Háromkirályok?

Mindeközben többen egy új politikai kultúra kiépülését várták, aggódtak, reméltek. Megjelentek olyan politikusok, akik a közvélemény különböző szegmeseiben lelkesedést, elutasítást, kíváncsiságot és ellenállást gerjesztettek. A másság első megtestesítői.

Haider, Fico és Orbán. Az ezredforduló s az azt követő évek közép-európai politikai háromkirályai. Sokak szemében a populizmus már?kamenedzserei. Számomra azon?ban történetük a nemzeti burzsoázia éhesebb, a tálhoz később és eddig csak a széleken jutó csapatainak politikai önmegvalósítási stratégiáiról szól. Vagy az 1989 után összecementeződött politikai osztályokon kívül rekedt erők reprezentációjának kérdéséről. Az elit centrum–periféria újratárgyalásáról. Esetleg a politológiai kielégítetlenség kezelésének zavaros terápiáiról.

Az új politikák tartalma kétséges, de e politikusok a náluk az adott pillanatban sikeresebbnek tűnő politikai ellenfeleiknél egyelőre állóképesebbnek bizonyultak. A kézikönyvek szerint a populista pártok és vezetőik rövid életűek. Gyorsan jönnek, mennek. E három politikus élt és ma is él populista eszközökkel, de politikai vetélytársainál egyelőre tartósabban működőképesnek, hosszabb szavatossági idejűnek tűnik. Közép-Európa a fagyálló egynyári növények világa.

Együtt azt is bizonyítják, hogy lassan eltűnőben az Ausztriát és a régió volt államszocialista országait elválasztó kerítés. A különbségek, persze, még szembetűnőek – Haider épp ezért szorult vissza Karintiába –, de a rendszerek szin?kronitása azért csak erősödik. S többek között azt is jelzik, hogy a nyugat-közép-európai (osztrák, olasz s most talán német) politikai rendszerek mozdulatlansága nagy??jából akkor ér véget, amikor mi már azt hittük, egyetlen nekifutásból mi is reprodukálni tudjuk őket. Hogy mi is olyanok leszünk.

Természetesen, Haider mozgástere Ficóétól és Orbánétól nagymértekben eltért. Neki ki kellett mennie a jobbszélre (nem tudom, hogy magától akart-e), mert az elegánsabb helyeket Ausztriában és a régi Nyugat-Európában már rég eladták. Pesten és Pozsonyban egy?szerűbb volt a világ. A politikai rendszerben óriásiak voltak a lyukak, egész pólusok omlottak hirtelen össze, könnyen lehetett integrálni korábbi vezérek összetöredezett táborait. Nem kellett feltétlenül a széleken próbálkozni. Hai?dernek abban sem volt szerencséje, hogy az antifasizmusnak Nyugat-Európában kemény, jól begyakorolt mintái léteztek. Amelyeket még az előző nemzedék idején építettek ki, s amelyet most elvben amúgy is újra kellett volna az új generációk számára pozicionálni. Haider láthatóan előre nem mérte fel, milyen következményei lehetnek jobbradikálisnak tűnő jelmezek használatának Ausztriában. Tulajdonkeppen őt az Ég küldte a régi eliteknek, különösen a balközépnek. Azok ismét akcióképessé váltak: a jobboldali kihívó a törzsválasztóikat mozgósította. A konzervatív koalíciós partnernek igazán csak átszivattyúzható szavazóik kellettek. Így azután az FPÖ-t lényegében megosztották és bedarálták, Haidert pedig visszanyomták vidékre. De ott, tartományi főnökként, azért meg tudott kapaszkodni.

Ficónak és Orbánnak ebben a metszetben is könnyebb dolga volt. Szlovákiában a baloldal, Magyarországon a jobboldal volt gazdátlan. Orbán így jobb-, Fico pedig baloldali lett. Egyébként hiszem, ha a két országban a szabad politikai pólusok ellentétesek lettek volna, akkor Ficóból ott jó jobboldali, Orbánból pedig itt sikeres baloldali vált volna. Ennek a politikustípusnak nincsenek belső ideológiai motivációi. Ugyanakkor azonban azt is látni lehet, hogy a választók, a médiaelitbeli csatlós csoportok és esetleg újideológusok az ilyen, kezdetben még csak hidegfejjel szavazatmaximalizálásra törekvő politikusokat fogságba ejthetik. Különösen ha közben a kulturális eliten belül még valamilyen Kulturkampf is folyik. Annak frontvonalai merevek, ott nem lehet a lövészárkok között bolyongani. Ha valaki csapatokat választott magának, akkor azok mellett ki kell tartani. Haider nemigen fogta kezdetben fel, hogy az osztrák jobbközép nem akar vele osztozni, s ezért még azt is csak ideig-óráig engedi, hogy FPÖ-söknek komolyabb szerep jusson az ő, egyébként békés, begyakorolt, nagyobb károkat már senkinek sem okozó kultúrharcukban. A ’90-es években is nagyon erős magyar ideológiai szembenállás a ’90-es években szinte azonnal korlátozta Orbán manőverezőképességét. A korábbi barátságokból a liberális oldalról szinte semmit sem tudott magával hozni. Sőt legszűkebb környezetéből, politikai barátai, tanácsadói köréből is közismert embereket vesztett. Nyert, persze, egy nyelvében eléggé kiépített, biztos ideológiai határokkal bíró törzspolitikusi és támogatói réteget. Ezeket a napi politikacsinálásban nemigen engedte közel magához, de nyelvüket átvette. Érdekes módon az Orbán-csapat – bár meglehetősen lenézte a ’90-es évek klasszikus jobboldalának maradékát – önálló ideológiai fejlesztéseket szinte nem végzett. Átvette, legfeljebb verbalitásában radikalizálta a hagyományos magyar jobboldalnak a ’90-es évek elején különösebben nem végiggondoltan félig modernizált sztereotípiáit. Hamar s bizonyos értelemben a maga számára is meg?lepetés?szerűen került hatalomra. Különösebb elméleti felkészülési ideje nem volt. Amíg kormányzott, a nemzeti középosztály-építés tudatos lépéssorozatain és a kisebbségpolitikán keresztül történő hazai identitásépítési kísérleteken túl más ideológiai tartalmakat programjaiban felfedezni nem lehetett. Utána meg a vereség szem?betűnően nehezítette Orbán tanulóképességét, e tekintetben is.

Fico helyzete itt Orbánénál vitathatatlanul könnyebb. A Kulturkampf Szlovákiában a magyarhoz képest puhábbnak tűnik. A szlovák Nyugat-barát külpolitikának természetesen igen, de a „dunai” liberalizmusnak mint ideológiának komoly európai ideológiai szövetségese nem volt. S hosszabb távon az amerikai érdeklődés önmagában annak életben tartásához nyilvánvalóan nem volt elég. Pár tucat jó minőségű think tankot, persze, bárhol olcsón működtetni lehet. De ez még nem jelenti, hogy sikerül összefüggő ideológiai lövészárkokat elegendő számú frontharcossal is megtölteni. A korábbi csehszlovák szocdem hagyományokat pedig a történelem szinte teljesen legyalulta. Elméletileg is igényes baloldal lényegében nem létezett. Így azután Fico szinte azt csinálhat(ott), amit akart. Ez persze tennivalókat is jelent. Valamilyen saját ideológiát kell rövid időn belül produkálni egy olyan mozgalomban, melynek szinte egyáltalán nincsenek e tekintetben képzett vagy ez iránt érdeklődő komolyabb emberei. Miután nincsenek kész ideológiák és ideológusok sem, szerencsétlen módon ezeket most a nemzetiektől kölcsönzik. A Matica slovenská káderei meg mindig szerettek (volna) ideológusok lenni. S most élnek a lehetőséggel. Úgy persze, ahogy tudnak. S mit tegyünk, nekik csak premodern építőanyagjaik, falazási technikáik, építkezésszervezésük van. Ficónak meg ez mintha most mindegy lenne. Lehet, hogy korábban nem volt ideológiák foglya. Most azonban észre sem veszi, s viszonylag rövid időn belül azok a legváratlanabb helyen fogják akcióiban korlátozni. S meg kell tanulnia (vagy máris megtanulta), mit tehet, s mit nem, azokba bonyolítva.

Eltérően alakul a hármak viszonya szövetségeseikhez, kormányzótársaikhoz is. Haideréktől maguktól is végül a jobbközép el tudta szedni szavazóikat. Orbán ügyesen fel tudta morzsolni a velük együtt kormányzó kisgazdákat. Ficónak Slotával ez láthatóan nem megy.

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy azon kelet-közép-európai populista stílusú új partok, amelyek a nagypolitikai szövetségek között, felett vagy azokon túl határozzák meg magukat, nem hosszú életűek. Így volt Bulgáriában, ez látszik a balti államokban. Kormányon gyorsan elvesztik választóik többségét. Ezekkel szemben Orbán, bár szemmel láthatóan csökken politikai újítóképessége, hegy?menetben-völgymenetben őrzi két??millió körüli törzsszavazóját. Fico pedig kormányzás közben táborát növeli is. Azt gondolom, e sikerekben nagy szerepet játszik a politikai kultúrák erősödő repolarizálódása. Posztmodern hitekkel ellentétben Közép-Európában a történelmi jobb–bal pólusoknak meghatározó szerepük van.

De a „háromkirályok” legfontosabb politikai innovációjának nem e fogások, hanem a klasszikus demokráciamodellek repedéseinek felismerése és hasznosítása tűnik. A közép-európai megvalósult demokráciaváltozatok a komoly beleszólás lehetőséget a dolgok alakításába lényegileg az eliteknek tartják fenn. A többiek pedig, akár elmennek négyévente szavazni, akár nem, úgy érzik, ehhez egyre kevesebb közük van. Így élték meg Ausztriában, hogy a két nagy pártelit osztozkodásába évtizedeken át senki sem tudott érdemben beleszólni. S ezért tűnt sokaknak Haider másnak, alternatívának. S még kevesebb lehetősége volt erre a ’89-es eliteken kívül rekedteknek a visegrádi országokban. A választási médiamutatványok, persze, már a tömegszórakoztatás részeivé váltak. De komolyan veendő civiltársadalom alig létezik. Mégis létező csoportjai pedig nem kívánják ellenőrizni a hatalmat. Így azután az utca szemében az „azok ott fent” és „mi itt lent” világképi szembeállítás bármennyire leegy?szerűsítő, de nem teljesen az ördögtől való. Nem kizárólag populista csinálmány. S amióta kiderült, hogy a transzformációnak lehetnek vesztesei, sőt abból tartósan kiszorítottak is, a modernista elitek demokráciafogalma valahogy megroppant. Persze, jó atlantistaként vagy liberálisként a politikai demokrácia klasszikus működését kívánják. De belátják, hogy ha az átalakulást a „nép” hangulatai, vágyai, nem pedig az ész és a racionalitás vezérelnék, a tranzit bizony „félremehet”. E csoportok persze sokkal szemérmesebbek Francois Guizot-nál, a jeles 19. századi liberálisnál, a „doct?rinaires” vezetőjénél, aki a jó kormányzás lehetőségét a korlátozott választójoggal kapcsolta össze. Nála csak azok választhatnak, akik eléggé felnőttek, hogy beláthassák, mi a jó az országnak. Tehát vagy elég magas az iskolai végzettségük, vagy komolyabb tulajdonnal rendelkeznek. Vagyis, ahogy a magyar politikai elit szereti újabban mondogatni: „már bizonyí?tottak”. Igen, de hol húzhatóak meg ma ilyen határok? Ivan Krasztev, az átalakulás egyik liberális bolgár elemzője felig (?) tréfásan ajánl valamit. Milyen szép lenne, ha csak az angol vagy esetleg francia nyelvvizsgásoknak volna választójoguk. Fico biztosan soha sem lehetett volna akkor miniszterelnök – írja.

A közép-európai post’89-esek tényleg keveset foglalkoztak a nyelvvizsga nélküliek közérzetével. S különösen nem azokkal, akik a rendszerváltástól kicsit lejjebb valamit személyesen is vártak, s úgy érezték, hiába. Az indulócsapatok el is vesztették (ideiglenesen?) a hatalmat. A „három?királyok” persze nem igazi népbarátok, de rájöttek arra, hogy meg lehet találni a kielégítetleneket. S hogy azok vágyai őket hatalomra vagy annak közelébe segíthetik. Mindebből azonban valami jó is származott. Mások is megpróbálták elérni az elit alattiakat. Mint Gyurcsány hosszú ideig sikeresen Magyarországon. Vagy hogy elkezdjék azt tanulni, mint a román szocialista vezetés, vagy a lengyel legújabb baloldal. Az új technikák előnye mint minden innovációnál, a politikaiaknál is ideiglenes. Élesedik a verseny, s közben tágul a nyilvánosság is. Az eminens utolérők évek óta Magyarországon, s a PiS parlamenti veresége után most Lengyelországban – már megkapták az első dicséreteket. Mások mindeközben a politika eltömegesedésétől, dezintellektualizálódásától tartanak. Utálják a nagy belemenéseket, több sport?szerűséget szeretnének. És féltik a programot, a változások előre rögzített Nagy Designját. De hát a politika a modern tömegtársadalomban nemcsak messianizmus és arisztokratikusan összeszorított száj, hanem karnevál, érzelem, sírás, móka, kacagás is. S a „három?királyok” pályája ott ér véget, amikor ezt nemcsak ők, hanem a politikai mező többi játékosai is majd biztosan tudják.

(A szerző szociológus, az MTA Szo?ciológiai Intézetének igazgatója)