Hattyúdal?

A közvetlen államfőválasztás bevezetése óta Szlovákiában, egyéni kihívásként, František Mikloško idén harmadszor vállalta az elnökjelöltséget. Ezúttal azonban március 16-án, az első forduló eredményvárójának estéjén bejelentette, hogy három évtized élénk társadalmi szerepvállalása után ez a legutóbbi próbatétel volt aktív politizálásának zárófejezete, mert kiszáll a (köz)politika körhintájából. Beszélgetni azonban továbbra is szívesen beszélget róla. Régi ismeretségünk révén ez a társalgás tegeződős.

A csalódottság, a várhatónál azért mégiscsak szerényebb siker mondatta veled, hogy a mindennapi politikában ez volt a hattyúdalod? Hogy harminc esztendő közéleti „gyűrődése” után itt pontot teszel?

Nem volt bennem keserűség, és a strapát is állom. Ez a lépés egy higgadt döntés eredménye azok után, hogy mostanáig megtettem, amit megtehettem. És azt a belső hajtóerőt is kielégítettem, amellyel egy politikus a választók rokonszenvéért küzd. Inkább elégedett vagyok, mint kiábrándult. Ami jobban nyugtalanít, hogy a mai világban, sajnos, egyre nagyobb az igény arra, hogy az emberek ne gondolkozzanak, és ezt rengetegen hiánytalanul teljesítik.

Értékelvű politikusként gyakran érezted úgy, hogy az árral szemben úszol?

A rendszerváltást követő legelső években nem, hiszen azok az idők felértek egy csodával. Ellenben a mečiari érában, például Ján Čarnogurskýval, újra disszidenseknek tűntünk, és ebben a félreérthetetlen ellenzékiségben 1998 őszéig kellett kitartani. Ezek után a demokratikus kormányzati időszak két ciklusa következett; majd Mečiar és Slota pártjaival koalícióban Robert Fico és a Smer cinikusan önkényeskedő országlása jött, amikor is 2010-ig ott voltam még az akkori parlamenti oppozíció padsoraiban, de abban a légkörben hamar eluralkodott bennem a fölöslegesség érzete.

Bizonyos fokú hiábavalóság?

Igen. Ugyanis a kilencvenes években Mečiar vulgárisan, de amellett kiszámíthatóan basáskodott, ám 2006-tól Fico, ha szalonképességet álcázva is, egyre előreláthatatlanabb kétszínűséggel, a demokratikus eszményeket romboló eszközökkel hatalmaskodott. Azóta pedig már régen kiderült, hogy az igazi énje megegyezik Mečiaréval. Legföljebb körmönfontabban cselekszik.

A rendszerváltás hónapjaiban hogyan bízhattatok korlátlanul Vladimír Mečiarban?

Az szerencsétlen ballépés volt, ő pedig a kommunizmus megdöntését követő képlékeny helyzet ritka egyéni jelensége. Abban a kommunizmus merevségét váltó felszabadult hangulatban ügyesen elhitette önmagáról, hogy ő lehet az új irányú folyamatok tehetséges, egyben Szlovákiát védelmező vezéralakja. Ehhez állandóan más-más bűnbakot keresett, hogy győzedelmeskedhessen! A sors iróniája, hogy az első fő ellenségévé éppen az őt 1990-ben szlovák kormányfővé emelő VPN-t tette meg. Mečiar a tömegek hiszékenységére alapozó populizmus hullámait meglovagló autokrata. Mostanában nálunk Robert Fico, Magyarországon Orbán Viktor számára rokonszenves a politikai uralomnak ez a stílusa.

1989 kapcsán nemes ideálokat, közéleti csodákat említesz. A jelen hazai társadalma is keresi még a fennkölt célkitűzéseket?

Miután tagjai lettünk a NATO-nak, Szlovákia beléphetett az Európai Unióba és a schengeni övezetbe, az EU privilegizált polgáraiként bevezettük az eurót, a civil szféra fásultan elkényelmesedett. De a tavalyi Kuciak-gyilkosság föltárta azt a szakadékot, amelybe az ország – a társadalom különböző rétegeinek hosszan tartó nemtörődömsége miatt – 2018 tavaszára belezuhant. Ezért lelkesülten támogatom a Tisztességes Szlovákiáért mozgalmat, mert az ott szerveződő fiatal nemzedékben még a mi generációnk harminc évvel ezelőtti elszántságát látom. Hiszen szintén csoda, ami ezeknek a fiataloknak már sikerült: megbukott posztján Fico és Kaliňák, teljes valóságában megmutatkozott a korrupciónak egészen a kormányhivatalig terjedő mechanizmusa. A helyhatósági szinteken pedig láthatóan elkezdődött egy nemzedékváltás, aminek a parlamenti választásokon kellene kicsúcsosodnia.

Ehhez azonban, három esztendei ködszurkálás helyett, a tompa ellenzéknek nem kellett volna régen átlépnie a saját árnyékát és tanulni a hibáiból?

Az oppozíció bágyadtsága, illetve a populizmus nyomulása és a radikálisok térnyerése láttán hamarjában valóban nincs fogalmam, hogy most kire is szavazhatnék nyugodt szívvel. Hiszen felelőtlenség lenne Kollár, Matovič, Hlina, Sulík vagy ne adj’isten Kotleba kezébe tenni az ország sorsát. Bizakodva figyelem viszont Adrej Kiska pártalapítási elhatározását. Egyben biztatom a Tisztességes Szlovákiáért mozgalomban tevékenykedőket, hogy csatlakozzanak ehhez az ígéretesnek mutatkozó tervhez. Egy ilyen pozitív szándékot azért is érdemes támogatni, mert Szlovákiában is egyre feltűnőbb, hogy a populista vagy rendszerellenes politikával a hagyományosan demokratikus erőkkel szemben nem is olyan nehéz szavazatokat szerezni.

Köztudottan értékelvű politikusként milyen jelentőséget tulajdonítasz a sokak által preferált politikai pragmatizmusnak?

Nyilván helyzete meg alkalmazója válogatja, de az elmúlt három évtizedben nekem rossz tapasztalataim voltak vele. Mert lehetséges, hogy a gyors kezdeti sikerek eléréséhez hasznosak, de tartalmilag éppen ilyen hamar ki is ürülnek. A látványosan pragmatikus megoldások pedig végül könnyen kudarccal járhatnak. Ilyen volt például, Mikuláš Dzurindával az élén, az SDK tiszavirág-életű története is.

Egy régi zsidó bölcselet szerint ha meg akarod ismerni önmagad, akkor próbáld megérteni a másikat. Milyen szerepét látod az észszerű, nyílt és őszinte párbeszédnek?

Létfontosságúnak tartom. Ez többnyire érzékeny, gyakran hosszabban alakuló, akár sérülékenyen kényes folyamat lehet. Néha évekig, esetleg évtizedekig is eltarthat, amíg bizonyos vitás dolgok békés légkörben tisztázódnak. És mindkét fél jóindulata szükségeltetik hozzá. Ezért nagy hiba, ha valaki úgy gondolja, hogy csupán olyasvalakivel szemben lehet bizalommal, aki vakon azonosul az ő nézeteivel, az ő politikájával. Ahogyan az sem mindegy, hogy az ember kérdőjelet, felkiáltójelet vagy sietősen pusztán pontot tesz azon tanulság végére, mely szerint „a dialógus a gyengébb meghallgatásának művészete”-e?

És a te konklúziód?

Én a három pont híve maradnék. Mert így a gondolat, a beszélgetőtárs nézetét várva, nyitva maradhat.

Milyennek látod a rendszerint kétesélyes szlovák–magyar kapcsolatokat?

Jelenleg tényleg jók, legalábbis külsőleg nézve. Orbán, határozottság dolgában emberére akadt Ficóban, rájött, hogy vele nem érdemes mélyebb vitákba bocsátkozni. Ha őszinte akarok lenni, a magyar politika 1989 óta bizonyos realitásokhoz igazodik, és kiélesedő figyelmét esetről esetre a Kárpát-medence országainak épp leggyöngébb láncszemére összpontosítja. A közelmúltban ez a láncszem Szlovákia volt, akkoriban a két állam viszonya feszültté vált. Most Ukrajna a leggyöngébb láncszem, így oda irányuló precedenst keresnek saját nemzeti érdekeik hangsúlyozására. Realistákként tehát nem húznak ujjat egy megerősödött szomszéd országgal, hanem a gyöngébbel.

Téged annak idején baráti szálak fűztek Göncz Árpád korábbi államfőhöz, a magyarországi értelmiségi elit több egyéniségéhez. Miként tekintesz ma a célzatosan illiberális demokráciát hirdető Magyarországra?

Nyugtalanítónak tartom, hogy Orbán Viktor – a keresztény Európa védelmére hivatkozva – éppen az alapvető demokratikus jogok elnyomásával erőlteti saját egyéni hatalmának kikezdhetetlen szilárdítását. Olyasvalaki egyszerűen nem lehet a keresztény Európa hites védelmezője, aki megsérti az akadémiai szabadságjogokat; elnyomja vagy lábhoz rendeli a szabad sajtót, és ezzel a szólásszabadság, a nézetek pluralizmusának jogát is elfojtja. Az ország élén álló miniszterelnökként, a kapóra jött migránskrízisre építve, kifejlesztette autokrata rendszerét. Egy deklarált demokráciában ma az alkotmány, az igazságügy, a választások módja már az ő egyéni érdekeit szolgálja.

Ha csak politikai pályafutásod évtizedeit nézzük, milyen társadalmi és közpolitikai szerepet tulajdonítasz a szlovákiai magyar nemzeti kisebbségnek?

Tiszteletre méltóan nagyot; az pedig külön is nagyrabecsülést érdemel, hogy az 1945 és 1948 között történtek dacára eredeti hitelességben tudta megőrizni közösségi jelenlétének folyamatosságát. Mai gondjait másban látom: úgy hallom, hogy a jelenlétéből, az életből egyelőre hiányzik a kiteljesedés, a megelégedettség, így több tekintetben talán ez magyarázza elnagyolt függőségét Budapesttől. Annak ellenére ez a helyzet, hogy az itteni magyarok 1989-ben nagyban kivették részüket a rendszerváltásból; hogy Szlovákia a kulcsszerepet játszó FMK és a VPN kitűnő együttműködésének köszönhetően könnyebben lépett a demokrácia irányába. Húsz évvel később, még felfutásának időszakában, a Most-Híd is folytatója volt ennek a jó kooperációnak.

Végül egy privát kérdés: az a politikus, aki 72 évesen bejelenti aktív közéleti karrierjének befejezését, életének indián nyarát várja?

Mondhatod annak is. De szóba jöhet az élet és a szép kor ősze vagy a halál tavasza is.

És az élet, a körülötted zajló dolgok továbbra érdekelni fognak?

Ez tartja bennem a lelket, az optimizmusomat! Arra viszont már a kommunizmusban rájöttem, hogy az életben ne lepődjek meg semmin.