Hibrid, nehezen átlátható, gondokkal teli ország

Kedves Alpár, ha Szerbia jelen helyzetére kérdezünk, óhatatlanul a múltra asszociálhatunk, s ennek nyomán a közeli jövő lehetőségeire kétségekkel, akár aggodalommal gondolunk. A történeti és politikai kontextus a szélsőségek tobzódására, tehát a stabilitás hiányára, a veszélyezettségre utal. Mi több, ha az aktuális eseményeket a 20. század tanulságainak fényében kívánjuk értelmezni, minduntalan európai kontextusban leljük magunkat, még ha távolinak rémlik is a „Balkán”, melynek kapuja valahol a Duna–Száva találkozásánál lehet. Ám engedd meg, hogy a jelen politikai helyzetben egy különös kérdéssel provokáljam az értelmezés lehetőségeit, tekintettel két sajátos fejleményre. Egy: a szerbiai elnökválasztást a Radikális Párt vezére, Tomislav Nikolic nyerte meg, noha a második fordulót követően a babérokat – az „ellenzék” összefogása nyomán – az Európa-barát címkével jelzett Boris Tadic arathatja le. Ugyanakkor ez nem változtat azon a kényelmetlen tény?szerűségen, hogy az ország legerősebb embere és pártja „radikális” jelzővel illeti magát. Közismert, hogy a párt egyrészt kontinuitást vállal a „szerb nemzeti érdekekért” és nem utolsó sorban Miloševic uralmáért küzdő párttal. Másrészt fontos, hogy e párt feje szimbolikusan ma is a radikális párt és mozgalom vezére, Vojislav Šešelj, aki jelenleg „szimbolikusan” Hágában tartózkodik. Érdekes jelenség volt tapasztalható november elején: a hágai per és az elnökválasztási kampány kezdete előtt Vajdaság-szerte a pártvezér portréjával ékesített plakátok hirdették: „Le a hágai terrorral!”

– Szerbia példája néhány sajátosságot tár fel, figyelembe véve az európai kontextus egészét. Először is a szocializmusból való átmenet folyamata Szerbiában előbb kezdődött, mint másutt, igaz, még a valamikori Jugoszlávia keretein belül. Tudniillik az átmenet feltételei itt kínálták a legelőnyösebb ösvényt (pl. említenünk kell a létező piacgazdálkodási formákat, noha a tekintélyelvű kommunista modernizáció fényében). Ennek ellenére az átmenet itt került vakvágányra. Voltaképpen a jelenlegi normalizációs folyamatok, a sokadszor elkezdett „húzd meg, ereszd el” típusú processzusok a bevégzetlenség jelei. A valamikori előny a kilencvenes években hátránnyá változott. Szerbia a régi Jugoszláviával együtt fontos geopolitikai pozíciót birtokolt. Kapcsolódott ez valamilyen módon a régi szerb küldetéstudatos politikai projektumhoz is, amely még a XIX. században szökkent szárba, ám különösen a szerb szempontból kedvezően véget ért I. világháború után nyert erőteljes formákat. Ám Szerbia mindezt elveszítette a globális világrend átalakulása folytán és a jugoszláv állam szétesésének környezetében. A veszteségeket a szerb politikai elitek a kilencvenes években egyfajta regionális imperializmussal kívánták ellensúlyozni, amelyet a diaszpórában élő szerbek védelmével kíséreltek meg alátámasztani. Ma Szerbia legfeljebb arra számíthat, hogy normális félperiferiális országgá változik. A balkáni háborúkban, félháborúkban való részvétele egy sereg negatív következménnyel, így gazdasági lepusztulással, hovatovább egyfajta pária-léttel járt. Az új évezred hajnalán politikai fordulat játszódott le Szerbiában, amikor egy elnökválasztás alkalmával a szó szoros értelemben meg kellett dönteni az akkor regnáló Miloševic-rezsimet, noha ma az elemzők szívesebben beszélnek félfordulatról. Méghozzá nemcsak azért, mert megannyi vonás jelzi a Miloševic-időkkel való folytonosságot: hiszen e kor szereplői sok helyütt ma is jelentékeny szerepet játszanak. Hanem azért is, mert a Miloševicet maga alá gyűrő ellenzék képviselői is olyan típusú nacionalizmusban gondolkodnak, amely nehezen egyeztethető össze az európai irányvonalakkal. Különösen jellemző ez a Koszovó státusával kapcsolatos álláspontokra. Az előbb említett politikai elit meghatározott része nem azt veti Miloševic szemére, hogy egy erőszakközpontú nacionalizmus felé terelte a szerbeket, hanem azt, hogy mindez eredménytelennek bizonyult. Voltaképpen nemcsak az albánok lakta Koszovó státusa és a valószínűnek tekinthető területvesztés ténye jelenti a próbát. Hanem az a tény is, hogy a kilencvenes évek háborúinak baljós következményei még mindig éreztetik a hatásukat. Valójában e háborúk nem voltak háborúk a szó klasszikus értelmében, inkább erőszakfolyamatokat jeleztek, ám a lényeg abban van, hogy e folyamatok még nem értek véget. Kicsit költőien szólva: a háború még tart a lelkekben. Nem beszélhetünk megnyugvásról. 2000, tehát az említett fordulat után nyitás jellemezte a szerb külpolitikát, ezt aligha lehet figyelmen kívül hagyni. Ám a külpolitikai nyitás nem volt képes átalakítani a mélyszerkezetet, amelyet még tetéztek az átmenet politikájának fonákságai. Hadd említsem azt a tényt, hogy mérvadó társadalomtudósok állítják: a lakosság meghatározott része, pontosabban kb. fele ma is erőteljes nacionalista álláspontot vall, vagy hogy a nyolcmilliónyi Szerbiában több mint kétmillió ember képvisel Európa-ellenes nézeteket. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor nem lesz furcsa az a tendencia, amely a politikai fordulat után kezdődött és a lanyhulás helyett inkább erősödött. Arról van szó, hogy az általad is említett Szerb Radikális Párt, mely tevékenyen vett részt a Miloševic-rezsim uralmi gyakorlatában, 2000 után valóban visszaesett. A merényletben meggyilkolt Dindic miniszterelnök azonban, aki mélyen hitt abban, hogy a gazdasági modernizáció felpörgetése csökkenti a nacionalista érzelmi háztartást, alaposan tévedett. Ő ugyanis úgy gondolta, hogy az ultranacionalistának nevezett radikálisok gyorsan eltűn?nek a politikai színtérről, ám nem ez történt. Ma a radikálisok kapcsán említenem kell, hogy Szerbia legerősebb pártjáról van szó, amely egyre erőteljesebb hatalmi pozíciókat mondhat magáénak. Előretörésük és szilárduló pozícióik aligha becsülhetők le. Közben a Miloševicet legyőző valamikori ellenzék tagjai között az egyetértés egyre vékonyabb, és roppant nehéz előrejelezni, hogy milyen irányt vesz az ország. Még ők azok, akik irányítják a szerb kormányt, de kétséges, hogy meddig. Politikájukat megannyi bírálat érte, a múlt évben létrejött Liberális-Demokrata Párt például azokat az erőket gyűjti egybe, akik nem nacionalista szempontból bírálják a még uralkodó politikai eliteket. Azt róják fel nekik, hogy hintapolitikát folytatnak az Európai Unióval kapcsolatban. Azért hangsúlyozom ezt a tényt, mert aligha lehet mindent megmagyarázni a mélyben rejtekező nacionalista vonatkozásokkal, mert az Európa-párti elitek teljesítménye is bírálatot érdemel. Mindenesetre Szerbia ebben a pillanatban roppant hibrid, nehezen átlátható, gondokkal teli ország. Ott van egy le nem becsülhető, értékes kozmopolita hagyomány, amely támaszkodhat a valamikori jugoszláv nyitottságra, de ott van a nemzeti narcisszizmus logikájába süppedt réteg is, amely a területközpontú gondolkodás rabja. Nem látok lehetőséget arra, hogy a közeljövőben mindez megváltozzék.

Ilyen értelemben tehát számolni kell a radikális párt, a „szélsőséges nacionalizmus” mélyebben beivódott szerepével, s ha jól értem, a kétszer is – tehát a kilencvenes évek elején, majd az ezredforduló nyomán – vakvágányra futott-futtatott „tranzíció” (átalakulás, rendszerváltás) által okozott sokrétegű frusztrációs jelenségekkel. S ez lényegében igaz a választási végeredménytől függetlenül is, noha természetesen korántsem lényegtelen, hogy ki – ha szabad így fogalmaznom – a különös államalakulat, Szerbia elnöke. Vajon hogyan értékelhetjük – s most maradjunk a belpolitikánál és a társadalmi összefüggéseknél – a „radikális” jelzőt? Hogyan lehet értelmezni a szerbiai fejleményeket, s milyen sajátosságokat lehet kitapintani a politikai értékeket, az ideológiát, s nem utolsósorban a hatalom gyakorlásának vonatkozásait illetően? Egyrészt gondolhatunk arra, hogy a Radikális Párt helyi szinten már évek óta gyakorolja a hatalmat, ami bizonyos értelemben a mérséklődés irányába terelheti a pártot: Újvidék polgármestere is radikális mezben nyert, ugyanakkor a csatornázás nagy léptékben és nem titkolt EU-finanszírozásos zászlók alatt folyik, megújul a belváros képe a rengeteg külföldi cég nyomán.

– Nos, a radikális jelzőt a szerb politikai történelem keretén belül kell elképzelni. A radikálisok ugyanis a szerb politikai erőtér egyik meghatározó tömbjét jelentik több mint száz év óta. E párt mindig erőteljes, sarkított nemzetorientált politikát folytatott. Amikor a jelenlegi hágai vádlott Vojislav Šešelj a múlt század nyolcvanas éveiben felújította e pártot, akkor e hagyományra hivatkozott. Ugyanakkor kérdéses, hogy a folytonosság olyan egyértelmű volna, ahogy e politikus állította. A Szerb Radikális Párt újonnani megalakulása az adott kor antikommunista beállítottságának és a széteső Jugoszlávia fényében értendő. A valamikori radikálisok polgári beágyazottságát felváltotta a szélsőjobboldali lumpenréteg. Hadd emeljem ki azt is, hogy a radikálisok újabban kitartó antirojalista álláspontot képviselnek, ami ismételten ellentétben áll a valamikori elképzelésekkel. Az említett korban a szélsőjobboldali álláspontokat egy sajátos szélsőbaloldali nézetrendszerrel párosították. Érdekes volt a viszonyulásuk a múlt század kilencvenes éveiben uralkodó Miloševic-rezsimhez. Šešelj alkalomadtán a börtönben sínylődött, a rendőrség a bezárt parlamentben agyba-főbe verte a radikálisokat, majd az évtized vége felé Šešelj megnyerte a szerbiai elnökválasztást (noha Miloševic nem engedte meg, hogy hatalomra jusson), a radikálisok pedig kormánytényezőkként szerepeltek. Szerepük ugyan csökkent 2000 után, ám csak rövid ideig: felemelkedésük szinte töretlen. Én egy olyan községben lakom (Temerin), és olyan városban dolgozom (Újvidék), ahol radikálisok vannak uralmon. Ugyanakkor tudni kell, hogy Szerbiában, központosított állam lévén, nem a helyi szint a mérvadó. És pontosan ez a tény jelenti a mostani választások tétjét. Eleddig a radikálisok még sohasem voltak döntő pozícióban szerbiai szinten, azaz a radikális előrenyomulás ellenére még nem jutottak meghatározó pozícióba köztársasági szinten. Ha ez most megtörténik, minden bizonnyal komoly elmozdulások jönnek létre a politikai mezőnyben a radikálisok javára, beláthatatlan következményekkel. Valóban lehet arról beszélni, hogy a hatalomban való meghatározott részvételük mérsékelte a radikalitást, arról, hogy a pénzosztásba való belemerülés, az erőforrások elosztásának bűvölete csillapíthatott bizonyos törekvéseket. De hadd emeljek ki egy gyöngyszemet, hogy világossá váljék a helyzet. Milyen viszonyok képzelhetők el ugyanis a jogállamiság kapcsán? A radikális elnökjelölt beharangozta, az első dolga az lesz, hogy felülvizsgálja a legfontosabb bírósági döntéseket, így verifikálja a meggyilkolt Dindic miniszterelnök gyilkosait sújtó ítéleteket. Ez olyannyira arcpirító, hogy kommentárt sem érdemel.

Ugyanakkor, mint mondod, a társadalom nagyobb része, és az értelmiség, illetve akár az EU-barát politikai elit is „hintalovon ül”. Hogyan értékeled mint egyetemi tanár, mint a Vajdaság Autonóm Tartomány polgára és nem utolsósorban mint a kisebbségi társadalom tagja a környezeted ebből a szempontból? Ne feledjük, hogy Vajdaság tartománynak autonómiája van, s mint említetted, a territorialitás fontos elv marad a politika színpadán. Vajon milyen nyomás nehezedik a tartományra Belgrád felől? Tehát nem csak a kisebbségek lehetnek nyomás alatt – kérdés, hogyan csapódik le mindez helyi szinten? Röviden: hogyan értékeled a vajdasági szerbek, valamint a magyar és egyéb (például horvát, szlovák stb.) kisebbségi közösségek helyzetét, esetleges autonómiaigényét, s bizonyos értelemben gyakorlatát (a Nemzeti Tanácsok működésére gondolok) a szerb „radikális” és „Európa-barát”, avagy, ahogy mondtad: „kozmopolita” elitek harcában?

– A másik nagy tömböt az Európa-barát, piackonform, nyugatos beállítottságúnak mondott Demokrata Párt jelenti. Komolyabb elemzések azonban figyelmeztetnek, hogy a meghatározások meggondolást érdemelnek. A Demokrata Pártot a kilencvenes évek elején az antikommunista nacionalista értelmiség hozta létre. Mérvadó szociológiai elemzések mutatták ki, hogy voltak olyan időszakok, amikor e pártban több volt a nacionalisták száma, mint Miloševic pártjában. Igaz, a Nyugatról hazatért Dindic kitartóan dolgozott, hogy mérsékelje pártjának nacionalistáit, és hogy valamiképpen ötvözze a demokratikus nacionalizmust a modernizáció kritériumaival. Mégis, nem lehet mellőzni, hogy e nacionalista antikommunista réteg még mindig jelentékeny helyet foglal el a párt holdudvarában, ahogy ezt az elnökválasztási kampány ikonográfiája is tanúsíthatta. A kisebbségek kérdése érdekes módon vetődött fel az elnökválasztási kampány során. Miután a vajdasági magyar pártok hosszú idő után tömörültek, hogy közös elnökjelöltet állítsanak, a demokrata elnökjelölt, aki egyúttal a Demokrata Párt elnöke is, nehezményezte e lépést. Tudni kell, hogy a kisebbségek már régóta elégedetlenek a még regnáló demokraták kisebbségpolitikájával szemben. Röviden szólva, minden eredmény ellenére, a kisebbségpolitika éppen a szabályozatlanság miatt a zavarosban való halászás jegyeit mutatja. Ugyanakkor a radikális elnökjelölt kijelentette, számára normális, hogy kisebbségi is vetélkedjen az elnöki címért. Ezt azért hangsúlyozom, hogy világossá váljon a helyzet összetett volta. A radikálisok, akik az elnökválasztási kampányt egy ismert amerikai cég segédletével realizálták, roppant érzelgős, semmitmondó retorikával éltek, amelynek szerves része volt, hogy az eljövendő boldogság mindenkit egyformán érint majd, kisebbségit és többségit egyaránt. Ráadásul egy már bevált dramaturgia szerint mindenütt kisebbségi szereplők kísérték a radikálisokat, és sztentori hangon törtek lándzsát a radikális elnökjelölt mellett e rendezvényeken. Viszont a demokrata jelöltet még az sem rendítette meg, hogy a sokak számára meg?lepetésszerű fejlemény, mármint a magyar elnökjelöltre adott közel 100 ezer szavazat átírja a politikai viszonyokat, és felértékeli a magyar szavazatokat. Tudniillik a magyar pártok feltételekhez kötötték a demokrata elnökjelölt támogatását. Ami egyébiránt szinte az utolsó pillanatban mégis létrejött, ám figyelembe veendő, hogy miért. Hiszen a demokrata elnökjelölt még a hét elején is kategorikusan utasította vissza a kisebbségi követeléseket, ám az a tény, hogy politikai partnerei cserbenhagyták, kényszerhelyzetbe hozta őt, és kénytelen-kelletlen nyitottságot tanúsított a kisebbségi követelések irányában. Mindenesetre akármi történik is Szerbiában, kínos, embert próbáló és válságterhes korszaknak nézünk elébe külpolitikában és belpolitikában egyaránt.

(Az interjú e-mailezés révén jött létre 2008. január 26. és február 3. között.)