Három kérdés Európáról és a szomszédairól

RAVASZ ÁBEL

Az első ezek közül – kronológiai sorrendben – Oroszország és az oroszok kérdése. Az ukrajnai harcok ugyan sokak számára elsősorban az ukránok európai jövőjének lehetőségéről szólnak, ám az egész történetnek kérlelhetetlenül és vitathatatlanul része az orosz–európai viszony újabb, talán történelmi léptékű változása.

A definíció: autoriter regionális nagyhatalom

1989 után ugyanis úgy tűnt, ha rögös úton is, de a cári és szovjet hagyományon túllépve az orosz állam is megindul a demokratizálódás útján, és ha nem válik is Európa kedvenc szomszédjává, azért legalább elfogadható partner lesz. Az elmúlt évek orosz bel- és külpolitikája azonban már egész más irányba mutatott, az ukrajnai események pedig tulajdonképpen csak betetőzték azokat a folyamatokat, amelyek végén Oroszország a nyugati mintákat egyértelműen elutasítva, autoriter regionális nagyhatalomként próbálja újradefiniálni magát.

Az új orosz szerep intellektuális kihívás elé állítja az európai közbeszédet is. Mindenekelőtt újraértélődik két erős és kiterjedt hagyomány. Az első ezek közül a ruszofób gondolati iskola, amely elsősorban a mindenkori orosz állam (negatívnak vélt) történelmi szerepét hangsúlyozza, amikor a putyini Oroszországot „természetes" agresszorként, az orosz imperializmus legújabb megtestesítőjeként (egyben a szovjet hagyomány folytatójaként) értelmezi. Európában jelenleg leginkább az élesen antikommunista lengyel és balti kormányok, valamint különféle egyéb realista, „állam államnak farkasa" külpolitikai felfogású nyugati erők sorolhatók ide. Ennek a gondolati iskolának az ellenpólusa a ruszofília, azaz az oroszbarátság. Ennek hagyományos formái (pánszlávizmus, posztkommunizmus) mellé mára egy nagyon fontos harmadik erő fejlődött fel: az európai szélsőjobb, amelynek orosz kapcsolatai (és szponzorálása) napról napra világosabbá válik.

Merre tart Izrael és

Európa viszonya?

A második törésvonal a gázai, amely a jelek szerint új kereteket szabhat az Izrael–Európa kapcsolatrendszernek. Izrael nyugati támogatottsága a jelek szerint mélyponton van (és tovább zuhan), és a zsidó állam, amely néhány évvel ezelőtt még gyakorlatilag végtelen hitelességgel bírt nyugati partnerei szemében, ma a Gázai övezetben létrehozott, lépésről lépésre egyre inkább a dél-afrikai apartheid rendszerhez közelítő államstruktúra miatt teret és támogatókat veszít. Egyre többen kezdeményezik az izraeli telepekről származó termékek bojkottját, és az EU tagállamai ezzel kapcsolatban sokkal fogékonyabbnak tűnnek, mint az USA, ahol az Izrael-párti lobbicsoportok ereje meghatározó a politikában. Ahogy az izraeli telepek (és telepesek) száma növekszik a másik fő palesztin területen, Ciszjordániában, egyre kisebb az esély a sokáig dédelgetett „két állam” megoldás megvalósulására (önálló és független Izrael és Palesztina). A gázai helyzet további elmérgesedése azonban az „egy állam” (integrált Izrael–Palesztina) megoldás jövőbeli kivitelezhetőségét kérdőjelezi meg.

A közbeszéd e kérdésben is átalakulni látszik: a pro-Izrael erők legfontosabb eleme a neokonzervatív gondolati iskola, amelyet (különösen az USA-ban) az Izrael-párti lobbicsoportok egészítenek ki. A másik pólust pedig (és itt érdemes figyelni a torzulásra) a zsidóellenes, antiszemita (ergo nem pusztán Izrael-ellenes) csoportok jelentik, amelyek ma nem elsősorban az „őshonos" szélsőjobból állnak, hanem inkább a muszlim bevándorlók egyes integrálatlan rétegeiből, valamint a szélsőjobboldal muszlimellenes fordulatáról lemaradt maradványaiból. (Ezért elszigetelt a nyíltan antiszemita Jobbik a legtöbb szélsőjobbos párttól, amelyek Izraelben a muszlimok elleni utolsó védőbástyát látják.)

Ismét a Nyugat nyakán

a muszlimkérdés

Végül pedig, az előző témától nem elválaszthatóan ismét a Nyugat nyakán van a „muszlimkérdés". A gázai események és az azokkal kapcsolatos tüntetések nyomán egyértelművé vált, hogy Európa ismét nagyobb létszámú, potenciálisan militáns antiszemita csoportokkal nézhet szembe a közeljövőben. Hosszú évtizedek óta most először a nyugati nagyvárosok terein megint szólt a „halál a zsidókra" rigmus. A megszólaló csoportok elsősorban az európai nagyvárosok valós és képletes peremein élő, muszlim hátterű, integrálatlan többedgenerációs bevándorlókból állnak, akik az európai kultúrkörből kiszorulva – saját, környezetük vagy mindkettő hibájából – a radikális iszlamizmus tanításaiban próbálják megtalálni önmagukat. Ettől függetlenül is igaz, hogy mások mellett Nagy-Britannia és Franciaország is a multikulturális integráció módjainak átértékelése felé halad – igaz nem úgy, ahogy azt mondjuk a közép-európai szélsőjobb elképzeli (kitoloncolás, határlezárás stb.), hanem például a csoportokat nem szétválasztani, hanem összekötni próbáló interkulturalizmus révén. És nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a muszlimellenesség, amelynek kútfője az amerikai republikánusok jobb széle, és amely gyakran az erősen Izrael-párti neokonokkal is rokonítható, mára komoly és saját jogán is fontos problémává vált az európai közbeszédben és politikában.

Hogy itt is kijelöljem a pólusokat: a közbeszédben az egyik oldalon a multikulturalista liberális gyakorlat, a másik oldalon pedig a bigottan muszlimellenes libertárius jobboldal áll. (Itt is kiütközik a hatalmas minőségi különbség az európai típusú balliberálisok, mint például a magyar SZDSZ, valamint az amerikai típusú jobbliberálisok, mint például a szlovák SaS között, amit nem győzök elégszer hangsúlyozni.)

A kollektív ítélkezés elutasítása

Itt tartunk tehát: a három fenti nagy téma okán és mentén átrendeződnek az alapvető nyugati gondolati iskolák. Nehéz utat törni ebben a dzsungelben, ráadásul nem is csak egyetlen irányban lehet elhagyni az erdőt. Írásom második felében néhány olyan alapelvet szeretnék felvázolni, amely talán könnyebbé teheti a tájékozódást.

Az első ezek közül a politikai nézetek és a népek kritikájának a szétválasztása. Ki kell mondani: a Putyin-kritikus hozzáállás nem oroszellenes, az Izrael-kritikus nem antiszemita, az antiszemitizmus-ellenes nem iszlamofób automatikusan. (Nem állom meg: ugyanígy nem „a magyar embereket kritizálják" Orbán nyugati bírálói sem.) A második elv ezzel összefüggésben a kollektív ítélkezés elutasítása. Azaz: az oroszok (mint nép) nem agresszorok, és a zsidók és muszlimok (mint csoport) kollektív kritikája is értelmetlen. A harmadik tétel az „élni és élni hagyni" elve: az uszítás, a diszkrimináció, a fegyveres invázió, az apartheid visszautasítása; a mindenkori gyengébb támogatása az erősebbel szemben.

Ezekből az elvekből bontakozik ki az az állásponthalmaz, amelyet az olvasók figyelmébe szeretnék ajánlani – mint saját megoldásomat ezen nehéz és egymással is összefüggő gondolati problémák megoldására. Az orosz fronton, a Putyin-rezsim kritikája (agresszorként) nem ismerhet kompromisszumokat – pánszlavizmus, Nyugat-kritika, antiglobalizmus ide vagy oda –, ugyanakkor ezt nem kell az orosz néplélek amatőr fejtegetésével megfejelni. Ukrajna lakóinak saját maguknak kell dönteniük országuk sorsáról és orientációjáról. Izrael esetében teljesen egyértelmű, hogy mindenféle ellentétes állítás dacára Izrael állam gázai politikájának kritikája szükséges és fontos, és (de) nem jelent antiszemitizmust. A közel-keleti békéért egy előtárgyalt, mindkét fél számára biztonságot és jólétet lehetővé tevő megoldásra van szükség, és ezt fegyverekkel, blokáddal, rakétákkal és tankokkal lehetetlen elérni. Az európai muszlimkérdésről pedig le kell szögezni: elfogadhatatlan az antiszemitizmus visszatérése Európába, de a multikulturalizmus hibáit nem lehet kirekesztéssel orvosolni. Jobb, az integrációt nem egymástól szétválasztott csoportok közötti békeként, hanem a folyamatos érintkezésen és egymás megismerésén alapuló elrendezésként elképzelő politikai gyakorlatra van szükség. A vízió (vagyis: vízióm) így egy független, Európa felé szabadon (önként) orientálódó Ukrajna, egy a palesztinokkal kiegyező, a gázai rémálomból felébredő Izrael, és egy jobb együttélést produkáló Nyugat-Európa, amely déli, muszlim szomszédai (például Marokkó) felé is szabadonképes nyitni.

A történelemnek

közel sincs vége

Ez az én utam kifelé a fenti bozótból, de persze léteznek, létezhetnek mások is. Egy alapos és formális végiggondolást mindenképpen megér a dolog – és erre szeretném biztatni a kedves olvasót is –, azzal a megjegyzéssel, hogy a három ügyet egyszerre és egymás mellett tárgyalva talán könnyebben elkerülhetők az előítéletekből fakadó reflexek, amelyek mindannyiunk tisztánlátását elhomályosítják. Az elmúlt hónap tanulságai közül van egy, amely szerintem teljesen vitathatatlan: ez pedig az, hogy a történelemnek közel sincs vége, és a politikai földrajznak sincs. Így egy sikeres és az állampolgárai boldog és méltó életét lehetővé tevő Európa csak stabil szomszédságban elképzelhető.