Hm, hm… ki ír és kinek?

Amikor végigolvastam Haraszti Mária új mesekönyvét, először azon töprengtem el, vajon milyen cél vezérelte a szerzőt a mű megírása közben. Szórakoztatni akarta-e az olvasókat, mesébe bűvölni, vagy hasznos információkat, intelmeket hangoztatni? Többszöri olvasás után is arra az eredményre jutottam, amire első alkalommal: az írói cél multifunkcionális volt, mindhárom felsorolt tényező a szerző szeme előtt lebegett alkotás közben.

A Piros rét meséi címmel a szerző bizonyos elvárásokat ébreszt az olvasókban. A rét azt sugallja, természetközeli lesz a történet, a piros szín viszont szokatlanságot, izgalmat, egyediséget hirdet, és fantáziadússá teszi a megadott helyszínt. A címben szereplő műfaji megjelölés több epikus alkotást jelez. Némileg cáfolja ezeket az elvárásokat maga a történet, mely formailag egy egységet alkot (tartalmilag azonban nem), nem feltétlenül mese a fogalom műfaji értelmében, sőt nem is minden epizódja kapcsolódik a Piros réthez. Ettől némileg következetlenné válik a könyv.

A történet felvezetése magával a megalkotás folyamatával foglalkozik, az író a bevezetésben még személyesen és első személyben jelen van. Az indulás kedvező: egy művész, aki egy kislány kedvéért és vele közösen akar írni egy könyvet. (Ezt az eljárást alkalmazza például Lázár Ervin a Szegény Dzsoni és Árnikában és Gál Sándor a Mese a Hétpettyes házikóról című kötetében.) Olvasócsalogató fogás. Kicsit olvasóámító is: könnyen elhihetjük, hogy a mesére áhítozó Szöszi valóban alakítja a történetet. Magvas tévedés. Minden író önmagát írja, saját lelkét vetíti ki, sosem a másokét, legfeljebb magáévá teszi a máséból azt, ami az ő lelkével rokon. Ezt egyes „közösen írt” szövegekben kevésbé, másokban jobban észrevenni. Az épp most górcső alá vett kötetben észrevenni. Haraszti Mária rendíthetetlenül járja a maga útját, alakítja a történetet, befolyásolni őt nem lehet, amint ezt ékesen bizonyítja az oroszlánszerepre vágyó kislány, aki a továbbiakban mégis kislányként szerepel, valamint a nem kívánt fekete kandúr történetbe iktatása. Mondjunk hát búcsút a társszerzői/társfantáziálói ábrándoknak, és vegyük magát a történetet, olyannak, amilyennek a szerző óhajtotta megalkotni.

Posztmodernbe kívánkozó világunkban a gyermekművek is gyakran „posztmodernizálódnak”. A Piros rét meséiben ez a folyamat nagyon is tetten érhető. Több résztörténet ágyazódik egymásba, és a szerző szabadon ki-be járkál a valóság, gondolat, fantázia és mese határain át, különös egységbe hozva azokat ezáltal. Szöszi, aki a mesében/fantáziálásban a Su nevet viseli, csokiegereket gondol ki sétálás közben, aztán azt gondolja, hogy az egyiket esetleg megeteti a (mesebeli?) macskával. Erre a gondolat szintjén létező egér élénken tiltakozni kezd Su gondolata ellen, a kislány meg hazaviszi az egeret (mely még mindig csak gondolat), és beteszi a (valós) hűtőszekrénybe. Hát igen. A szövegben mindent szabad. Az olvasó legfeljebb időnként elveszti a fonalat.

A történet legmeseibb része a Pipacskirálynő és Sárkánykirály szerelmi sztorija, mely „ember”rablással és bírósági procedúrával kezdődik, és házassággal ér véget. Szellemes, frappáns szövegrészlet, felnőtt szempontból legalábbis. A célcsoport azonban valószínűleg a kisiskolás korosztály, melytől egy bírósági tárgyalás talán kissé távol áll. Hogy az író a kisebbeket célozta meg, arra a „főhős-társszerző” Szöszi korán kívül a legjobb bizonyíték az ismeretterjesztő és oktató szándék. A környezetszennyezésről, műtrágyáról, védett állatokról szóló részek azt bizonyítják, hogy szerzőink egy része nehezen szabadul attól a képzettől, hogy „a gyermekirodalomnak bizony nevelő szándékúnak kell lennie”. A helyesen eltöltött szabadidő (egészséges környezetben tett séta, népi játék, társasjáték), mely egy születésnapi buli keretében kerül bemutatásra, már rejtettebben didaktikus, viszont kevés köze van a mű többi részéhez. (De oktatói-nevelői szempontból az egyedüli — még — járható út a helyes, követendő példát többlethangsúlyok, figyelemfelkeltés nélkül, pusztán a történet részeként ábrázolni, mint ebben az adott esetben is).

Mindezekből következik, hogy az új Haraszti-kötet nem egységes koncepciójú, szabadon csapongó alkotás, ami nem feltétlenül hátrány, mivel hangulatilag és stilisztikailag sikerült a különböző részeket közös nevezőre hozni. Kozsár Zsuzsanna