Hol a honom, hol a házam?

Ki költözött el Pozsonyból?

Hát, Ön.

Öööön? Vagyis, hogy az Ön most én vagyok? Pirulok, mint egy baloldali pirítós! Úgy emlékszem, hogy uszkve harmincöt éve tegeződünk... Akkor együtt MISZ-kedtünk. „Ön” mint ifjú közkatona, némileg óvatosabban tüsténkedett hatvannyolcban a Magyar Ifjúsági Szövetségben. Bár el kell ismernem, hogy pertut mindösszesen négyszer vagy ötször ittunk csak. Akkor most megsérthetem egy feles „gazdovská”- kohser szilvapálinkával?Köszönöm, de munka közben nem iszom. Csak vörös bort. Egyébként jobb, ha az interjúban magázódunk, mert ezzel is elkerüljük a bratyizás látszatát. Szóval igaz, hogy elköltözött Pozsonyból?

Pontosabban: ebből a Bratislavából. Ez a Pozsony, már régen nem az a Pozsony! 44 éve, amikor feljöttem, még bájos főváros volt. Most már csak bajos.

Miért távozott?

Ahogy az ember öregszik, HAZAfelé törekszik. Ez lenne a legkézenfekvőbb válasz, ugyanis jelenlegi „állandó” lakhelyem Nagyölved, ahol gyerekeskedtem. Majdnem azt mondtam, ahol felnőttem, de ez nem lenne igaz, mert valamikor a múlt évezred 59-ik évében, amikor mint szépreményű színművészetis Pozsonyba kerültem, még 20 centivel kisebb legény voltam. Osztályvezető tanárom, a szlovák színjátszás megalapítója, Janko Borodáč kikötötte, hogy amennyiben egy éven belül nem érem el a szlovák színészek Jánošíkhoz szabott magasságát (min. 180 cm) – akkor kirúg. Annyira megijedtem, hogy pár hónap alatt 186 cm-re nyújtottam magam, amit saját pedagógiai módszere sikereként könyvelt el. ĺgy hát Pozsonyban maradhattam. Ráadásul a főiskola befejezése és a Luxor kávéház előtt elütött a nagy szerelem, és mire magamhoz tértem, már családos apa voltam. Mónika lányom, aki Németországban él, nemrégiben Pozsony közelében, Olgyán vett egy házat, hogy János fia magyarok között is lehessen, amiért most nekem is van hol lehajtanom lassan őszülő taréjomat, ha például Pozsonyban rádiózom. Tegnap is ott találkoztunk.

Persze, ez még mindig nem válasz a miértre. A régi Pozsonyt mintha valakik elrabolták volna. A történelmi belvárosban, ahol az elmúlt 23 évemet leéltem annyi bántalom ért, hogy az még egy gőzmozdonynak is sok lett volna. Többször kiraboltak, kilakoltattak, zaklattak, gyerekeimet molesztálták az utcán, a kapualjakat bemocskolták, kábítószer és egyéb orgiákra használták és fizetségül saját végtermékeiket hagyták emlékül. Ezért aztán az emeleti teraszon mindig a kezem ügyében volt egy vödör teli vízzel, hogy legalább fölülről egy kicsit megtisztítsam őket. Nem köszönték meg. Mindezek ellenére, nem önszántamból költöztem el. A ház új tulajdonosa nagy felújításba kezdett, és így jobbnak láttam nem feszíteni tovább a húrt. Az igazsághoz tartozik, hogy Pozsonyban sosem volt saját lakásom. Életem során hej, de sokszor sóhajtottam a cseh himnusz első sorát, „Kde domov můj”?! Hol a honom, hol a hazám? Most már azt is megkérdezhetem, hol a házam?...

Üzletemberként vagy értelmiségiként szakított Szlovákiával?

Nem tartom magam üzletembernek. A nyolcvanas évek végén egyszer ránéztem az órámra és észrevettem, hogy késő délután, és számos gyerekem van. Mivel kéregetni, hajlongani, dörgölődzni nem tudok, jobb ötlet híján Amerikában mint autodidakta elvégeztem egy kereskedelmi egyedemet-begyedemet-tengertáncot. ĺgy talán sikerült kivédenem az első KO-gyanús ütést, mert eredeti szakmáim erre nem kínáltak lehetőséget. Úgy sejtettem, hogy a részleges kényszerpálya segít abban, hogy teljesítsem azt az ÉRTELMES létminimumot, amit „valaki” fentről súg nekem. Mellesleg Szlovákiával nem szakítottam, ölvedi lakos és Szlovákia állampolgár vagyok. (Veľké Ludince 653, a cégirodám pedig Párkányban található). Jövőre talán sikerül Nagyölveden felépítenem valamit. Apropó, állampolgárság! Kedvenc frakcióvezetőnk nemrégiben azt nyilatkozta, hogy Szlovákiában eddig még nem merült föl a kettős állampolgárság igénye! Talán érdemes lenne időnként belenézni abba az egy-két lapba, amink van. Már 11 évvel korábban, mint amikor a délvidéki madarak kezdték csiripelni ezt a mai slágert, a Szabad Újság címoldalon közölte az Antall József miniszterelnöknek és a Magyarok Világtalálkozójának címzett nyílt levelet, amelyik világosan fogalmazta meg, a Magyarország határán kívül élő magyarok magától értetődő igényét. (1992. VIII. 19. Halványan emlékszem, merthogy én írtam.) EU ide, EU oda, most is ez a véleményem. Nekünk lételemünk a magyarsághoz tartozás intézményes lehetősége. Alanyi jogon. Meg kell értenünk, fel kell ébrednünk! Ami most van, az már generációkon átívelő lassú népirtás.

Egyik levelében az eddigi felvidéki helyett félvidékinek jellemezte önmagát. Elmondaná az indokot?

Úgy vagyok ezzel, mint a skót apa, aki legszívesebben csak szójátékokkal lepné meg a gyerekeit. Talán azzal a különbséggel, hogy én ezt nem fukarságból, hanem bőkezűségből teszem. Ugyanis nyelvünk olyan gazdagon játékos, leleményes és pontos, hogy nem tudom nem észre venni. A félvidéki szót mintha ösztönös sugallatra írtam volna le. Csak most a visszakérdezéskor tudatosítom, hogy e pici ékezettel két új értelmet is kap ez a kifejezés. És mind a kettő igaz! Mintha valóban félne ez a vidék, mintha nem lenne igazán bátor, mondjuk éppen a kettős állampolgárságot illetően sem. Ugyanakkor a másik értelmezés is találó: Ugyebár a fél, az egésznek csak a fele! Talán ezért is írtam privát névjegyemre a szokásos „foglalkozás” helyére a FÉLVIDÉKI MAGYAR ÚR megjelölést. Hozzáteszem, hogy az úr szócska nem anynyira szociális, mint inkább nemi hovatartozást jelöl.

Nincsenek sanda szándékaim, ezért mellékgondolatok nélkül állapíthatom meg, hogy szellemileg, fizikailag sem látszik olyannak, aki már tulajdonképpen elérte a nyugdíj-korhatárt. Vajon mi ennek a testi-lelki frissességnek a titka?

Most, hogy egyértelm?vé tettem nemi hovatartozásomat, igazán jól esik ez az udvarlás... De azért nem csábulok el. Mindig van tennivalóm, nem kesergek a nyargaló időn. Bár hihetetlennek érzem. Fejcsóválva hallom amint „kopog az ősz az ablakon”, mégsem tudok bávatagon révedezni. Úgy sejtem a közérzet és az ifjúság édes madara lelki állapot. A titok? Ha van, talán a Cherchez la femme űző parancsszava. Keresd a nőt! Ám, vigyázat: Nem szabad öszszetéveszteni a másik változattal: Keress a nőre!

Újgazdagokra és még gazdagabb menőkre szokták mondani, hogy az első feleségének köszönheti a karrierjét, a karrierjének a második feleségét. Ön hogy van ezzel?

Bruhaha! Ez olyan jó vicc, hogy még egy cocilista nőmozgalomban edződött feministának is a becsületére válna! Végül is értenem kellene a célzást, de hát nekem hárem van. Illetve három. Ráadásul csak szellemiekben érzem magam ici-picit jobb módúnak. Ez pedig nem mindig elég a karrierhez. Az összefüggés esetleg annyi lehet, hogy az életet teremtő asszony, még segíteni is képes az élet-körülményeket teremtő férfin(ak)... Ám ez is olyan kiapadhatatlan téma, hogy könyvnyit tudnék róla mondani, vagy írni. Idő és hely hiányában most csak egyik szellem-ősömet idézem: „...Pedig őket mind egyenlőn, mind egy hévvel szeretém...”

Miként lehet összeegyeztetni egy testben és lélekben a színművészt és az üzletembert? Egészen konkrétan: milyen érzés az egyik nap Segesvárra száguldani és ingyen, bérmentve előadni a Petőfi-műsort, másnap meg Budapesten, netán Prágában autóeladási vagy más portékák értékesítési ügyeiben tárgyalni?

Már az előadás-eladás szavakban ott a válasz! Túlzás nélkül mondom, hogy lényegét tekintve mindkettő ugyanaz. Sőt! Az a fontos, hogy az ember minden tevékenységében hiteles legyen. Már csak azért sem vagyok a közhiedelem szerinti üzletember, mert minden helyzetben a meggyőződésemet mondom. A színpadon is. Sem a nézőt, sem a partnert nem szabad becsapni! Az a jó, ha az előadó és az eladó is önmagát adja (el). Ilyen egyszerű. Persze, az sem mindegy, hogy milyen értékű, milyen hasznosságú az, amit az ember kínál. Itt van pl. a bor! Több évtized kellett ahhoz, hogy kitapasztaljam, „mecsoda” különbségek vannak! Az „ügyes” üzletember a levegőt, vagy a bóvlit is eladja. Én mindkét színen csak értékekkel foglalkozom. Pl. az autózásban az első környezetkímélő, 100%-osan BIO-termékeket terjesztem. A maga területén ugyanolyan fontosnak tartom ezt, mint Petőfi Sándor, vagy József Attila szellemi örökségét. Más kérdés, hogy az emberek többsége úgy fütyül a környezetszenynyezésre, akár a két zseni szellemi hagyatékára.

Nyughatatlan természete jól érzékelhetően továbbra is hajtja önt. Legutóbb éppen a HAZAHÁZ közhasznú alapítványát jegyezték be Budapesten. Többek között az egyetemes magyar nemzet össznemzeti fórumának megteremtése céljából. Beszélne erről fellengzős szavak nélkül?

Fellengzős-e Bánk bán „Hazám, hazám, te mindenem...” feltörő sóhaja? Fellengzős-e a sikoltva megriadó költő „...édes Hazám, fogadj szívedbe...” könyörgése, vagy Illyés Gyula Haza-keresése a magasban? Az, aki a mindenkori Magyarország határain kívülre taszíttatott, és nem érzékeli, hogy ebbe bele lehet pusztulni, ha nem fogja fel a Haza oltalmának kínzó hiányát, ha nem fájlalja emberi léte gyökereinek kiszakítását – annak lehet, hogy fellengzős, vagy semmitmondó ez a négy betűs fogalom: HAZA. Nekem nem az! Döbbenten hallgattam az Újvilágban szlovákokat, magyarokat, akik azt állítják magukról, hogy szeretik amerikai hazájukat. Amikor visszatérnek az amerikai földre, legszívesebben megcsókolnák a repülőtér betonját. Szépen hangzik. Jó, ha örülni tudnak ennek! Jómagam az őseim földjén kívül képtelen lennék átélni ezt az érzést. Talán vagyunk még így néhányan... és talán vagyunk még néhányan akiknek elfogadhatatlan, megbocsáthatatlan ami velünk történt. Mi idegenek lettünk itt, és idegenek lettünk ott is. Prágában szlováknak tartanak, Pozsonyban magyarnak (akit „a levesben sem szeretünk”), Pesten lecseheznek. Amerikában csehszlovák voltam. 1991-ben Nashvilleben az Optimista Világkongresszuson a több mint hatezer küldött közül mint az egyetlen „csehszlovák” küldött részesülhettem hatalmas ovációban. Nem szégyenkeztem, de senkinek sem mondhattam el, mit érzek. A hab a tortán: kiderül, hogy Magyarországon is hátrányos magyarnak lenni! Többszörös előnyben a másság. Kik és mit tettek ezzel a néppel? Ahol szégyenletesen mocskolják a nyelvet, szerencsétlen és szívszorítóan gagyi Párizs-plázst mímelnek, ahol a tévékben az ízléstelenséget és a szellemi nyomort favorizálják, ahol a sziget-fesztiválok sátor-csőlakói globálisan elbutított véglényekként saját szennyükben fetrengve érzik jól magukat? Mi történik itt? Ez vár a gyerekeinkre? És a Balaton, és a fürdőhelyek? Ahol magyar szót már alig hallani? Ahol minden csak németül létezik, és ahol a németek meg is alázzák az otthoniakat? Miként lehet így Hazánk Európa? Ha teljesen megalázkodunk, és fel is adjuk önmagunkat? Hol vagy Bánk bán?

Minden fellengzés nélkül állítom, hogy kötelességünk megőrizni nyelvünket, arcunkat, önérzetünket, méltóságunkat! Kötelességünk megőrizni magyarságunkat! A közös Európában is magyar Hazát kell teremteni gyermekeinknek! Közös magyar Hazát! Ha feladjuk színünket, ízünket, jellegünket, ettől Európa is szegényebb lesz.

Ezért tehát nem a nyughatatlanságom hajtott, hanem eddigi életem fájdalmas hiányérzete, ami kiérlelte bennem, hogy mit tehetek. Mit tehetek ami ezt a csonkult emberi létet enyhítheti. Úgy gondoltam, hogy az első valóságos és lehetséges lépés egy közös ház megteremtése, ahol megvalósulhat a magyarul érzők és tudók kulturális otthona, fóruma, éljenek bár határokon kívül, vagy belül. Egy éve tudtam azt az egymillió forintnyi alaptőkét erre összerakni, és 2003. március 15.-én megszületett az alapító okirat, amelyet a Fővárosi Bíróság 2003.szeptember 4.-én bejegyzett az alábbi céllal: „A magyar nyelv tisztaságának megőrzése, gondozása, a nemzeti kultúra és együvé tartozás mindennapos gyakorlása, az egyetemes magyar művészet össznemzeti, a határon túli magyarokkal közös fórumának megteremtése.”

Bízom abban, hogy ezt a szikrányi gondolatot a jó szándékú magyar emberek magukévá teszik és megteremtik azt a helyet, ahol az édes OTTHON és boldog HAZA melege érleli és nemesíti majd emberi dolgainkat.

Sokan Stanislaw Jerzy Leccel együtt sóhajtozzák, hogy állítsátok meg a Földet, ki akarok szállni! Önnek sosem volt ilyen érzése ebben az idegőrlő és kegyetlenül önző világban?

De igen, bár kiszállni lenne talán a legkönnyebb. Csakhogy: az emberi, és egyáltalán a természet nem ilyen! „Az élet él és élni akar!” (A.E.) Nem hagyja magát. Kitart a végsőkig. Néha csodákra is képes. Az emberi energia túlmutat a fizikai léten is. Szép a hit, miszerint „balsors akit régen tép”, várja a „víg esztendőt”!

Végtelen száguldozásait figyelve hadd kérdezzem meg, mikor és hogyan töltődik fel szellemi értékekkel és energiával?

Úgy sejtem, hogy energiánkat a megtermékenyítés pillanatában kapjuk a Mindenségtől és akiket szülőknek választott nekünk. Ez az energia addig működik, ameddig kitart, ameddig élünk. Az üzemanyagokat folyamatosan felveszszük, a szellemi energiákért magunknak is tennünk kell valamit. Tüzelni kell a kohót, amit kaptunk. Hogy mire elég ez a tűz, csak akkor derül ki, amikor már elég. Lehet, hogy ez számunkra rejtve is marad. Ami az üzemanyagokat illeti, sajnos én a magasabb oktánszámúakat kedvelem. ĺgy hát már több mint egy éve fékezik 150 feletti szívverésemet elektrosokkokkal és különféle bogyókkal. Igyekszem arra ügyelni, hogy ez ne nehezüljön a tudatomra. Nem olyan könnyű. Ugyanakkor, amit személyes, éltető és nélkülözhetetlen fűszernek tartok az a humor. A szellemi élet nedvei. Szerencsére ezt kaptam szüleimtől örökségbe. Apám, nem vicceket mesélt, de vicceket csinált. Humoros helyzeteket, szituációkat teremtett, rendezett. Gyerekkorom nagy családi összejövetelein, mulatásain, amikor összejöttek szüleink testvérei, azok élettársai, olyan frenetikus hangulatot tudtak teremteni, hogy az nekünk felért nyolc és fél általános iskolával. Ma pedig az öcséimmel adjuk a műsort. Az egyik felsőbb iskoláit tekintve villanyszerelő. Civilben Laci. Mellesleg a párkányi áramelosztóban tengeti-lengeti éveit. Hát neki olyan verbális és előadói humora van, hogy ha netán a Dob utca közelében született volna, akkor ma én csak fényesíthetném a cipőit. Ha a szülői házban négyen fiútestvérek összejövünk, a könnyek vízesésként záporoznak. A nevetéstől! Más kérdés, hogy elég sok folyadékot kell magunkhoz venni, hogy eleget tudjunk zokogni. Ráadásul a vizet csak tisztálkodásra használjuk. Külön öröm, hogy a humor-vetés csírázik is. Mind a négy gyerekem képes nekem örömet és energiákat szerezni. Közülük három (megint ez a bűvös szám!) már felnőtt nő. Mónikát említettem, Erika Pozsonyban fotóművész és újabban sikeres homeopata-természetgyógyász, Angéla az ELTE angol-szaka mellett a Buda Stage színpadán Komlós Jucival a Nemzet Színészével és Szabó Gyulával játszik, Géza J. az egyetlen csörgősipka-trónörökös, 190 centijével, friss jogosítványával a Szent Margit Gimnázium környékén felbukkanó modell-hölgyek között szlalomozik. A minap néhány doboz Fradi sört vittünk Jóska öcsémnek, aki kémlelgette, vajon hány fokos az új sörkülönlegesség? – Ajándék sörnek ne nézd a fokát! – világosította őt fel a fiam.

Felfigyeltem a minap az egyik magyarországi napilapban egy cikkre. A fotón ön is ott van, filmes társaságban. Mi igaz ebből a hírből?

András Ferenc filmrendező, a Veri az ördög a feleségét Filmmúzeum-beli újravetítése kapcsán meghívott néhányunkat a 26 évvel ezelőtti nagysikerű szatíra szereplői közül. Bejelentette, hogy elkészítené a film mai folytatását Még mindig veri az ördög a feleségét címmel. Annak idején én a papot játszottam. Kiderült, hogy mára már püspök vagyok! Eszembe jutott, hogy talán mégsem hiábavalóak a komáromi imanapok. ĺgy talán mégis lesz felvidéki magyar püspök is.