Harmadik könyvéhez csupa szépp

Somogyi Tibor felvétele „Ha látjuk vagy hallgatjuk bársonyosan szép és érzelemteli hangját, mindannyian megértjük mindazt, amit el szeretett volna mondani nekünk” – írja ajánlójában Szécsi Katalin, a felejthetetlen énekes nővére, aki Palika címmel 2001-ben levélregény formájában írta meg mindazt, amit szeretett öccséről, sokak kedvencéről családi vonatkozásaival együtt közölni akart.

Szécsi Katalin most második regényén, a Testamentomon dolgozik, amelynek utolsó oldalait írja. Budapestről, pár évvel ezelőtt, lányához és unokájához költözött Kecskemétre, emlékeit azonban oda is magával vitte. Szép és bölcs asszony, kellemes beszélgetőtárs. Mély, energikus hangja, méltósága pillanatok alatt betölti a teret, s bár sorsa nem kis tragédiákat hordoz, hatalmas lelki erejével és kiapadhatatlan derűjével úgy hat az emberre, mintha a lenyugvó Nap fényében fürödne mellette.

Az utóbbi években, főleg egy-egy televíziós műsor után többen állítják magukról, hogy Szécsi Pál legszűkebb baráti körének tagjai voltak. Ön biztosan tudja, kivel állt igazán szoros kapcsolatban az öccse.

Két nevet mondanék. Az első Aradszky László. Azt nem tudom, hogy mennyire volt mély a barátságuk, de hogy nagyon hosszan tartó volt és nagyon üdítő a Palika részére, az egészen biztos. Akit viszont nagyon tisztelt, és jó barátjának nevezett, az Payer András volt. Ők ketten a világ két különböző sarka. Palika számára Aradszky Laci jelentette a cimborát, akivel jókat lehetett iddogálni, viccelődni, bolondozni, a komolyabb kérdéseket viszont Payer Andrással beszélte meg. Ami pedig a nőket, a kolléganőit illeti, az igaz, hogy Harangozó Teri megmentette egyszer az életét, amiért hálás is volt neki nagyon, de arról, hogy Palika szerelmes lett volna belé, nincs tudomásom. Mondhat a Terike bármit, én tudom az igazat. Szerintem ő volt szerelmes Palikába, és nem ő volt az egyetlen. Én nem állok mikrofon elé világgá kürtölni intimitásokat, de úgy érzem, semmit nem vesz el Palika értékéből, hogy nem egy énekesnő azzal dicsekszik, szerelmes volt az öcsémbe. Én tényleg részleteiben tudtam mindent. Palika minden kalandját, szerelmi történetét megosztotta velem. Csak a sikamlós dolgokról nem beszéltünk.

Hallottam én már azt is, hogy Cserháti Zsuzsához is gyengéd szálak fűzték.

Ha lett volna köztük valami, nekem biztosan elmondták volna. Én konkrétan tudom, hogy nem volt viszonyuk. De ha lett is volna, a Cserháti klasszis nő volt, és én boldogan vállalom, hogy a rokonságba tartozik – még ha ilyetén módon is. Zsuzsára egyébként én figyeltem fel a Balaton étteremben, és még éjszaka felhívtam Palikát, hogy találtam valakit, aki csodálatosan énekel. Egyszer aztán anélkül, hogy rákérdeztem volna, mert ilyesmit nem szoktam megkérdezni, elmesélte a Zsuzsa, hogy: „Hát, azért betámadott a Szécsi, de én mondtam neki, hogy ugyan már, apukám, ne szórakozzunk egymással, egy ilyen klassz barátságot elszúrunk egy bizonytalan kimenetelű akármivel?” Palika egyébként is azért volt vonzó a nők számára, mert a lelke feminin volt. De nagy étvágyúnak vagy nőfalónak nem nevezném őt. Nem erről szólt az élete. Őt a szeretet utáni vágy hajtotta. Ő a szerelmet élte meg olyan érzelmi kapcsolódásnak, ami a szeretetről szól. Nem állítom, hogy ő nem szüntetett meg kapcsolatokat, mert igen, de őt azért be is csapták. Ebben nagyon hasonlítunk egymásra. Én is képes vagyok mindent odaadni azért a hitért, hogy szeretnek. Nem is tudom, adok-e időt arra, hogy meggyőződjem arról, hogy ez így van-e? Hiába múltam el hatvanhét éves, és hiába igyekszem átgondoltabb lenni, még most is képes vagyok belesétálni a nem szándékosan felállított csapdákba. Egy olyan ember pedig, aki soha nem járt a szeretet iskolájába, soha nem volt ehhez mintája, annak bizony elég nehéz felismernie az igaz, tiszta érzéseket, annak egész életében ilyen csapdákat kell kerülgetnie.

Domján Edit előtt, szakmai vonalon, ki volt még nagy szerelme Szécsi Pálnak?

Az énekesek között? Az első táncdalfesztiválon volt egy gyönyörű, tiszta, tehetséges lány. Fenyvesi Gabinak hívták. Nagy szerelem volt az is. A szüleinek még külön vonzerőt jelentett, hogy rájöttek, a Szécsi is zsidó. Ha Gabira gondolok, mindig egy jó illatú, hamvas alma jut eszembe. Ő aztán kitelepült Izraelbe, oda ment férjhez.

Szécsi Pálból pedig az ország egyik legnépszerűbb énekese lett.

Ő nem is élt gyakorlatilag másnak, csak az éneklésnek és a szerelemnek. Semmi egyebet nem csinált, és nem is kellett neki, ezért született. Nála a szöveg és a hang valósággal összeölelkezett. Aki odafigyel, érzi, hogy ez a hang a szövegtől lett melankolikusabb, még érzőbb, és ugyanez vonatkozik arra a pár vidám számra is, amit elénekelt. Ott nevet a hangja. Palika gyerek volt még, amikor harmincévesen, 1974-ben meghalt. A pályája a kamaszkoránál tartott. Én úgy gondolom, egyénre szabott, ki mikor válik lélekben és szellemileg igazán felnőtté, és nála ez még nem volt befejeződött folyamat. Ha megmaradt volna a kéktiszta szerelem, amely Domján Edithez fűzte, az biztosan segítette volna a felnőtté válásban. A túl sok bizonytalanság gyakorlatilag mindig a kamaszokat vagy a nem egészen felnőtt embereket jelzi, de ha az egész élete instabil valakinek, akkor az érési folyamat nehezebben megy.

Tizenöt évesen, amikor megtudta, hogy édesanyja és nővére Amerikába mentek, és magukra maradtak, mi volt az első gondolata?

Palika. Hogy ő még csak gyerek. Tizenkét éves volt. Ott álltam a Rákóczi téri ház kapujában, és a házmesterné csak annyit mondott: „Ők már jó helyen vannak!” És így mentem fel a lépcsőn.

Két évvel azután, hogy hazakerült Temesvárról.

A nagymamámtól. Ötvennégy decembere volt, és azt hittem, a lelkem szakad meg azután, amit ott hagytam. Pedig nehéz szívvel mentem át. Négyéves koromban elvesztettem az apámat, rá pár hónappal elszakítottak az anyukámtól és a testvéreimtől, elkerültem egy vadidegen környezetbe, ahol azt mondták: „Ez a te nagymamád!” Más nyelv, más világ, szerencsére gyorsan megszerettem a nagymamát. Ha nem így lett volna, három évvel ezelőtt nem ültem volna vonatra. De sántán, derékfájósan felültem, és elutaztam Temesvárra, és minden gyerekkori emlékhelyemet megkerestem. Az iskolámat, a zárdát, ahol elsőáldozó voltam, a lakóházat, ahol éltünk, a temetőt, a templomot, ahová jártam, elmentem az Operaházba, ahol az első élményeket kaptam. Palika mindeközben nevelőszülőknél és intézetben volt. És amikor hazakerültem tizenhárom évesen, találtam egy anyát, akinek egy napig tartott a csoda, hogy mellette vagyok, testvéreket, akiket nem úgy neveltek, hogy tudjanak rólam, és szeretem őket. Anyukám teljesen úgy viselkedett, mint akinek nem három, hanem csak két gyereke van. Magyarul: a Katinka, attól, hogy kétszáz kilométerrel odébb élt, le is volt írva. Nem létezett számára. És mit csinál egy ilyen gyerek? Egész életében futkos a szeretet után. Egyébként a Palika is ugyanezt tette, aki kisfiúként Mezőtúron élt. Egy rendes házaspárnak fizetett az anyukám, hogy gondoskodjanak róla.

Az önök kapcsolata, Palikáé és az öné, mikor vált igazán szorossá?

Ötvenkilenc karácsonyán fogództunk össze. Én nyáron érettségiztem, már felnőttnek éreztem magam, saját keresetem volt, anyánk itt hagyott egy öröklakást, rengeteg közös költséggel. Nagyon jó kedvünk volt akkor, megesküdtünk, még vérszerződésről is beszéltünk, hogy mi egy életre összetartozunk. De én előzőleg is mindig benne gondolkoztam. Hogy nekem vigyáznom kell Palikára, olyan kicsi gyerek még. Éjszaka, tizenöt évesen, elmentem havat lapátolni, hogy egy kis pluszkeresetem legyen. Újságpapírba csomagoltam a lábam, hogy a cipő jobban melegítsen. Mivel senkinek a segítségére nem számíthattam, amikor alkalmam volt arra, hogy mehessek, mentem.

Az után az emlékezetes Napló-riport után, amikor Sváby András stábjával kiment Palm Springsbe, hogy meglátogassa az édesanyját, többek között azért is, hogy élete utolsó éveiben rendezhesse lelki kapcsolatát tragikus sorsú fiával, önök ketten találkoztak még?

Igen, visszamentem hozzá Amerikába, hogy végleg elköszönjek tőle. A nővérem, Marika jóvoltából órákat töltöttem vele abban a Palm Springs-i otthonban, ahol lakott. Nagyon jó kis búvóhely volt az azok számára, akik nem akarták a nagy nyilvánosság előtt szellőztetni az életüket. Én persze tudtam, hogy az anyukámnak egyetlen olyan kérdést sem fogok feltenni, amely csak számomra lenne fontos, mert megválaszolatlan marad. „Na, és akkor mi van? Elmúltál hatvan, muszáj neked mindent tudni? – nyugtattam magam. – Nem!” És tényleg nem azért mentem ki, hogy az édesanyám lelkében turkáljak. Nyolcvanvalahány éves volt a mi gyönyörű anyukánk! Ott ült előttem odaszegezetten egy rokkantkocsihoz, szellemileg teljesen frissen. Mellette a szobában egy roncs feküdt, egy középkorú hölgy. Szélütés érte, olyan pózba merevedett, mint Edvard Munch Sikoly című festményén a nő. Beszélni nem tudott, etették őt. Megkérdeztem anyut, hogy miért vele lakik, és ő akkor nagyon tudatosan azt válaszolta, hogy: „Vele nem kell beszélgetni.” És én tudtam, hogy az én édesanyámnak nagyon beteg a lelke, hogy büntetésképpen magára vállalta a karthauzi szerzetesek némaságát. Egy olyan asszony, aki ha kinyitotta a száját, akkor csak az értelem és az intelligencia áradt belőle, és aki szeretett beszélni, és örömét lelte abban, hogy élvezettel hallgatják, nem változtatott a helyzeten. Én csak ültem, és szívtam magamba anyám látványát, a szellemiségét és az illatát, és arra gondoltam, neked itt, Szécsi Kati, egyetlen dolgod van. Te nem tudod elkísérni őt a halálba, mert nem élsz itt, de olyan útravalót adhatsz neki a még hátralevő útszakasz megtételéhez, hogy ha te itt mosolyogsz, kedves vagy, és úgy viselkedsz, ahogy egy gyereknek az édesanyjával szemben viselkednie kell, akkor ő feloldozva érzi magát mindaz alól, ami őt legbelül bántja. Mert én akkor is a Palikát képviselve ültem előtte, Palika és én, mint két itt hagyott gyerek, valahogy egybeszövődtünk az ő fejében. És nagyon jókat beszélgettünk, ami nekem egyáltalán nem esett a nehezemre. Előkotortam minden bohóctudományomat, és szórakoztattam őt. Olyan bensőségesen közel kerültünk egymáshoz, mintha soha nem is szakadtunk volna el. Én így jöttem akkor haza, négy évvel ezelőtt. Pár hónappal később a hamvai egy részét, ahogy anyukám kérte, a nővérem szétszórta a tengerben, és valamennyit én is kaptam belőle. Földdel összekeverve ott van a szobámban, a Palika sírkövére pedig rávésettem az anyu nevét és az édesapámét is. Azt akartam, hogy az a Szécsi Pál, akinek életében nem voltak szülei, úgy nyugodjon, hogy ők hárman együtt vannak a földben. És úgy érzem, ez így van rendjén. Tehát nem szomorúan jöttem haza Amerikából, hogy utoljára láttam az anyámat, hanem boldog voltam, mert tudtam, hogy amit lehetett, megtettem. Marikával, a nővéremmel, aki továbbra is kint él, és három éve feleségül ment egy idős úrhoz, nagyon jó kapcsolatban vagyok. Egyvalamit azonban még megemlítenék anyuval kapcsolatban. Azt mondta: „Nem baj, ha elrontottunk valamit, majd a következő életünkben rendbe hozzuk.” Ó, hát ezzel a tudattal az egész életet el lehet rontani! Csakhogy nincs másik élet! Egy van, egyetlenegy, itt a földön. Én ebben hiszek.

Készülő könyve, a Testamentom önéletrajzi elemekre épül?

Nem. Mondjuk azt: egy olyan történet, amely lejátszódott vagy lejátszódhatott volna Magyarországon. Egy tömény tragédia. Két szál fűződik össze benne: a jelen és a múlt. Egy idős asszony meséli el a családja történetét. A végén aztán találkozik a két időpont, s onnantól fogva nincs mosoly, csak tragédia. De addig… azt megelőzően… míg írtam, én is annyit nevettem rajta… ültem egyedül a szobában, és folytak a könnyeim. Azt mondtam, ha ez soha nem jelenik meg, nekem akkor is megérte, mert olyan vidám estéket szerzett a történet.

Szécsi Pál és Domján Edit kapcsolatának ön volt a leghitelesebb szemtanúja. Az ő szerelmük történetét nem írja meg?

Én nem lehetnék Domján Edit azt megelőző éveinek krónikása, amelyeket Palika előtt élt. De arra a szűk egy évre, amelyet együtt töltöttek, valóban pontosan emlékszem. És nem úgy, mint mások! A témát bejelöltem. Először agyban kezdek el foglalkozni vele. Ha ott kész lesz, megírom. Nagyon szeretném. A Palikát verítékkel írtam. A Testamentom vidám részeit nagyon nagy élvezettel, aztán egy ponton túl már fájt. A harmadik könyvhöz tele kell raknom a lelkemet szép dolgokkal, hírek helyett gyönyörű zenét fogok hallgatni. Klasszikusokat, romantikusakat, hiszen én magam is „román” vagyok, onnan jöttem. Palikát és Editet télen kell megírni. Tavasszal vagy nyáron lehetetlen lenne. Ahhoz csend kell. Kizárni minden zajt, hangot, indulatot.