Hamlettől Finneganig

Mikor erre az estre készültem, Tőzsér Árpád köteteit lapozgattam, s így került kezembe Vladimír Holan Éjszaka Hamlettel című könyve, természetesen Tőzsér Árpád fordításában. A mű Lukianosztól származó mottója így szól:

„Menipposz:

Csak csupasz csontokat s néhány, egymástól többnyire miben sem különböző koponyát látok.

Hermész:

A költők épp e csontokat csodálják… Csak te nézed le — úgy látom — őket.

Menipposz:

Jól van, mutasd hát meg, melyik Helené, mert én nem ismerek rá.

Hermész:

Ez a koponya, ez itt Helené…”

Bár az idézett részben a költészetről van szó és persze a költőkről általában, nem szabad figyelmen kívül hagynunk a párbeszéd egy apró momentumát, mely aktuálissá, Tőzsér Árpád esetében pedig különösképpen találóvá teszi Lukianosz szövegét. Ugyanis az a koponya, Helené koponyája már évezredek óta jelenti azt az alapot, amin a költészet, az irodalom virágzik, elég csak a Helené miatt kirobbant trójai háborúra gondolni, s leginkább persze a háború csontjaiból, koponyáiból hexametereket öntő Homéroszra… (Ennek többé-kevésbé egyenes folyományairól, például a magyar irodalom kezdeteinél szerepet játszó, elveszett, s csak szerb fordításában fenmaradt magyar Trója-regényről nem is beszélve.)

És itt most a közös alapot emlegetve nem az „ugyanazt másképpen” sokat hangoztatott elvére gondolok, sokkal inkább arra a folyamatosan bővülő, sokféle irányba burjánzó hagyományra, mely az állandó megújulás jegyében működik. És sokszor ez a megújulás — több gyökeres fordulatával együtt — tetten érhető akár egy életművön belül is. Tőzsér Árpád munkássága kitűnő példája ennek. Elég, ha csak az általa művelt műfajok, műnemek széles palettájára tekintünk, művei közt a különböző formákban írt verseken kívül vizuális költeményekkel, esszékkel, tanulmányokkal, kritikákkal (és még folytathatnám a sort) találkozhatunk. De ennél sokkal fontosabb esetében a szemléletbeli formálódás, az újabb irodalmi és irodalomelméleti irányzatok befogadása, a meghaladottnak vélt belátások felülírása, a folyamatos párbeszéd a természetesen szintén változó Másikkal… Ez semmiképpen sem az aktuális divat követését jelenti, hiszen Tőzsér életpályájának minden állomásán nemcsak hogy érdemben tud hozzászólni az irodalmi diskurzushoz, hanem egyik meghatározója is annak. A következőkben kísérletet teszek arra, hogy ezeknek a változásoknak egy vázlatos, nem minden részletet érintő képét adjam. A kornak megfelelően egyfajta romantikára jellemző, modernista attitűd tükröződik például az egykor sokszor idézett és szavalt korai Férfikor című versben, egyfajta kassáki karakánság, hogy ezzel a alliterációval éljek, mely vers az iskolai könyvekben tulajdonképpen sokunk számára az első kontaktust biztosította ezzel a költészettel. Az indulás kötetei mai szemmel mind ebbe a csoportba sorolhatók, így a Mogorva csillag, a Kettős űrben és az Érintések. A Genezis című gyűjteményes kötet azonban már a változást jelzi, ahogyan a benne olvasható interjú egyik, fülszövegként is kiemelt részlete mondja: [a kötet] „a teremtés kezdete is akar lenni: kijelöli az alapokat egy további verses világépítéshez.” S valóban, a Vetítés már egy egészen más poétikát ígér, mint a korábbi kötetekből átmentett művek. Példaként hadd idézzek pár sort: „A kép befelé öblösödik / Egy behajló arcon / forog a szem körbe-körbe // Kilométeróra fény volán üveg / Hever néhány mozdulat száráról letörve // Mögötte még egy létezés tocsog // Őstengerek valami falon”. Az elsőféle megszólalási módot követően a nyolcvanas évekre, mint láttuk, egyre inkább az avantgárd versnyelve kerül túlsúlyba. Ez újszerű poétikai megoldásokat, expresszív, szürreális képeket is, ugyanakkor alulretorizált szövegek alkalmazását, az irodalom és a beszélt nyelv közti határ lerombolására tett kísérleteket jelent, s ekkor jellemzi leginkább Tőzsér költészetét a látványbeli elemek alkalmazása, a vizuális költészet formanyelvének kihasználása. Előbbinek a kicsúcsosodása inkább az Adalékok a Nyolcadik Színhez, utóbbinak pedig a Történetek Mittel úrról és a gombáról című kötet. Az avantgárd nézőpontot elhagyva a késő modern retorikája kerekedik felül. A világba vetett, végességét tapasztaló és a nyelv uralhatatlanságára keserűen ráébredő szubjektum költészetbe, versbe foglalása ez. A Leviticus finom szerkezetű versei ennek az irányultságnak felelnek meg. A következő kötet, a Finnegan halála pedig már a korábban is fel-feltünedező posztmodern belátásoknak nyit nagyobb teret. S ezzel el is érkeztünk a mához, a mai irányhoz, melyet Tőzsér esetében a Finnegan halála, s az azt követő kötet posztmodern technikájú, mégis modern kicsengésű újraírásai, pastiche-ai, szerepversei jelölnek ki. Jellemző esetként hadd ragadjam ki a Leviticus-beli Glossza című vers újraírt megfelelőjét, a Sebastianust. A Glossza ahhoz, hogy az újabb kötet kezdőverse lehessen, három pontban változik meg: új címet és alcímet kap, a negyedik meg az ötödik versszak jelentősen átíródik. Az „elővers” negyedik versszaka még egy késő modern szituációt alapít meg, melyben az önkéntes elvonulás, valamint az én és a gondolkodás határainak keresése dominál. Az új változatban ezek a viszonyok már eltűnnek, helyettük az értelmezői közelítéseknek, illetve a nyelv uralhatatlanságának kiszolgáltatott, megszólalni nem tudó Sebastianus ironikus helyzete konstituálódik. Igen, ironikus, hiszen az éppen elénk táruló nyitottság az oka annak, hogy Sebastianus nem tud megnyílni, megszólalni: „nyakadból esendőn áll egy fanyíl ki, / nyitva a mell — s a száj nem tud kinyílni.” — olvasható a versben a kinyílást még inkább ironikussá tágító rímpárral. Tőzsér Árpád szövegeinek olvasásához tehát mindig az értelmezési lehetőségek növelésével járul hozzá, ha más műveit is felidézzük. Saját korábbi verseinek pre- és intertextusként való működtetése, az önmagára visszamutató jelölt és jelöletlen utalás jellegzetes szövegszervezőként működik nála. De ugyanígy viselkednek más szerzők szövegei is, s az ezekkel való játék a leghangsúlyosabb témája utolsó kötetének, a Tanulmányok költőportrékhoz címűnek. Az itt színre lépő maszkok és perszónák szintén a jellegzetes tőzséri kettősség világát, a régi és az új gondolatok, elméletek együttélését teremtik meg, mégpedig úgy, hogy vagy metaforikusan összeolvadnak, vagy ironikusan elkülönböznek a szövegben megképződő énnel/éntől.

Amit még feltétlenül el kell mondanom Tőzsér Árpád költészetével kapcsolatban, az köteteinek erősen érzékelhető megszerkesztettsége, a munkásságán az állandó megújulás mellett mindvégig megmutatkozó szervezettség. Tőzsér kötetei nem különálló verseket tartalmaznak, sokkal inkább egységbe komponált szövegek, egy kis képzavarral azt is mondhatnám, hogy az olvasónak átnyújtott, alaposan kifejtett mondatok. S ezek között a mondatok között vándor-mondatrészek gyanánt különböző motívumok, témák, szereplők (s mint már említettem, átírások) teszik elkülönböződései ellenére egységessé az életművet. Hogy csak néhányat emeljek ki: elsőként természetesen a több kötetet végigélt Mittel urat, a gyermek-, illetve fiatalkori emlékeket, így például a Tépések és a Finnegan halála versekben felbukkanó családi fényképet, a görög-latin hagyomány felhasználását, és még folytathatnám…

Miközben tehát Tőzsér az újat elfogadja, szövegeibe illeszti — természetesen, helyzetéből adódóan —, a régi dolgokra is figyel, emlékeztet, őriz. Lírájára és egyéb írásaira, tanulmányaira, kritikáira a folyamatos tanulás, az állandó felülértékelés, a régi és az új elemek együttes jelenléte jellemző. Ez év elején kiadott, tanulmányokat és kritikákat tartalmazó kötete, a Milétoszi kumisz például a tárgyalt irodalmárokat tekintve is követi ezt a kettős irányultságot. Olyan alkotók műveit elemzi, mint Vörösmarty Mihály, Madách Imre, Nagy László, Orbán Ottó, Mészöly Miklós, Rakovszky Zsuzsa, Tandori Dezső, Hizsnyai Zoltán, Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Závada Pál, s ugyanez a kiegyensúlyozottság jellemző az elméleti oldalra is: Alexa Károly, Szabolcsi Miklós, Margócsy István, Kulcsár Szabó Ernő, Hans Robert Jauss, Jacques Derrida szövegeit alkalmazza értelmezései során. Érdekes színfoltja a kötetnek — s ennek bizonyára az a nagyon tág értelemben vett nevelői szándék áll a hátterében, mely Tőzsér versfordításainak is —, hogy más irodalmak képviselőit, illetve szövegeik magyarításait is vizsgája, így például Mila Haugová, Vladimír Holan, Tomas Tranströmer és Zbigniew Herbert műveit. S ebben a kötetben erőteljesen jelen van egy olyanfajta szándék, mely szintén a régi és az új megkülönböztetéséből indul ki. Ez a szándék arra irányul, hogy a valóság-, illetve a szövegirodalom szekértáborai között kialakult ellentétet egy harmadik lehetőség, egy mindkettő gondolataiból táplálkozó irodalom segítségével haladja meg. Ennek a törekvésének, az uralkodó iskolák közötti tér kitöltésének nagy haszna lehet, hogy hozzájárul bizonyos alkotók újraértékeléséhez, s ezzel bizonyos szempontból korrigálja a mai irodalomolvasás anomáliáit, egy olyan olvasási módot alkalmaz, mely az irodalmi köztudatból kiszorult műveknek is figyelmet szentel, másrészt pedig természetes módon és (remélhetjük) eredménnyel kérdőjelezi meg a mai élő kánonok érvényét, s mutat rá azok időlegességére.

Végighallgatva ezt a koponyákról, csontokról, átszúrt nyakakról beszélő szöveget, remélem, nem a költők és írók horror iránti érzékenysége bizonyosodott be az Önök számára, hanem Helené koponyájának a bevezetőben említett metaforája nyomán a csontokból, azaz a hagyományból és annak újraírásából vagy, ha úgy tetszik, a „semmiből” megteremtődő élő, virágzó irodalom szépsége. S úgy gondolom, az ebben a teremtésben való részvételnek méltó elismerése az idén Tőzsér Árpádnak odaítélt Kossuth-díj.

Beke Zsolt

(A szöveg a Pozsonyi Casino 2004. november 25-én megrendezett Tőzsér-estjén hangzott el.)