Grendel Lajos munkássága

Történetesen egy szerzőét, aki egyrészt egy (a társadalmi kényszerhelyzetből adódóan) nemzeti-konzervatív kisebbségi irodalomnak a része, másrészt a magyar recepció nyolcvanas évekbeli megítélése szerint az akkori posztmodern (neoavantgárd, prózafordulat-féle, Esterházy Péter és Nádas Péter nevével fémjelzett) cselekvések része is.

Ez az értekezés kronológiai sorrendben mutatja be irodalmi műveit és a róluk szóló magyarul megjelent recepciót (I, név szerint: első regényei: Éleslövészet, 1981, Galeri, 1982, Áttételek, 1985; novelláskötetei: Hűtlenek, 1979, Bőröndök tartalma, 1987, Az onirizmus tréfái 1993; későbbi regényei: Szakítások, 1989, Thészeusz és a fekete özvegy, 1991, Einstein harangjai, 1992, És eljön az Ő országa, 1996; Tömegsír, 1999, Nálunk, New Hontban, 2001). Mivel Grendel maga is kritikák és egyéb irodalmi publicisztikák (kötetben: Elszigeteltség vagy egyetemesség, 1991, Rosszkedvem naplója, 1992, Hazám, Abszurdisztán, 1998 Prikk és Pantheosz. Valóság, fantasztikum, mágia, 1999, A tények mágiája, 2002, A kutya fája, 2006) művelője, megismertetem ennek legnagyobb részét az olvasóval (II), egybekötve a vele készült interjúkkal, beszélgetésekkel. Azért ugyanis, mert egyrészt Grendel közvetve is vitába száll a róla szóló kritikákkal, másrészt írásaiból kitűnik a szlovákiai magyar irodalomhoz való viszonya. Ennek a részirodalomnak a fejlődését külön fejezetben (III) felvázolom, s megvizsgálom ezen belül Grendel szerepét. A következő lépés az, hogy az így mutatkozó jelenséget igyekszem összehasonlítani más kisebbségi magyar irodalmak helyzetével s a földrajzilag adódó kontextusba állítani a csehszlovákiai kultúrakörrel, felkutatva, hogy milyen kölcsönös hatások mutathatók ki (IV).

Módszerem olyan értelemben hagyományosnak mondható, hogy nem akartam magam alávetni egy bizonyos irodalomelméletnek, hanem szándékomban állt – bizonyos értelemben pozitivista módon – átnézni és bemutatni az összes rendelkezésemre álló recepciót, kiegészítve saját észrevételeimmel, és az abból nyert eredményeket feldolgozva további következtetéseket levonva kapcsolatba állítottam Grendel munkásságát saját „irodalomelméletével”, a szlovákiai magyar és a többi kisebbségi magyar irodalomkomplexussal és végül a nyelvhatáron átnyúló kontextusokkal. Mivel 1995-ben a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó Tegnap és Ma című sorozatában megjelent Szirák Péter kismonográfiája Grendel addigi munkásságáról, egyrészt volt mire támaszkodnom (főleg az adatokat illetően), azonban volt mit megkérdőjeleznem, megcáfolnom is, hiszen Szirák határozottan egy kritikai irányzatot képvisel, amely szerintem nem mentes különféle túlzásoktól, egyoldalúságoktól. Szirák olvasásában – a recepcióelmélet nyomán – egy irodalmi mű kommunikálhatósága a legfontosabb, így az ő szemszögéből csak az a mű találhat tetszésre, amely sokféle olvasási stratégiát tesz lehetővé, vagyis interpretációs nyitottságot. Mindenféle olyan szerzői törekvést, mely leszűkíti ezt az értelmezői szabadságot, művei irodalmiasságának elvesztéseként vet szemére az írónak. ĺgy szerinte Grendel esetében következetesen minden, ami az Éleslövészet és a Galeri után jelent meg, e kettőhöz képest az irodalmi művek kommunikálhatóságának a csökkenését jelenthette.

Melyek e munka eredményei?

1) Az alaptézisem az, hogy Grendel Lajos irodalmi alkotásainak fejlődését nem lehet egyszerűen közös nevezőre hozni, mivel igenis bonyolult szövevény, ennek tudatában jártam el ebben a netalán túl részletesnek tűnő munkában. Fontosnak tűnik leszögezni, hogy az irodalompolitikai helyzet az 1980-as években a Csehszlovák Szocialista Köztársaság magyar kisebbségére nézve az, hogy cenzúra és öncenzúra kicsire szabják az irodalomtermelést, ami által már önmagában provincializmus fenyegeti, de a ránehezedő elvárások – az irodalomban a kisebbségi helyzetben a nyelvi és nemzeti megmaradás egyetlen esélyét látva – még inkább messianisztikus küldetéstudatot kényszerítenek rá. Akkor is, ha Grendel nem volt az első, aki kilépett e sor harcosai közül, mégis a legkonokabb volt, s az Éleslövészet című első regényének a megjelenése biztosította e részirodalmon belüli úttörő szerepét. A másik oldalon főleg a magyarországi irodalomkritika ezt a művét a prózafordulathoz tartozónak könyvelte el. Bár szerintem ezt a művét és a következőket is erős valóságreferencia (mégpedig a szlovákiai magyar élet valósága) hatja át s ily módon nem igazán olvasható autoreferenciálisnak, az elhamarkodott (Szilágyi Márton nyomán [Együtt – egy másért. A nyolcvanas évek prózája és a kritika, Jelenkor, 1994/2.] így nevezem) elkönyvelés Grendel következő, kétségtelenül jóval erősebb realista elemeket felmutató műveit már csak visszaesésnek, rosszabbodásnak minősíti.

2) Ezzel szorosan összefügg az, hogy a prózafordulatot támogató kritikát nem lehet egységesnek nevezni. 1989 után ezen belül egyre erősebben veszi át a vezető szerepet az ún. Kulcsár-Szabó iskola, amely a nyugati irodalomtudomány egyes rétegeiben korábban lezajlott, ún. nyelvi fordulat értelmében a mindenféle referencialitásnak az irodalomból való kiűzését tűzte ki célul maga elé. ĺgy a kilencvenes években az a helyzet állt elő, hogy Grendelnek nehéz dolga volt a magyar kritikával: Az épp leírtak miatt – a leegyszerűsítve posztmodernnek nevezett táborban – elutasító kimértség fogadja műveit, ugyanúgy, mint a másik oldalon, a realista alkotásokat előnyben részesítő, a népies hagyományokra hivatkozó, politikailag nemzeti-konzervatív vagy akár nacionalista kategóriákban gondolkodók táborában, amely nem támogatja Grendel továbbra is messianizmusellenes és így egyben minden ideológiával szemben nagyon kritikus nézeteit. Ekként a politikailag liberális Grendel alkotásairól csak két szűk réteg szól elismerően. Az egyik az, amely bár liberálisnak mondja magát, mégis érdeklődik a nemzeti kisebbségek helyzete iránt, a másik az, amely az irodalomról szóló diskurzus keretében nem akar a fent felvázolt szekértábor egyikéhez sem tartozni.

3) Grendel írásmódját illetően (mind tartalmilag, mind formailag) meg kell állapítanom, hogy a kritika (különösen a magyarországi) nem mindig vette figyelembe eléggé azokat a befolyásokat, amelyek nem a magyar irodalom felől, hanem világirodalmi és csehszlovák kontextusokból eredően hatottak rá. Különösen a novellisztikájára erősen hatott a dél-amerikai ún. mágikus realizmus Borges–Cortázar vonala (amit Cortázar írói módszeréről megállapít, azt ő maga is igyekszik gyümölcsöztetni novelláiban), máskor a jogosan hangsúlyozott Krúdy–Mikszáth-féle hagyomány felől érkezett inspirációk mellé erős Faulkner-, Hrabal- vagy Páral-olvasásélményeknek az ihletettsége társul. Azoknak a hangoknak viszont, amelyek már régebben is Mészöly Miklós műveivel véltek rokonságot felfedezni Grendel írói világában, igazat adott ő maga azzal a – e disszertáció megírása alatt keletkezett – könyvével (A tények mágiája. Mészöly Miklós időskori prózája, 2002), amely Mészöly kései prózáját vizsgálja a realisztikusabb írásmódhoz való viszszatérés követendő axiómájaként.

4) Ha mégis közös nevezőre kellene hoznom Grendel szépirodalmi műveinek a fejlődését, az antiopportunizmus lehetne a leginkább ráillő fogalom. Bizonyos értelemben Grendel mindig egy beharangozott divat ellenében alkot: az ún. trilógiáját illetően az akkor ott, Csehszlovákiában kötelező realizmus és a vele szállítandó, egyértelműen kiolvasható üzenet ez, mivel főleg az Éleslövészet és a Galeri a disszemináció, a dolgok nem egyértelműen magyarázhatósága jegyében íródtak. A két következő mű (Szakítások, Thészeusz és a fekete özvegy) bár realista, mégsem felel meg kora csehszlovákiai magyar divatjelenségének (amely mögött az ún. szocialista realizmus még megtalálható). A következő műveire nézve az akkor lezajló magyar kanonizációs törekvések parancsolta areferencialitás (illetve tartalmilag a valóságreferencián belül a peremvidékek mellőzése) adja az ellenpólusát: Grendel először igenis erősen viszonyul a politikai fordulat hozta új életkörülményekhez (Einstein harangjai, És eljön az Ő országa). Az előbbi szatírának, illetve bohócjátéknak is olvasható. Az utóbbi egy több szálon futó, de mégis sok ponton összefonódó, az irodalmi hagyományok hátterével is sokféle játszmába belebonyolódó, így a szerepek összemosódásában is a felismerhetetlenség veszélyéig eljutó tragédia, amely a sokféle rájátszásával és túlbonyolultságával a posztmodern írásmód karikatúrájaként is olvasható. A következő, máris New Hont-trilógiaként emlegetett művei sorát egy, Németh Zoltán nyomán (Olvasáserotika. Esszék, kritikák, tanulmányok – az élvezet szövegei. Kalligram, Pozsony, 2000, 145–160.) az ún. neorealista vagy minimalista írásmódhoz közel álló mű nyitja meg (Tömegsír), amely másrészt inspirációként erősen az akkor nem éppen divatos Móricz Zsigmond-jellemábrázolásokra épít, az olvasót viszont a mindenféle peremhelyzetet jelképező New Hont sajátosságaiba vezeti be. Ezt követi két olyan mű, amely továbbszövi ezen életkörülményekből adódó mikrotörténeteit és ezek elmesélhetőségének az esélyeit, egyrészt Mikszáth Kálmán írói világának a jegyében (Nálunk, New Hontban), másrészt a mesevilág elemeire rájátszó, e dolgozat tárgyát már nem képező Mátyás király New Hontban, amely 2005-ben jelent meg. Meg kell jegyeznem, hogy főleg a két legutolsó regényre kevésbé alkalmazható a „valami ellenére íródott” attribútum, amit a korábbinál jóval elismerőbb kritikából is ki lehet olvasni, és ami Grendel irodalmi fejlődésének valamiféle nyugvópontra találására is enged következtetni.

A novellákat illetően az antiopportunizmus-axiómán annyira kellene változtatni, hogy ezek kevésbé egy vélt dogmatika ellenére íródtak, hanem olyan írói hagyományok (a már említett mágikus realizmusnak az elemei mellett még a magyar irodalmon belül az a misztikus vonulat, amelyet a Cholnoky fivérek vagy Csáth Géza képviseltek és amiről Grendel teoretikusként értekezik Prikk és Pantheosz. Valóság, fantasztikum, mágia című könyvecskéjében) felől olvashatók, amelyeknek Grendel szerint nincs meg az őket megillető tiszteletük.

5) Ha Grendel Lajos szerepét a (cseh)szlovákiai magyar irodalmon belül különös, úttörő jelenségként fogjuk fel, és az ő, a következő fiatal nemzedékeknek példát adó, „modernizációs fordulatot” hozó hatását párhuzamba akarjuk állítani más magyar kisebbségi irodalmak fejlődéstörténetével, megállapítható, hogy bár találhatók hasonló fenoménok (pl. Tolnai Ottó Vajdaságban vagy Mózes Attila Romániában), de más feltételekből indulva, mivel az akkori vajdasági magyar irodalom jóval sokszínűbb a szlovákiainál, a romániai magyar irodalom viszont mennyiségben és kritikai hátterére nézve jóval gazdagabb. Grendelnél viszont különös az, hogy őt a szlovák irodalom alig ihlette meg. Csak a feldolgozandó életvalóság ad hasonló tematikát, mint a szlovák prózában. Földrajzi okokból Grendel történetei azokon a vidékeken játszódnak, amelyek a szlovákok számára a „déli vidék”. A tartalmilag ezt fölfedező, ezzel foglalkozó irodalmi művek – a leghíresebbek közülük Ladislav Balleké – a szlovák irodalomban Grendel hírnevével párhuzamosan (szóval a nyolcvanas évek folyamán) nőttek meg, így a szlovák részről ehhez a jelenséghez tartozóként próbálták besorolni Grendel regényeit is. Grendel hatása a kiváló fordítások – Karol Wlachovský munkái – révén a szlovák irodalom fiatalabb (vagy néha még posztmodernnek is elnevezett) nemzedékeire vitathatatlan. Egy kitérés azt követi nyomon, hogyan használja Grendel műveiben a kétnyelvűség elemeit, összehasonlítva néhány más közép-európai író ilyen gyakorlatával.

(Bernhard Humpel hungarológus, a Felsőőri Magyar Tannyelvű Gimnázium oktatója. Ez a magyar nyelvű rezüméje a németül írt Grendel-monográfiájához készült, s elsőként a Szalonban jelenik meg.)