Hagyni, el

Zsadányi Edit kihagyásalakzatokról írott könyvét olvasva Ottlik Gézának Hemingway regényeiről mondott gondolatai jutottak eszembe. „Mintha nemcsak művészi önfegyelemből hallgatna két köteten keresztül, hanem azért, mert amit mondani tudna, csak egy közhely, erkölcsi banalitás.” (Próza) Lehet, hogy tényleg így van, de vajon mi alapján tudjuk egyértelműen meghatározni, hogy egy szövegnek van-e mit elhallgatnia vagy csupán ürességét álcázza? A nehézséget főként az okozza, hogy végső soron az olvasó az, aki egy elharapott szó, egy „beszédes tekintet”, egy hiányos vagy csonka mondat, vagy éppen egy szereplő hallgatása mögé odaért bizonyos tartalmakat. S tudjuk, ahány olvasó, annyi... S ezzel a szerző minden bizonnyal számol is; a munka felét ráhagyja. Ez is mutatja, hogy az elbeszélés menetében tapasztalható hiányok vizsgálata fokozottan megköveteli konstrukció és recepció szempontjainak együttes figyelembe vételét. Az alaktani elemzés eredményei befogadás- és hatáselméleti távlatban nyerik el tényleges jelentőségüket. Elhagyni és ráhagyni — ez az, aminek prózapoétikai és világképi vonatkozásai A csend retorikájának íróját is izgatják.

Zsadányi Edit a két világháború közötti angol, amerikai és magyar regényekben vizsgálja a kihagyás narratív alakzatait, s ezek között is elsősorban azokat, melyekben az elbeszélő vagy a szereplő hangot ad a nyelvi kifejezhetőséget és a történet elbeszélhetőségét érintő nehézségeinek és kétségeinek. Az első két fejezet célja az elméleti alapvetés. Ezekben az irodalmi elhallgatás fogalmáról esik szó, majd ezt az elhallgatás alakzatainak tipológiája követi (pl. három pont, határozatlan vagy általános névmás alkalmazásából, illetve nézőpontváltásból eredő elhallgatás, szereplői vagy elbeszélői elhallgatás). A tipológiát ismertető fejezet élén a szerző a rendszerezés nyitottságát, bővíthetőségét hangsúlyozza: „A rendszerezés természetesen nem zárt, további kutatások során újabb olvasmányok újabb típusok megfigyelésére és újabb szempontok felvételére adhatnak alkalmat.” (23.)

Az elemzések elméleti horizontja a művek poétikájától függően változik. Az elhallgatás jelenségének hol logikai-pragmatikai (az előfeltevések és az elhallgatás viszonya C. McCullers Magányos vadász a szív című regényében), hol retorikai-tropológiai (a koncepcionális metafora és a metaforikus nyelv kérdése D. Barnes Éjerdőjében), hol pedig mikrostilisztikai vonatkozásai kerülnek az előtérbe (szintaktikai és lexikális elhagyás esetei az Édes Annában és a Mrs. Dallowayben). Az utolsó fejezetben a szerző az elhallgatás kérdésének narratív vonatkozásait az intertextualitás és az újraírás problémaköréhez kapcsolódva fogalmazza újra, amikor is J. C. Oates, M. Atwood, L. Moore regényeit a Hamupipőke-szüzsé hátterében elemzi. Az ismert mesét olyan „kimondatlan háttértörténeteként” fogja fel, mellyel mindegyik regény — tudatosan vagy látensen — párbeszédet folytat.

Az interpretációk egyrészt rámutatnak arra, hogy a vizsgált művek — az elhallgatásoknak jutatott kiemelt szerep következtében — ismeret- és nyelvelméleti kérdések sorát vetik fel („...milyen mértékben ismerhető meg a világ és benne az emberi személyiség, megtudhatunk-e bármit is a lét mibenlétéről, mennyire vagyunk képesek közölni tapasztalatainkat, tudunk-e kapcsolatot teremteni és azonosulni a másikkal.” 65.); másrészt pedig arra, hogy a belőlük levont következtetések szükségessé teszik bizonyos korszak- vagy műfajtörténeti vélekedések felülvizsgálatát, árnyalását (lásd pl. a metonimikus és a metaforikus próza világképe közti különbségek kérdését: 96—97.)

A könyvben felsorolt és jellemzett egyes kihagyásalakzatokról elmondható, hogy többféle narratív funkciót is betölthetnek. Szolgálhatják valaminek az elkerülését, az elbeszélő általuk késleltetheti bizonyos események bekövetkezését vagy jelentésük tisztázását, jelezhetnek megtorpanást, de ugyanúgy válhatnak az elbizonytalanítás vagy a sejtetés, a burkolt előrevetítés eszközeivé is. Alapvető szerepük van tehát a történetmondás ütemezésében, ami pedig a befogadás mikéntjére, azaz a történetértelmezés munkájára is kihatással van. A szövegek narratív struktúrájában tapasztalható rések, repedések, csendek és hiányok fokozottabban apellálnak a befogadó imaginatív tevékenységére, válaszadásra vagy legalábbis lehetséges magyarázatok megfogalmazására ösztönzik őt.

Ez már jelzi azt is, az irodalom mely további területein gondolom alkalmazhatónak Zsadányi Edit poétikai-retorikai rendszerezésének és szövegelemzéseinek eredményeit. Úgy vélem, minden olyan regény vagy novella interpretációjában kamatoztathatók, amelyek cselekménye valamely titok vagy rejtély köré fókuszálódik, melyek esetében — épp az elhallgatás és az elhagyás különböző eljárásainak köszönhetően — a homályban hagyott-tartott mozzanatok éltetik a narrációt. Itt mindenekelőtt a detektívtörténet és a fantasztikus elbeszélés műfajára gondolok. Mindkettő esetében ugyanis a szerzőnek elemi érdeke, hogy bizonytalanságban tartsa az olvasót, hogy a zárlatra, illetve a kódolt információkra való tekintettel moderálja a történetbefogadás műveleteit. Benyovszky Krisztián