Gyűlöletterápia Dél-Komáromban

Dél-Komárom kellemes, kissé álmos Duna-parti kisváros. Nem csillog-villog úgy, mint néhány magyar turisztikai „sztárváros”, például Hévíz vagy Eger, de kifejezetten élhető és barátságos. A szocialista városvezetést 2010-ben, mint akkor annyi más helyen, a Fidesz váltotta, és ez egész jót is tett Komáromnak. A polgármester, Molnár Attila joviális figura, aki mindenkivel igyekszik jóban lenni, meglehetősen jól lobbizik és menedzsel. Az ipari parkból – amelyet a Nokia kivonulása után is életben tudtak tartani – és a lobbizásból befolyó pénzeket többé-kevésbé észszerűen használta fel vezetése alatt a város, szép lett a főtér, megszépült a fürdő, Dél-Komáromot pedig lassan a turisták is kezdik felfedezni maguknak. A kifejezetten lokálpatrióta lakosság, bár mintha lassan elöregedne – a közeli Budapest elszívja a fiatalokat – az utóbbi években meglehetősen komoly polgári öntudatot kezdett ápolni.

Erre a rövid felvezetésre azért volt szükség, hogy megértsük, milyen közhangulatban érte a várost a migrációs hullám híre tavaly, és a kvótanépszavazás idén. A fideszes városvezetés egy éve természetesen azonnal meglovagolta a témát, amelyet idáig a kormány referenduma tartott életben. Menekültek áradatával ugyanis a város nem találkozott, legfeljebb akkor láttak migránsokat, mikor a szlovák–magyar határon a rendőrök lekapcsoltak néhány embercsempészt. A csúcsra járatott kampány közepén, egy késő szeptemberi délutánon érkezett a városba Georg Spöttle, a német exrendőr, a kormánypárti sajtó kedvenc biztonságpolitikai szakértője, hogy elmondja: ha jönnek a migránsok, lőttek mindennek.

Kampány, nem kampány

Magyarországon az utóbbi hetekben ugrásszerűen megszaporodott a migrációval kapcsolatos lakossági fórumok, konferenciák és beszélgetések száma. Közös jellemzőjük, hogy mindegyiken kormányközeli újságírók, biztonsági elemzők, értelmiségiek, a Fidesz szellemi holdudvarának tagjai beszélnek a bevándorlás vélt és valós veszélyeiről. Az előadók a lehető legköznapibb, legközvetlenebb módon – de azért olykor a szakmaiság porát az ember szemébe hintve – beszélnek a migráció vélt és valós veszélyeiről. Így még az is megérti a kormány üzenetét, hogy a bevándorlás a lehető legnagyobb rossz, ami az országgal történhet, aki az elmúlt másfél évet egy kő alá bújva töltötte. Természetesen ezek az előadások a masszív kvótaellenes kampány részei, még ha hivatalosan nem is így futtatják őket.

Mikor Dél-Komárom egyik alpolgármesterénél érdeklődtem, vajon Georg Spöttle a kormány kampányának keretein belül ad-e elő a városban, annyira tiltakozott, hogy szinte már felháborodottnak tűnt. „Ez a szokásos rendezvénysorozatunk, a Városházi beszélgetések egyike” – magyarázta, és elmondta, az önkormányzat vezetése rendszeresen tart hasonló előadásokat a városháza nagytermében. „Korábban meghívtuk már Nógrádi Györgyöt is” – jelentette ki büszkén, aztán elrohant intézkedni, mert pótszékek kellettek a városháza nagytermébe, nem fértek be az emberek. Aztán hozatott még pogácsát és ásványvizet az előtérbe.

Arról, hogy ez tulajdonképpen mégiscsak kampány, meglehetősen könnyen megbizonyosodhatott az ember. Spöttle előadásán ugyanis sorban megjelentek a város vezetői a polgármestertől és két alpolgármesterétől kezdve, a járási hivatal vezetőjén keresztül egészen a város főépítészéig – szinte mindannyian az első sorban ültek, kivéve a polgármestert, aki moderátorként vett volna részt a beszélgetésen, ám végül nem volt rá szükség. Akinek szemernyi kétsége is maradt a beszélgetés céljáról, azt Czunyiné Bertalan Judit korábbi köznevelési államtitkár, jelenlegi kormánybiztos és országgyűlési képviselő betoppanása el is oszlatta – a térség politikai nagyágyúja Molnár Attila polgármester mellé ült a pulpituson, és nem az volt a kérdés, szót kap-e, hanem hogy mikor.

Baljós árnyak

„Csak el kell sétálni a kempingig, és a németek elmondják, hogy egy Komáromhoz hasonló kisváros Németországban jelenleg élhetetlen. 300–400 migránst telepítenek ilyen helyekre, és áldatlan, extrém állapotok uralkodnak, még a kisebb településeken is. Én ezt nem szeretném megélni – melegítette a mintegy 150 fős, jórészt nyugdíjasokból álló közönséget a polgármester. – Ez még csak az előszele annak, ami várható, ha nem tudjuk őket időben megállítani. A népszavazásnak az is a tétje, hogy tíz év múlva oda tudjunk állni az unokáink elé, hogy mi megtettünk mindent.”

Ekkor már mellette állt az udvariasan bólogató Georg Spöttle, aki a német ex-terrorelhárító szótári definíciója is lehetne. A magas, jó kiállású, szigorú megjelenésű biztonsági szakértő másodpercek alatt elrabolta a közönség szívét csak azzal, hogy tegeződve szólt hozzájuk. Aztán elkezdte, és másfél órán át abba sem hagyta a szörnyű veszélyek kivetített prezentációval fűszerezett leírását.

Spöttlén látszik, hogy rendszeresen ad elő, és le tudja kötni a közönségét. Titka tulajdonképpen nagyon egyszerű: nem csak hogy akcentus nélkül beszél magyarul – lévén félig magyar –, ritka retorikai képességekkel rendelkezik. A bevándorlás veszélyeit, nagyon átgondoltan, gondosan felépítve ecseteli, nem csapong, ám ha kell, nagyon jól improvizál is.

Válogatott borzalmak

Rögtön egy vicces megjegyzéssel indít: szerinte a lényeg az, hogy mindenki elmenjen szavazni, és mindegy, melyik választ jelölik, de az a nem legyen. A közönség hangosan derül, rá is hangolódnak az előadóra. Aztán Spöttle komolyra fordítja a szót, és eloszlat minden kétséget a migránsok valódi céljai felől. „Azt mondják, fogadjuk be őket, mert a háború elől menekülnek. De ezek magukkal hozzák a háborút. Nincs bennük tolerancia a másképpen gondolkodó emberekkel szemben. Nem kompatibilisek a kultúráink” – magyarázza.

Egész végig az ember alapvető ösztöneire és félelmeire hat, és nem bonyolítja túl a dolgot, elképesztő leegyszerűsítésekkel adja át az uszítás határát gyakran átlépő mondandóját. Szinte észrevétlenül mossa össze a menekülteket „az egymásnak eső, egymást megkéselő, vehemens” antiszociális elemekkel, és egy aprócska ugrással a terroristákkal is. A magyar kerítést rázó, tiltakozó migránsokat mutat. „Nem akarok rosszmájú lenni, de szerintetek ezek agysebészek?” – kérdezi. A közönség lelki szemei előtt Európa kapuit ostromló horda jelenik meg, ez a horda ráadásul folyamatosan újabb és újabb fortélyokat eszel ki, hogy bejusson az ígéret földjére, ahol azt hiszik, rengeteg pénz, nagy ház és szexi bejárónők várják őket. Nem zavarják Spöttlét a következetlenségek sem – egyszer azt állítja, a menekültek nagy nyomorban, elmaradott törzsek szintjén élnek saját hazájukban, például Szíriában, később pedig azt, hogy nagyon ki vannak tömve pénzzel, hiszen megfizetik az embercsempészeket, menő telefonokat használnak. Majd arról beszél, mennyire képtelenek beilleszkedni a már Európában élő bevándorlók. „Sajnos, ez most Berlin” – mondja, miközben a kivetítőn összeszemetelt utcákat mutat, majd arabok csoportjait. Elmondja, hogy a bevándorlók klikkesednek, nem akarják megtanulni a német nyelvet, hiszen annyian vannak, hogy jól elboldogulnak enélkül is. Gyermekeiket pedig ezért később kiközösítik az iskolában, és ezért azok aztán felnőve könnyen radikalizálhatók lesznek. A bevándorlók gettóban élnek, ahol a saría, az iszlám jog érvényes, és a hatóságok nem tudnak velük mit kezdeni.

Később menekültek által elkövetett bűncselekményekről beszél, az átlagember számára a leghétköznapibbakról, alaposan felnagyítva: garázdaságok, autólopások, utcai verekedések, zaklatások váltják egymást.

Aztán rátér arra, milyen jó ország ez a Magyarország. Elmeséli, hogy német ismerősei a Balatonhoz járnak kirándulni, és nagyon élvezik, hogy elengedhetik a gyerekeiket egyedül fagyit venni. Itt ugyanis nem zaklatja őket senki – a magyar kormány politikájának köszönhetően.

A közönségre mindez annak ellenére nagyon erős hatással van, hogy több mint egy éve ugyanezt hallják lépten-nyomon a kormánypárti sajtóból. A durvább részleteknél a nyugdíjasok szájukhoz kapják a kezüket, a fiatalabbak pedig dühösen felhördülnek. Ám Spöttle a megfelelő helyeken oldja is a hangulatot, gyakran viccet csinál a menekültekből, tovább erősítve azt az érzetet, hogy nem is emberekről van szó. Az általa használt szótárban csak a familiáris „mi” vagyunk, és a végig dehumanizált „ők”, a bevándorlók vannak.

A garázdaságoktól egy apró lépéssel jut el a sajtóból ismert terrorcselekményekig. Új részleteket nem mond, magyarázatot sem ad, ám mindezt „bennfentes információként” adja elő, mintha még mindig aktív terrorelhárító lenne, sűrűn élve a rendőrzsargonnal.

Új holokauszt

Végül előadása során megtalálja a főbűnöst, Angela Merkel német kancellárt. „Én Angela Merkelre szavaztam” – mondja. „Akkor jó hülye vagy” – mondja félhangosan mellettem egy idősebb hölgy, de Spöttle nem hagyja magát. Elmagyarázza: mindig polgári konzervatív szemüvegen át nézte a világot, ezért számára a CDU volt a természetes választás. Ám nagyon csalódott, mert Merkel szarvashibát követett el bevándorláspolitikájával – hatalmas baklövés volt behívni a menekülteket. Később több Photoshop-karikatúrával támasztja alá mondandóját a német kancellárról, aztán felteszi a koronát az alkotására. Szerinte ugyanis Merkel talán most rakja le egy második holokauszt alapjait.

Másfél óra után Spöttle befejezi a kondicionálást, vastapsot kap a közönségtől, mint a színházban. Jönnek a kérdések, több nyugdíjas férfi is jelentkezik, de nem is kérdeznek, inkább konstatálnak, elmondják véleményüket, néha sarkosabban is, mint az előadó. Spöttle mosolyogva igyekszik válaszolni, olykor helyeslően bólogat – látszik, hogy az előadás végére teljesen egy hullámhosszra került a rétor és közönsége. Egyetlen ellenvélemény, vagy az eltelt másfél óra következetlenségeit boncolgató felszólalás sem hangzik el – hiába látok több helyi értelmiségit a közönség soraiban, többek közt egy olyan embert is, aki behatóan foglalkozott a holokauszt komáromi történetével, így ha valaki, ő pontosan tudja, milyen, ha egy népcsoport ellen hajtóvadászat indul. Spöttle ellenében senki sem szólal fel. Végül Czunyiné Bertalan Judit megkapja a régen várt mikrofont, és elmondja az ilyenkor kötelező kormánymantrát: a népszavazás a jövőnkről szól, unokáinkról, dédunokáinkról, vallásunkról, és nem politikai, hanem nemzeti ügy.

Csak sulykolás

Hazafelé baktatva azért konstatálom magamban, hogy ez a kampányelőadás meggyőzésre nem volt alkalmas, legfeljebb mozgósításra. Aki ugyanis ott ült, már rég elkötelezte magát, aki pedig nem, az nem jár ilyen fórumokra, mert vagy hidegen hagyja a téma, vagy nem kíváncsi a Spöttle-féle megnyilvánulásokra.

A Magyarországon és külföldön is sokszor bírált kvótaellenes plakátkampány, vagy akár Spöttle előadása is arra utal: a kormánynak nem volt olyan ambíciója, hogy a problémakört mélyebben mutassa be a lakosságnak, vagy legalább jelezze az embereknek, tényleg valós megoldást keres a menekültáradat kezelésére.