Hercule Poirot visszatért

BENYOVSZKY KRISZTIÁN

Kétségkívül így van ez Agatha Christie esetében, akinek a neve már régen meghatározott képzeteket keltő hívószóvá érett: egyet jelent a fondorlatosan felépített és elegánsan, szellemesen előadott bűnügyi rejtélyek szövegvilágával, és a mystery story aranykorának nevezett két világháború közötti Anglia élet- és gondolkodásmódjának iróniát sem nélkülöző reprezentatív ábrázolásával. És persze automatikusan idézi fel népszerű karaktereinek, mindenekelőtt Miss Marple-nak és Hercule Poirot-nak a nevét, alakját.

Mit gondoljon az a Christie-filológiában kevésbé jártas, de a műfaj iránt érdeklődő magyar olvasó, aki egy könyv borítóján a valahonnan ismerősnek tetsző cím alatt (A monogramos gyilkosságok) az írónő nevét, pontosabban aláírásának ugyancsak közismert, védett logóként működő képét pillantja meg, az alatt pedig a „Hercule Poirot új esete” feliratot? Minden bizonnyal azt, hogy egy új, eddig még nem publikált Christie-regényt tart a kezében, amelynek címe a szerző korábbi műveit idézi (Az ABC-gyilkosságok, N vagy M). Egyvalami hathat csak kicsit zavaróan, de az is csak a borító figyelmesebb szemügyre vétele után: hogy a cím fölött egy másik szerzői név is olvasható. Igaz, a háttérbe jobban beolvadó színű és kisebb méretű betűkkel: Sophie Hannah. Két szerzője van a könyvnek? Netán Christie befejezetlenül maradt történetének társszerzőjét vagy közreadó szerkesztőjét takarja a másik, kevésbé ismert név? E zavarba ejtő borító láttán indokoltan és logikusan felmerülő kérdések és kételyek ezek, melyek tisztázását egyáltalán nem könnyítik meg a kiadvány más könyvészeti adatai sem.

A copyrightban szokatlan módon nem szerepel Sophie Hannah neve, csak a cím (The Monogram Murders), s alatta az aláírás jogi védettségét igazoló fordulat („Signature are registered trade marks of Agatha Christie Limited in the UK and/or elsewhere”). A másik oldalon ajánlás olvasható („Agatha Christie-nek”). A könyv végén viszont, a tartalom és a kiadóra vonatkozó információk után művek oldalnyi listájával találkozunk az alábbi közlés alatt: „A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál a közelmúltban megjelent”. Ezek után talán már nem lepődünk meg azon, hogy itt nem Sophie Hannah magyarul hozzáférhető regényei szerepelnek (azok közül néhányat a Kossuth Kiadó adott ki: Bántó távolság, Holtpont, Idegen arcocska, A másik fele él), hanem Agatha Christie művei – elsőként épp Az ABC-gyilkosságok… A hátsó borítón a Poirot visszatér! figyelemfelkeltő felkiáltás után a cselekmény rezüméjét kapjuk ezzel a zárómondattal: „Sophie Hannah igazán nagy kihívást jelentő, új esettel lepte meg a világ leghíresebb belgáját.” A háttérben, mintegy a szöveg alatt, azonban szintén ott látható, még ha kicsit diszkrétebb kivitelezésben is, Agatha Christie aláírása, jobb fölső sarkában az eredetiség betűjelével: ®.

E jellemzésből egyértelműen kitetszik, hogyan lebegteti a regény magyar kiadója a mű szerzősségét. (Tegyük hozzá, ugyanezt tapasztaljuk az eredetin kívül a szlovák, a cseh, a lengyel, az olasz, a spanyol, a portugál, a francia, a német, a svéd és a finn kiadások borítóin is.) Különösen érdekes a sokszorosított Christie-aláírás szerepe: az eredetiség hitelesítése. Márka, védjegy; olyan, mint egy túlvilági jóváhagyás, mely azt sugalmazza: ezt akár Agatha Christie is írhatta volna.

Tényleg olyan?

Felejtsük most el a borítót, s koncentráljunk kizárólag a szövegre. Támad-e déja vu érzésünk, amikor olvassuk? Elfog-e bennünket a Christie-hangulat? Ezen áll vagy bukik ugyanis egy sikeres stílusimitáció: hogy a szöveg poétikailag, azaz nyelvhasználatán, cselekménybonyolításán és a karakterek viselkedésén keresztül képes-e elhitetni velünk, hogy nem csupán megidéz egy mintát, hanem – miként jelen esetben a borító sejteti – a minta maga.

Sophie Hannah Poirot karakterét hitelesen, a prototípushoz igazítva építi fel. Külső megjelenése (elegáns öltözet, impozáns bajusz, zöld színű macskaszem), megrögzött szokásai, rendmániája, hiúsága, a titkolózás és teatralitás iránti hajlama és jellegzetes beszédmódja (visszatérő francia szófordulatai, a szürke agysejtek serkentésére buzdító kijelentései, az angol temperamentumot és az angol konyhát fricskázó megjegyzései), a Hastingsre tett utalás mind a ráismerés élményével ajándékozza meg a Christie-olvasókat. A korabeli társadalom különféle rétegeit, foglalkozásait és szerepköreit megjelenítő további szereplők galériája is sikerültnek és számos Christie-regényből ismerősnek mondható. Amennyire a fordítás alapján megítélhető, az elbeszélés és a párbeszédek stílusa sem üt el az angol írónő magyarul olvasható műveire jellemző regisztertől. A bűnügyi rejtély jellege, nehézségi foka méltó a tisztelt előd munkáihoz, az elkövetés módja, eszköze, a nyomozás ütemezése és a tettes leleplezésébe torkolló megoldás tálalása is a zsáner által szentesített forgatókönyvet követi. Mégis, itt, a szerkesztésmódban és a rejtély kibontásában és megoldásában keresendő a regény gyenge pontja.

Úgy érzem, Sophie Hannah, talán a megfelelés kényszerétől hajtva (a regény a Christie-örökösök felkérésére készült), talán más okból, de bizonyos tekintetben túlvállalta magát. Legalább két és fél regényre való megoldandó rejtélyt zsúfolt bele a történetbe. Beleesett abba a csapdába, amit, tegyük hozzá, olykor e műfaj legjelesebb művelői sem képesek elkerülni: a túlbonyolítás és a mesterkéltség csapdájába. A monogramos gyilkosságok ebből eredően aztán kicsit olyan, mintha A Bertram szálló, Az ABC-gyilkosságok és a Nem zörög a haraszt című regényeket gyúrták volna össze. És itt nem a helyszínek, a helyzetek, a figurák, a módszerek vagy a kulcsmotívumok hasonlósága miatt emelek kifogást (ezek az áthallások nemhogy elnézhetők, egyenesen nélkülözhetetlenek a Christie-effektus felidézéséhez), hanem az aránytévesztés okán. Egy előkelő londoni szállodában elkövetett rafinált hármas gyilkosság, mely egy angol faluban történt, kettős öngyilkossághoz vezető rágalomhadjáratra megy vissza, aminek még korábbi előzményei, illetve a nyomozás jelenéig ható következményei is vannak… Elkoptatott frázis, de erre az esetre is érvényes, hogy a kevesebb több lett volna. Úgy valamivel átláthatóbb lett volna Poirot színpadi nagyjelenete a leleplezéssel, követhetőbbek a nyomozás – fordulatokat igazán nem nélkülöző – kanyarulatai és meggyőzőbb néhány logikai következtetés is.

Vannak, akik utánozhatatlannak tartják Agatha Christie műveit, ezért szentségtörésszámba megy náluk még a gondolata is annak, hogy bárki imitálni merje a krimi koronázatlan királynőjének stílusát. Mások viszont – én is közéjük tartozom – örülnek, hogy végre megtört a jég, és egy új Poirot-történet látott napvilágot. Mert, miként a borító szemügyre vétele és a populáris irodalom számos további hasonló példája is megerősíti, a hős sokszor fontosabb, életrevalóbb a teremtőjénél.

N`est-ce pas, mon ami?

Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok. Fordította: Molnár Eszter. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014. 501. oldal.