Hagyaték

Az öregember sötét szoborként ült a konyha feneketlen éjszakájában. Befelé hallgatózott, és bent olyan irdatlan csönd volt, amilyen sötét odakint. Várt. Elcsitultak az utolsó zajok, elunták a kabócák is a danászást, elfáradtak a szerelmi nászra készülő kecskebékák a téglagyári tó nádasában. Nem tudhatni, mit mutat az óra, a sötét bevakolta a számlapját, időtlenül ült, egy tömbbe belefaragva, az öregember. Talán belül kongatott valami harang, vagy ütött valahányat valami óra, az öreg keze egyszerre megmozdult, végigtapogatta a viaszosvászon asztalt, megkereste a gyufát, meggyújtott egy szálat, óvatosan levette a petróleumlámpa üvegét, odatartotta a lángot a kanóchoz, és amikor tüzet fogott, visszahelyezte rá a lámpaüveget. A sápadt fényben megcsillant szódásüveg-vastag szemüvege, fehér haja, a két ágy fölötti falvédőn szarvasok legelésztek és lányok táncoltak a tisztáson. Sok egyébre nem futotta a soványka fény erejéből.

Odacsoszogott a sublóthoz, előhalászta a fiókból az üveget, melyben a pálinkát tartotta. Fogával húzta ki a dugót, az asztalra készített stampedlit reszkető kézzel tartotta meg, hogy telitöltse, megtörölte a száját, mintha ő ivott volna, s visszatette az üveget a helyére. Leült az ágy szélére. Levetkőzött, bebújt a takaró alá. Nyugodt, mély lélegzetekkel aludt el. Az asztalon imbolygott a petróleumlámpa, a pohárban meg-megcsillant a pálinka.

A fiú irdatlan vekkercsörgésre ébredt. Feldobta magát az ágyon, egyetlen tenyeressel lecsapta Plechanovot, a hatalmas, vízvezeték-kék órát. A fürdőszobában meglötykölte az arcát és a hónalját, magára kapkodta a ruháit, vállára kapta a tarisznyáját, és kilépett a hajnali hidegbe.

Futva tette meg az utat a nagyapja kapujáig. A petróleumlámpa sárgás fénye árulkodón világította meg belülről az ajtókeret üvegkockáit. Óvatosan nyitott a konyhába, felhajtotta a stampedli a pálinkát, leemelte a petróleumlámpa üvegét. Egy pillanatra elgyönyörködött az öreg nyugodt kis arcában. Elképzelte, ahogy reggel felébred, összekaparássza a viaszosvászonról a szódásüvegeket, ellenőrzi, elfújta-e a petróleumlámpát, megitta-e a felest. Megnyugszik, elmosolyodik, elköszönt tőle, mielőtt viszszautazott az egyetemre. A lámpa elfújása, a pálinka bedöntése búcsúöleléssel felérő szertartásuk volt, mióta egyedül maradt, mert elment a mama. Elfújta a lángot, kilépett a reggelbe.

A nap ferdén tűzött az ácsorgók fejére. Hullottak a virágok. Halk ének nyikorgott. Panaszos, vigaszt kínáló, reménytelen. A fűszálon nagy zöld szöcske araszolgatott fölfelé. Önkéntelenül elmosolyodott, még szerencse, hogy el tudott rejtőzni sötét szemüvege mögé.

A koporsót nyögve fölemelték a gyászhuszárok, átcsúsztatták a kocsira. Nem érzett semmit. Mintha régen elgyászolta volna már. A kis öreget, szódásüveg-szemüveget a viaszosvásznon…

A gödörig vezető úton az anyját karolta. Sokat szenvedett, kérdezte, amikor meg merte kérdezni végre. Elkéstél. Szenvedett? Az anyja nem válaszolt. Vonszolták magukat a nyári melegben. Üzent neked. Mit üzent? Várj, most a pap beszél! A pap a Halotti beszédből emelt ki passzusokat, aztán elkezdődött a koporsó betemetése. Döngtek a rögök a deszkán, döngették a vézna kis madárember mellkasát. Sírtak az asszonyok. Az anyja is sírt. Szorította a karját.

Elnézett valahova, a temető kerítésénél elfutó vonatot nézte az ablakon kikönyöklő lányokkal. Még mindig nem érzett semmit. A koporsót döngető föld kibírhatatlan panaszszava nem ért el hozzá.

Csak annyit üzent, suttogta az anyja, amikor jött érte a mentő, és átvitte a városi kórházba, annyit, várjál, hogy is mondta… Mondjátok meg neki, visszajövök, vagy visszahoznak…

A kertben, ahol gyerekkorában annyi szitakötőt fogott a kerítésdrótokon, a kertben, ahol a virágzó mákban rejtőzködött el a mama és a hegedűóra elől, a kertben, ahol ősszel a mák megbarnult kemény szárából hangosan suhogó dárdát készített, a kertben, ahol mindig érett piszke. A kertben sírta el magát. Egyedül. Annyira egyedül, amennyire egyedül hagyta az örege. Nem gyászhintón hozták viszsza, csak egy vajszínű furgonon. Errefelé nincs pénz stílusra, fekete halottaskocsira. Visszahozták.

A házban a család hangoskodva osztozkodott. Kinek a bicikli kellett, kinek a bútor, kinek a kukoricamorzsoló.

Nekem is kell valami, lépett be az ajtón. Nem tudták eldönteni, hülyéskedik-e, vagy tényleg akar valamit. A petróleumlámpa kellene. A stampedli. Meg… a szemüvege. A szemüveget vele temettük, meg se nézted mi? Persze, elkéstél még innen is! Csönd. Ne szórakozz velünk, kisfiam, van nekünk nélküled is elég bajunk. Csönd.

Kilépett az udvarra, megcsapta a rettenetes hőség. A kertet közben megszállták a szitakötők, a piros potrohú, a fekete szárnyú, a lustán ellebegő, a nagy karcsú szitakötők.