Hazai magyar beszélőviszony

Az elfogadó szolidaritás a szlovákiai magyar közösségen belül is hiánycikk. Mi indokolhatja, hogy sokakban szinte bármilyen hívó szóra zsigeri gyűlölet lobban?

A szlovákiai magyarok sem élnek már burokban. Érzékelik korunk acsarkodásait, az ellenségeskedés légkörét. És reflektálnak is rá. Létezésük száz évéből közel hetvenet csehszlovák fennhatóság alatt, ebből hármat totális kisemmizettségben, a többit méltányos megélhetésben élték le. Alapvetően egy történelmileg traumatizált zártságban. A rendszerváltás kissé fellazította ennek zárványait, de nem bontotta le azokat. Legutóbbi huszonöt évüket az önálló Szlovákiában élték, vészjósló demográfiai fogyatkozásban. Ha száz éven át nem dacolnak a nemzetállam asszimilációs praktikáival, nyilván több lenne a magyarságukat elhagyók száma. S nyilván kevesebb, ha a kettős állampolgárság elvéből – és a realitásból – kiindulva, törvénybe iktatták volna a kettős nemzetiség vállalásának lehetőségét. Nem tették, mert az asszimiláció és homogenitás elvén a nemzetállamok közép-európai típusa képtelen lazítani. Enyhíti a kínt, hogy az önkéntes asszimiláció ma már civilizációs jelenség. Ennek köszönhetően lett az identitás szabad választása alapjog, s léphetett túl a kollektív erkölcs hatáskörén.

A szlovákiai magyar gyűlölködés azonban nem az asszimilánsokat, hanem a migránsokat és saját közösségünk tagjait támadja. Karnyújtás helyett „kardforgatás” a módi...

A menekült és a migráns eltérő emberi helyzet, amit a migránsozó propagandasajtó elhallgat. A közel-keleti migrációt béketeremtő diplomáciával, az afrikait egy azonnal megkezdett, évtizedeken átnyúló fejlesztési tervvel kellene megállítani. Ezzel az európai társadalom törlesztene az Afrikából évszázadokon át áron alul szerzett vagy elrabolt javakért. A háborús menekültektől viszont nem tagadhatjuk meg a biztonságosabb élet lehetőségét. Ezt a kötelességet a tízparancsolatból vette át a világi szolidaritás. Ha lemondunk róla, emberségünket csorbítjuk. Az ellenségeskedő szlovákiai magyar propagandamédia és közbeszéd nem az asszimilánsokra összpontosít. Tudja, ha nem tudja, hát érzi, hogy a mindenkori magyar nemzetpolitika hallgatagon távol tartja magát az őt elhagyottaktól. A Nyugatra iszkolókat is békén hagyja; ők, ha egyáltalán visszatérnek, még jól jöhetnek. Elsősorban a világhálón zajlik a gyűlölködés. Itthon látszólag a Híd-Most kétnyelvűsége a legfontosabb „bűn”, noha ez a párt valójában csak kapóra jövő járulék. Az igazi ellenséget számára a nyugati modernitás és az őt kivajúdó, az állam világiasságát és a személyes szabadságot hirdető humanizmusban látja; még ha a modern állam szociális politikája is a humanizmus elveiből építkezik. E világszemléletnek és a rajta alapuló magatartásnak szlovákiai magyar szellemi képviselőit, a tőlem egy nemzedékkel fiatalabb européereket ez a propaganda arcátlanul üti-vágja. Pedig napjainkban egyedül ők képviselik azt a nyitott, autonóm szellemiséget, amely a rendszerváltáskor maga volt a szlovákiai magyar szellemi és politikai tőke. Mára ez szórvánnyá lett, nekem mégis ők a példaképeim, akiktől még sokat akarok tanulni. Ők még tisztában vannak azzal, hogy évezredek óta a tudomány és a művészetek szabadsága a modernség alapfeltétele, és hogy térségünkben is halálra ítélték az autonóm személyiség ősmodelljét, a ma is modern Szókratészt.

Elképzelhető a Híd és az MKP együttműködése?

A Híd puszta létével ellentmond a bezárkózó nemzet politikai doktrínájának. A teljes szlovák–magyar politikai szimbiózis szemben áll a törzsi nacionalizmus szentségével: a homogenitás mítoszával. Az MKP bevallottan a Fidesz szatellitje, ezért most nem látom esélyét, hogy segítsék egymást. Pedig meggyőződésük szerint mindketten a legjobbat akarják a szlovákiai magyaroknak, csak az ahhoz vezető utat eltérő irányban képzelik el. De meglehet, hogy ez is csak látszat, hiszen az európai politikában a Híd is következetesen a magyar kormányt védi.

Aki szisztematikusan a másik oldal segítsége nélkül akar győzni, az végül mindenkit vesztessé tesz. Hogyan lehetne ezt megelőzni?

A 2008-as elnökválasztási kampányban, hogy növelje győzelmi esélyeit, John McCain republikánus szenátor Sarah Palin alaszkai kormányzó asszonyt tette meg alelnökjelöltjének. Hónapok múltán arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy történelmi hibát követett el. És igaza volt, hibájáért beláthatatlan árat fog fizetni az amerikai társadalom. McCain a gátlástalanul populista és rasszista Palin felemelésével világszerte is teret nyitott az antiintellektuális politikának. Ez a lebutított társadalmi közgondolkodás mára egy zsigerből unintelligens, mentálisan és politikailag infantilis giccsembert juttatott az elnöki székbe. A felfuvalkodottság tipikus esete ő, aki azt képzeli magáról, hogy vagyona okossá és tévedhetetlenné tette. Ezt a zsarnok lelkű embert, Machiavelli és a Keresztapa utódját, egyedül a hatalmat megosztó amerikai jogrend gátolja abban, hogy hazáját illiberális állammá züllessze.

Itt és most miért Amerikát említed?

Azt hittem, egyértelmű a párhuzam. Az euroatlanti térségben is a lebutított politika, média és választótömeg az alapértékek falát ostromolja. Fejjel megy neki, s nem érdekli, hogy a fal mögött az emberi természet sötét oldala várja. A jogállam lerombolásának agresszív vágya a szlovákiai magyarok egy részét is mámorban tartja. Stílusuk minden lelkifurdalás nélkül képes az övétől eltérő világnézetet, szolidaritást és életstratégiát vállaló embert, kivált, ha szlovákiai magyar, kártékony féregnek nevezni – ami, ugye, gázosan hangzik.

Ahogy annak veszélyét sem becsülném le, hogy sokakban ez már nem is sérti az elfogadhatóság határait!

McCain, a közismerten nagy hazafi, azt hirdette, ha örökké a másik oldal segítsége nélkül akarunk győzni, az nem fog sikerülni. Aztán azzal, hogy Trumpot nem engedte a koporsójához, megüzente az amerikai társadalomnak: a butaság és gyűlöletbeszéd uralmával még a halálos ágyunkon sem szabad megbékélni. Fájdalmas, de háborús előérzetek idején mindenki választani kényszerül. A szlovákiai magyar ember is. Demokratikus köztársaság vagy önkényuralom? Nyilván sokakat gyötör a dilemma, vajon szabad-e emberségüket a magyarságuk fölé helyezni? Érdemes visszagondolni Visconti filmjére, ahogy „odafönn”, a nácizmuson átlátó, de nagyot kaszáló gyári bárók mindentudó felfuvalkodottsággal pöfékelik a szivart. És Fellini Amarcordjára, ahogy „idelenn” a reménykedő kisember melankolikusan és derűvel az olasz fasizmus ölébe simul. Ahol a gazdag és a szegény egyaránt arra kényszerül, hogy elfogadja az erősebb jogát, ott már bajban a szabadság. Az antik világ óta egy demokráciában az erősebb joga nem jog, mert nem képes kiegyenlíteni az egyének, illetve a társadalmi és politikai közösségek közti tényleges egyenlőtlenségeket. Hatályossága van, de erkölcsi érvényessége nulla. Nem a békéltetés szándékával hoztam fel McCain intelmeit, s nem is azért, hogy széptevően a világhálón feleselő diskurzusok fölé emelkedjek. Egyszerűen nem látok más utat, mint amit McCain kijelölt: nem a bűnbakot kell keresni, hanem a megoldást.

Ám ha mi, szlovákiai magyarok szüntelen konfliktusban állunk egymással, képtelenek leszünk érvényt szerezni érdekeinknek, megvalósítani álmainkat.

Nem szabad feledni, hogy a szlovákiai magyarok, függetlenül az uralkodó államformától, egy védekezően zárt szellemi közegben, szinte provinciális elszigeteltségben éltek. 1989-ben mindenki számára kitágult a reális, később a virtuális tér, de azóta sem tudjuk, hogy a kisebbségi sorssal járulékos másodrangúság pszichológiájának, a bezárkózásnak milyen kényszereit és beidegződéseit őriztük meg. Alig vannak empirikus szociológiai értékeléseink arról, hogy a folyamatosság és a módosulás dinamikájának jellegéből adódóan, milyen – Szarka László fogalmával – egy kényszerközösség társadalmi mobilitása, milyenek a makro- és mikroviszonyai. Meggyőződésem, hogy ez az intézményesülés hiányosságaira vezethető vissza. Ami most működik, annak java része a kommunizmusban jött létre, de nem koncepcionálisan. A Fórum Intézetnek pedig nem áll módjában, hogy a mindent átfogó tudományos kutatással nyomon követhesse a szlovákiai magyar közösség gazdasági, intellektuális és szociális tőkéjét, műveltségi rétegződését, egészségi állapotát, a folyamatosságok és a módosulások dinamikáját.

Szerinted tehát vészesen keveset tudunk magunkról?

Nem szabadna ráfogásokkal, feltételezésekkel és vágyakkal ott is a folyamatosságot látni, ahol már rég nincs meg. A szlovákiai magyarokról szóló adatok, értékelések, értelmezések száma botrányosan kevés. A többit az ország egészét érintő tematikus munkákból kell kicsipegetni. Nem is beszélek szívesen széles körben önmagunkról. Ha mégis kell, általában történelmi és irodalmi ismereteimmel, nemzetkarakterológiai és kisebbségi sztereotípiákkal, meg a szlovákiai magyar politika hullámveréseivel szoktam előhozakodni.

A minap Komáromban bejelentettek egy szlovákiai magyar pártkezdeményt. Ez a széthúzás újabb jelét, vagy a szlovákiai magyar pártstruktúra megerősödését jelentheti?

Nem jósolnék, a névadás viszont meghökkentett. A Magyar Fórum elnevezést a rendszerváltás európai politikatörténete a hírhedten nacionalista Csurka István nevéhez köti. Akik politikára adták a fejüket, azoktól elvárható lenne, hogy ezt tudják. Akár a történelmi emlékezet kudarca, akár a szélsőjobbhoz köthetőség gyanúja felől nézem, nem tud más eszembe jutni, pusztán az, hogy ez a névadás a lebutított politika rimánkodása. Pártalapító barátom, Simon Zsolt Denník N-nek adott nagyinterjúja ugyancsak meghökkentett. Szerinte egy szlovákiai magyar pártnak kötelessége a mindenkori magyar kormányt szövetségesének tudni – függetlenül attól, hogy az jogállamot vagy autokráciát működtet. Az erre vonatkozó bővebb kérdések alól kibújt. Az is igaz, hogy a legismertebb szlovákiai magyar politikusok sem bírálják az orbáni autokráciát, a működési módjába kódolt militarizmust; a Híd egy-két politikusának óvatoskodó célozgatásától eltekintve. És attól tartok, nem is fogják. Gyakorlott politikai opportunistáknak, akik képtelenek választóikkal érzékeltetni a halálos nacionalizmus és az éltető patriotizmus közti különbséget, ez nem is okoz gondot. A modernitás és a humanizmus ellenforradalmáról pedig végképp nem beszélnek. Apám szavajárásával: hallgatnak, mint tök a fűben. Amivel akaratlanul is azt üzenik, hogy a nemzeti kötelék minden létező legbensőbb lényege. Ehhez mérten a demokrácia Szókratész óta szűnni nem akaró küzdelme a zsarnoksággal, szerintük, szót sem érdemel. Riasztó állapot.