Gamma

Hatalmasak voltak a szemei a férfinak, aki föléhajolt, s meghitt, lágy, meleg, bozontos barnaság rejtőzött bennük. A lehelete is meleg volt, borszag vegyült benne szalonna zamatával, s mindehhez csatlakozott még a ház belsejének illata, amely otthonos volt, kényelmes, terpeszkedős; megfojtott minden romlást. Emberiesség virágzott idebent. Gamma egy alacsony ágyon feküdt, mellette asztalka, rajta mindenféle bögrék és csészék, teákkal, legalább ötféle teával, amelyeknek már az illata is gyógyította. Amint kinyitotta a szemét, elmosolyodott. A férfi, aki mellette állt, erre mintha egy csöppet megijedt volna. Mégsem igazán ijedtség volt az arcán, inkább a kellemes meglepettség jele; hirtelen nem is tudta, mihez nyúljon, s végül csak a lány arcához nyúlt, óvatosan, gyengéden megsimítva azt. Gamma nem bírt megszólalni, nem uralta testét, mintha minden porcikája zsibbadt volna, s a környezetét is teljesen máshogy érzékelte, mint máskor. Távoli és ködös volt minden, de egyben kedves is, kényeztető. Gondolkodni is nehezére esett, a gondolatok mintegy elszökelltek előle, kicsúsztak a kezei közül. Persze nem is bánta. Kiszolgálták.

Miután megsimította az arcát, a férfi kiegyenesedett, s fennhangon kiszólt valakinek, talán a szomszéd szobába, de Gamma nem értette, mit, csak azt látta, hogy belibbent egy tündér, az ágya mellett termett, édesen, aggódóan mosolyogva pillantott rá, majd körülnézett, hogy mit is tehetne, de végül csak megigazgatta a takaróját, s a férfival együtt meghatottan nézték őt. Gammának tetszett ez, nézte őket, akiket nem ismert, de akik tetszettek neki természetes szépségükkel, ők pedig benne gyönyörködtek. Nagyon egyszerűnek, kézenfekvőnek tűntek minden.

Néhány óra elteltével meg bírt mozdulni, nem sokkal később képes volt felülni, egyedül itta a teát, majd némi ételt is magához vett. Sokáig nem szólt egy szót sem, gondozói pedig nem erőltették, hogy beszéljen, nem tettek fel neki kérdéseket, bizonyára tudták, ha itt lesz az ideje, úgyis megszólal. Gamma húzta egy ideig a dolgot, s annak ellenére, hogy érezte, képes lenne már beszélni, nem akart. Amíg lehetett, szerette volna élvezni a hallgatás előnyeit. Visszahúzódzkodott a hallgatásba, addig is „senki” maradhatott.

Parasztház volt, amelyben feküdt, s gondozói is parasztok voltak, nehezen meghatározható korú parasztok, az asszony valódi szépség volt, mesebeli parasztmenyecske, minden vonásában elsőrangú: gyönyörűen csillogó fekete haj, pillangóarc, bagolyszemek, angyalmosoly, férfirészegítő keblek, darázsderék, szinte már pimaszul tökéletes lábszár. A férfi erőtől duzzadó, egészséges, jó kedélyű ember, pirospozsgás arccal, s bár alacsony termetű volt, mégis hatalmasnak tűnt, főképp Gamma jelen helyzetéből tekintve. S e két ember úgy nézett egymásra, Gammára és minden másra is, hogy kiűzték mindenhonnan a keserűséget, szerettek mindent, ami körülvette őket. Gamma ágyánál imádkoztak naponta többször is, s ő még soha senkit nem látott ilyen vidáman imádkozni. Neki magának is majdnem imádkozni támadt kedve.

Császármorzsát szolgált fel neki az asszony. Amikor először megszólalt, „kérek még”, ezt mondta, az asszony pedig egyáltalán nem ütközött meg a dolgon, rakott még egy adagot a tányérjára, majd odaült az ágya mellé, várva, folytatódik-e. Gamma megköszönte az ételt, amire az asszony egy lágy „szívesen”-nel felelt, majd magára hagyta. Aznap nem beszélt többet a lány, s ők nem is kérdezték. Másnap azonban, mikor reggel odalépett az asszony az ágyához, kijelentette, hogy fel akar kelni. Rettenetesen érezte már magát az ágyban, fájt mindene a sok-sok fekvéstől, ráadásul koszos és büdös volt, mosakodni kívánt. Az asszony segített neki, kivezette az udvarra, a ház mögé, hozott egy lavórt, tele forró vízzel, levetkőztette, majd segített neki megmosdani.

Aznap már együtt ebédeltek.

– Holnap megkezdjük a kaszálást – jelentette be a férfi ebéd közben. – Korán reggel kimegyünk a bokros mögé, leszünk vagy húszan, talán többen is. Bár a Kovácsnál és a társainál nem lehet előre kiszámítani, hogy hogyan döntenek.

Az asszony elmosolyodott.

– Ott lesznek ők is. Akkor ma felkészülhetsz. Holnap meg, dél felé, kinézek én is. Biztos kijönnek a többi asszonyok is. Mennyit szántok rá?

– Három nap alatt be kéne fejezni – mondta a férfi. – Esetleg a kisasszonyt is kihozhatod magaddal, ha lenne kedve körülnézni a réten.

– A réten? – kérdezte Gamma.

– Szénakaszálás lesz a falu szélén – mondta az asszony.

– Jó – válaszolta Gamma.

Aznap este megkérte az aszszonyt, mesélje el neki, hogy került ide. Az odaült az ágya szélére, szemei a távolba révedtek, s csendesen beszélni kezdett.

Elmondta, hogy tulajdonképpen nem ők találtak rá. Egy öreg férfi volt, a falu legtiszteletreméltóbb és legkülönlegesebb embere. Rekkenő hőség volt aznap, talán az idei nyár eddigi legmelegebb napja, s az öreg szokásos reggeli sétáját folytatta az erdő mellett, azon a részen, amelyet a falusiak Kutyadélőnek neveztek, s amely mellett egy nagy legelő terült el, kinn legeltek már a tehenek, a birkák és a libák azon a reggelen, bár még csillogó harmat borította a rétet, minden az üdeségtől és az élettől sugárzott, s már korán reggel csitíthatatlan erővel tűzött a nap, mintha dühös lenne valamiért erre a helyre, a jószág is lassú volt, álmatag, kábán harapta a füvet, nyalogatták az édes harmatcseppeket, az erdő fái kevélyen integettek ágaikkal, nagyobbnak és uralkodóbbnak tűntek aznap, mint rendesen, s bár a meleg bénított, a fény erőt és életkedvet szórt szét mindenütt, ahova csak bejutott, s az erdő sűrűje sem tűnt vadnak és rettenetesnek, mint egyébkor. Az öreg minden reggel ugyanazt az utat tette meg. Egészen addig a napig. Akkor talált rá a lányra az egyik barázdában, az erdő legszélén, egy csipkebokor tövében, mely mellett óriásira nőtt tölgyek nyújtózkodtak, azonnal felkapta s futott vele a házába. Egy napig tudta csak azonban gondozni, mert maga is lebetegedett, belázasodott, annak ellenére, hogy soha azelőtt nem volt beteg, jóllehet már legalább nyolcvanötödik évét taposta, mégsem látott orvost soha. Orvost most sem hívtak hozzá, magas láza ellenére eszénél volt. A pap kereste fel, ő is csak néhány szót váltott vele, teát főzött neki az ő régi receptje alapján, melyet még dédapja hagyott rá, aki varázslatos tudású ember hírében állt, száztíz évig élt, kilencvenhat éves koráig irányította az egész falut, s noha semmiféle hivatalos rangja nem volt sohasem, mindenki hallgatott rá, mert mindenre tudott megoldást, ami a falusiak életét összebogozta, kilencvenhat éves korában pedig lesántult, leesett a lováról, s megrepedt mindkét combcsontja. Családja ápolta, tizennégy évig élt úgy, hogy nem tudott a lábára állni, mégis tovább irányította a gazdaságát, amely nem volt ugyan túl nagy méretű, de tökéletesen működő, az elképesztő művet pedig, amit haláláig írt, s amely az élet szinte minden területével foglalkozott, leszármazottaira hagyta, azzal a kikötéssel, hogy soha nem mutathatják meg senkinek, aki nem a családból való. Ebből a könyvből szedte receptjeit az öreg is, aki Gammát megtalálta. Természetesen a pap sem láthatta a dédapa művét, a lázas öreg fejből idézett belőle. Gammát pedig erre a párra bízta, hogy ápolják.