Hiányzó mozaikok Selmecbánya látképéhez

JUHÁSZ KATALIN

A középpontban egy géniusz felesége, Mikoviny Anna Regina áll, aki keresi a helyét a világban, keresi saját életét. Érzékiség, a női szerepek értelmezése, az önfeladás fokozatai egy látszatra virágzó bányavárosban, ahol a felszín alatt drámák dúlnak. A regényt nálunk a legjobb szlovák prózának járó Anasoft litera irodalmi díjra jelölték 2007-ben. Nemrég pedig magyarul is megjelent.

A korszak, amelyről napjaink átlagembere nagyon keveset tud, szinte teljesen mentes volt a mai értelemben vett nemzetiségi konfliktusoktól. Lichnerová szereplői a legnagyobb természetességgel váltanak át egyik nyelvről a másikra, legyen szó kitalált figurákról vagy olyan létező személyekről, mint a polihisztor Bél Mátyás vagy a bányászat, kohászat, vízgazdálkodás és kartográfia megújítója, több mai tudományág úttörője, Mikoviny Sámuel.

Úgy tűnik, Mikoviny Sámuel mellékszereplő lett egy róla szóló könyvben. Pedig alig ismerjük ezt az embert, aki csodákat vitt véghez a Mária Terézia korabeli, török által feldúlt Magyarországon.

Igen, az elején kifejezetten ő érdekelt, ez a lángész, aki többszörösen megelőzte a korát. Tanulmányoztam a műszaki újításait, utánanéztem, hogyan működtek a gépek és eszközök, amelyeket feltalált, hogyan végezte az úgynevezett háromszögelést a térképkészítés során, mit tanított diákjainak, a leendő bányamérnököknek, hogyan zajlottak a folyószabályozási munkálatok. Ezek a dolgok nem kerültek bele a könyvbe, de szükségét éreztem az ilyenfajta háttérnek, hogy közelebb kerüljek a figurához. Amikor a Selmecbányai Bányászati Múzeumban kezdtem dolgozni, mindenütt az ő keze nyomát láttam. A megdöbbentően pontos bányatérképeit. A bányatavait, az egyedülálló gátrendszert, amelyet százötven évvel később tudtak csak felülmúlni. Elképesztő érzéke volt konkrét problémák megoldásához, például az árvíz elleni védekezéshez. Munkássága önmagában is kitenne egy könyvet. Ennyi minden csak úgy férhet bele egy ember életébe, ha kizárólag a munkájának él. És a monarchiának szüksége volt Mikoviny tudására. Jól meg is fizették a szolgálatait. A könyv egy részét már meg is írtam úgy, hogy Mikovinyt helyeztem a középpontba. Sokáig birkóztam vele, aztán rájöttem, hogy nem hagyja magát, nem akar főhős lenni. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, vajon milyen lehetett a tizennyolcadik században egy olyan géniusz feleségének lenni, aki megszállottja hivatásának, aki kartográfusként ideje nagy részét az ország feltérképezendő területein tölti. Elképzeltem, ahogy Mikoviny hazaküldi az aranyakat a feleségének, aki inkább a férjét szeretné átölelni. És lassan, fokozatosan kirajzolódott előttem ennek az asszonynak az alakja.

Egy történelmi regényben a tényeknek fontos szerepük van. Ez viszont nem a hagyományos értelemben vett történelmi regény, hanem inkább posztmodern próza.

Bevallom, nem szeretem a történelmi regényeket. Illetve kevés olyat találtam, amelyik lekötött volna. A legtöbb szerző ott követi el a hibát, hogy illusztrációnak szánja a művet, korrajznak vagy személyiségrajznak. Félreértés ne essék: az én könyvem is tényeken alapul, és valós személyek is szerepelnek benne. De szerintem nincs értelme újból leírni azt, amit bizonyíthatóan tudunk. Mert ez esetben tankönyv lesz belőle, nem irodalmi mű. Amikor a kutatásaim során a különböző forrásokból származó tények ütköztek egymással, akkor nyílt meg a tér a fikció számára. Az adatok egyébként is „beszédesek”, sok mindenre következtetni lehet belőlük. Mondok egy példát. Bél Mátyás, a kor egyik legnagyobb tudósa 1730 táján szoros kapcsolatot ápolt Mikoviny Sámuellel, két gyermekének is ő volt a keresztapja. A házaspár később született gyermekeinél azonban – a kor szokásaival ellentétben – már nem vállalta a keresztapaságot. Vajon miért? Bántotta a hiúságát, hogy Bécsben fontosabbnak tartották Mikovinynak a Bél által írt Notitia Hungariae-ba készült térképeit, mint magát a művet, amelyre Bél rendkívül büszke volt? A szerző féltékeny lett az illusztrátorra? Az idős tudós vetélytársnak kezdte tekinteni egykori pártfogoltját? Két nagy formátumú tudósról van szó, akikről minden hozzáférhető tényt felkutattam, de az, hogy milyen jellemvonásokkal ruháztam fel őket, már az alkotói szabadság része.

Anna Regina alakját is tények alapján rakta össze?

Igen, a hiányzó mozaikkockákat pedig a fikcióval pótoltam. Igazából elég keveset tudunk róla. Tudjuk, hogy nyolc évvel idősebb volt férjénél. Azt is tudjuk, hogy betegeskedő első férje két hónappal az esküvőjük után meghalt. Tudjuk, milyen családból jött. Ezek a dolgok is fontosak, persze, de az én fantáziám akkor indult be, amikor láttam a kézírását. Számomra ez többet jelentett, mint bármi, amit addig összekapartam róla. Beindult a fantáziám és kinyílt előttem egy kapu Anna Reginához.

A regény színhelye Selmecbánya. A főhős ide költözik családjával, és Anna Regina, bár okos nő, vajmi keveset ért meg mindabból, amit a férje csinál. Csak azt érzékeli, hogy Sámuel hónapokig távol van, neki pedig az a dolga, hogy az otthon melegét őrizze, hogy nevelje a gyerekeket…

…és eközben azon töprengjen, vajon elégedettnek kell-e lennie, vagy megengedheti magának, hogy hiányérzete legyen. Önmaga tud-e lenni, van-e egyáltalán saját élete, vagy születése óta különböző férfiak – az apja, a férje, az apósa – visszfényében él. Férje biztosítja számára az anyagi jólétet, a társadalmi rangot, amiért sokan irigylik. Ő azonban inkább férje érintéseire vágyik, amit egyre ritkábban kap meg. Mikoviny Sámuel egy ponton be is vallja saját magának, hogy az ő igazi szerelme a matematika.

A kötet budapesti bemutatóján is főleg Mikoviny korszakos találmányairól és Selmecbánya fénykoráról volt szó.

Pedig én ott is szívesebben beszéltem volna irodalomról. De a magyar közönséget nyilván jobban érdekli e nagy múltú, misztikusan szép város, illetve a magyar térképészet megteremtője, és persze az, hogy mindez egy szlovák szerző könyvében található. Egyébként álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a regény megjelenik magyarul. Ez teljes mértékben a fordító, Körtvélyessy Klára érdeme, ő hívta fel rá az Európa Kiadó figyelmét.

Ha előre tudta volna, hogy a magyar olvasókhoz is eljut a könyve, máshová kerültek volna a hangsúlyok, illetve más dolgokat is kidomborított volna benne?

Nem hinném. Sosem foglalkoztatott az a kérdés, hogy mit jelenthetnek ezek az emberek és ezek a helyek a magyar olvasó számára. Például másod-harmadrangú kérdés volt számomra, hogy milyen nyelven beszéltek odahaza Mikovinyék, vagy hogy miért tekintik őt a magyarok és a szlovákok egyaránt a magukénak. Selmecbánya a 18. században soknemzetiségű város volt, latin írásbeliséggel. Akit csupán a magyar történelmi személyiségek élete érdekel, inkább el se olvassa ezt a könyvet. Tulajdonképpen olyasmit akartam írni, amit magam is szívesen olvasnék. És én legszívesebben modern prózát olvasok. Abból is azt a fajtát, amelybe a költészet is belefér. Az elbeszélés módja nagyon fontos. És az, hogy életre keljenek a figurák, hogy hús-vér emberekké váljanak a fejemben. Szeretem a verseket, és versolvasás közben kapom a legerősebb impulzusokat. Azon dolgozom, hogy a prózám ugyanilyen impulzív legyen.

A regény történetfoszlányokból áll, és olykor érdekes aránytalanságokkal találkozunk. Például egy japán tapéta mintáját hosszabban írja le, mint Mikovinyék első gyermekének a halálát. Ez utóbbival alig fél oldalon foglalkozik. Miért?

Sőt, a második gyermekük elvesztését csak pár mondatban említem. Ezzel azt szerettem volna elérni, hogy az olvasó álljon meg egy pillanatra és gondoljon bele, mekkora fájdalom lehet egy anyának gyermeke halála. Hogy erre nincsenek szavak. Ez feldolgozhatatlan. És leírhatatlan. Hogy a tapétával való bíbelődés tulajdonképpen menekülés az őrület elől. Szeretem ezeket a jelzésszerű megoldásokat, amikor a befogadónak gondolkodnia kell. Olyan apró részleteket is szívesen kidomborítok, amelyek első látásra nem viszik előbbre a cselekményt, és nincs is bennük semmi „irodalmi”, de összefüggéseikben irodalommá válnak, mert lelki folyamatokat jelenítenek meg. Sokan mondják, hogy a regényben mágikus elemek is vannak. Én ezt tulajdonképpen csak utólag tudatosítottam. Talán azért, mert legtöbbször reggelente, vagy hajnalban, közvetlenül felkelés után dolgoztam a szövegen, amikor az álmok még elevenen élnek az emberben. Előfordult, hogy az elején nem is tudtam, hogyan folytatódik és mivel ér majd véget az adott fejezet. A történet a barokk korban játszódik, és a barokkot a labirintusszerű, egymással összefüggő, összecsengő, bonyolult szerkezetek jellemezték. Ebben a szövegben is szinte minden mindennel összefügg, a történések hatnak egymásra, az emberi sorsok egymásba fonódnak. Még akkor is, ha első látásra ez nem teljesen nyilvánvaló. Ehhez a részleteknek pontosaknak kell lenniük, a mozaikkockáknak egymásba kell ékelődniük. Hogy a végén kialakuljon egy kép. Valójában a költők dolgoznak ilyen módszerrel. A versben minden szó egyformán fontos. Én is ilyen alapossággal igyekeztem megírni ezt a könyvet, nem pedig egy regényíró tempójában, aki naponta tíz-tizenöt oldalt legyárt, abban a tudatban, hogy tág tere van, mindent szép hosszan kifejthet. Az Anna Regina a hagyományos „történelmi” regényekhez képest vékony kötet, pont azért, mert tudatosan kerültem a felesleges szócséplést. Az egyes fejezetek – jobb esetben – prózában megírt versekként is felfoghatóak.

Tehát ötször-hatszor is átírt egy-egy bekezdést?

Annyiszor azért nem. Inkább csak alaposan meggondoltam, mit érdemes rögzíteni, és mit nem. Legtöbbször egy szókapcsolat vagy néhány fontos szó jutott eszembe elsőként, amelyekből végül kialakult a szöveg. A belső összefüggések, a lelki dimenzió és az érzelmek logikája fontosabb volt számomra, mint maga a történet.

Az egyszerű bányászok életéről is szó esik, de csak annyit tudunk meg róluk, amennyit a jómódú főhősnő is tudhatott. Odalent borzalmas körülmények között dolgoztak, sokan halálos betegséget szedtek össze. Az özvegyeket azonban segítette a bányásztársaság...

Igen, elegendő korabeli orvosi jelentést és halotti bizonyítványt tanulmányoztam át ahhoz, hogy megszülethessen a Negyedéves néven szereplő asszony alakja. Hatszor ment férjhez, minden alkalommal egy-egy megroppant egészségű, elgyötört bányászhoz, akin látszott, hogy nem húzza sokáig. A férj halála után az özvegy megkapta férje bérét arra a negyedévre, amelyben meghalt és az utána következő re is. Ezzel az epizóddal egyszerre akartam érzékeltetni a bányászszakmában működő összetartást, a szociális gondoskodás korabeli fejlettségét, valamint az embertelenül nehéz munkát, a higiéniai körülményeket, a bányászbetegségek kialakulásának okait. És persze a boldogulni, túlélni igyekvő nincstelen nők agyafúrtságát.