Függünk egymástól, barátaim!

A cseh államfő átnyújtja az érdemérmetSomogyi Tibor felvételeVáclav Havel államfőként utolsó külföldi útján január végén Szlovákiában járt, ahol neves szlovák személyiségekkel együtt Szigeti Lászlónak a cseh érdemérem első fokozatát nyújtotta át. Ebből az alkalomból beszélgettünk a Kalligram Kiadó igazgatójával, aki szerkesztőbizottságunk elnöke is.

Életed nevezetes pillanata lehetett, amikor a pozsonyi cseh nagykövetségen rendezett meghitt ünnepségen szlovákiai magyar értelmiségiként kitüntetést vettél át a cseh államfőtől, méghozzá kiemelkedő szlovák művészek, közéleti személységek társaságában. Mire gondoltál azokban az ünnepélyes pillanatokban?

Arra, hogy ez a díj névlegesen ugyan engem, üzenetével azonban sokunkat illet. Az egyetlen szlovákiai magyar vagyok, akit tizenhárom éves elnöksége alatt Václav Havel kitüntetett. Ez engem rendkívül lekötelez, ugyanakkor számomra is nyilvánvaló, hogy a tizenegy kitüntetett szlovákiai állampolgár közé nem véletlenül került egy magyar. Havel a szimbolikus üzenetek nagymestere. A nekem adományozott érdemrenddel a szlovákoknak is üzent. Az én olvasatomban arra intelmezte ezt a jogállamiságra törekvő kis országot, amelynek 1989 decemberétől 2002 júliusáig volt az elnöke, hogy mindig tartsa szem előtt a multietnikus jellegét. Vagyis sose feledje, hogy arculatának, jellegének, kulturáltságának formálásából a szlovák többség mellett leginkább a magyar nemzeti kisebbség veszi ki a részét. A vele folytatott beszélgetésből is kiderült, Havel tudatosítja, hogy a szlovákiai magyarok következetes harcosai annak a küzdelemnek, amelyet Szlovákia új, polgári identitást kereső társadalma vív a demokratikus jogállam megteremtéséért. Meggyőződésem, hogy a nekem átadott kitüntetés ezt a kollektív küzdelmet is díjazta.

És talán azt a nyitottságot és objektivitást is, amellyel hozzád hasonlóan sok szlovákiai magyar értelmiségi törekszik arra, hogy a közép-európai népek végre megbékéljenek egymással.

Habitusával Havel rendkívül sokat tett azért, hogy a közép-európai népek tudatosítsák a tisztázó párbeszédek létfontosságát. Mondtam neki, hogy a Kalligram Könyvkiadó, illetve a Kalligram Alapítvány mellett ma már meglehetősen sok szlovákiai magyar intézmény felismerte a párbeszéd jelentőségét. Utolsó külföldi útjának legvégén egykori harcostársait a Nagy Ferencesekhez címzett pozsonyi borozóba hívta vendégségbe. Ott kérdeztem meg tőle, hogy személyemben ki is kapta valójában ezt a kitüntetést. Azt válaszolta: Te kaptad, elsősorban te, és mindazok a szlovákiai magyarok, akikről úgy gondolod, hogy veled együtt megérdemelték. Azt feleltem: Őszintén gondolom, hogy ezt a kitüntetést nemcsak én, hanem jelképesen mindazok a szlovákiai magyarok megkapták, akik, az ország széthullása ellenére, ma is azonosságban élnek az általad képviselt értékrenddel. Szabadság, szolidaritás, tradíciók, ez az európai közgondolkodás három alappillére. Havel mindhármat képes volt új dimenziókba emelni. Nemegyszer intelmezett a politikai pártok iránti túlzott elkötelezettség veszélyeire, s bosszantotta a pártpolitikusokat azzal, hogy a politika erkölcsiségét hangsúlyozta. Etika és politika az ő szemében ikertestvérek.

Juraj Špitzer szlovák közíró évekkel ezelőtt veled készített interjújában kiemeli, hogy a pozsonyi várban 1990 áprilisában Etika és politika címmel rendezett szimpóziumnak Václav Havel és te voltál a szellemi atyja. Valóban?

Senki mást nem kérhettem fel arra, hogy védnöke legyen egy ilyen szimpóziumnak, mint őt. Szerte Európából nagyon sok rangos gondolkodó érkezett, de talán egyikük sem volt olyan előrelátó, mint Havel. Talán abban az előadásában sugallta először, hogy a demokrácia számára több, mint a többpártrendszeren és szabad választásokon alapuló rendszer. A demokrácia olyan közéleti vagy a politikai tisztet vállaló személy erkölcsi tisztaságán és globális felelősségtudatán nyugvó intézményrendszer, amely erkölcsi erejéből eredően a legnehezebb problémákra is megoldást talál. Számára a demokrácia igazi demokraták nélkül elképzelhetetlen.

Az 1989-es bársonyos forradalom idején ott voltál Havel közelében. Melyik volt számodra a legemlékezetesebb nap?

A legemlékezetesebb mindenképpen 1989 december huszonkilencedike volt. Ezen a napon választották meg őt Csehszlovákia elnökévé, s foglalta el a Hradzsint. Azelőtt is találkoztunk már néhányszor, de a várban rendezett első elnöki vacsorán érintett meg először vitalitásának iszonyatos ereje és erkölcsi tartásának kisugárzása. Alig huszan ültünk az asztalnál, Havellel szemben Dubček. Ami meglehetősen feszélyezett engem, hiszen néhány nappal azelőtt a Nyilvánosság az Erőszak Ellen pozsonyi központi irodájában átéltem Dubček meglehetősen szánalmas, de szánalmasságában is számonkérő sírását. Miután közöltük vele, hogy nem őt, hanem Václav Havelt jelöljük köztársasági elnöknek, magába roskadt és újra kitört belőle a sírás. Alexander Dubček, a hatvannyolcas emberarcú szocializmus vezéralakja akkor és ott döbbent rá, hogy az 1989-es rendszerváltás nem a szocializmus megreformálásának, hanem a modern polgári demokrácia megteremtésének előszobája. A vacsorán éreztem, hogy Dubček kerüli a tekintetem, amit eleinte úgy értelmeztem, hogy még mindig nem akar tudomásul venni minket, akik szabadon és felelősségünk teljes tudatában a polgári demokrácia mellett döntöttünk. De amikor már hetedszer nézett el a fejem fölött, megnyugodtam. Biztos voltam benne, hogy Dubček nem mer szembenézni a valósággal. Velünk. Velem. Nem merte tudomásul venni, hogy felnőttünk. Hogy a közép-európai népek felnőttek lettek. Meghunyászkodó alkalmazkodás helyett saját kezükbe vették sorsukat. Hónapok múlva, persze, kibékültünk egymással, s a Szövetségi Parlament elnöki irodájában mindenkor várt a palackozott Egri Bikavér. De ez a nemzeti identitásomnak szóló meglehetősen felszínes gesztus sem feledtette velem azt, hogy Havel első elnöki vacsoráján a bátorság és a meghunyászkodás ültek egymással szemben. Havel élete, közösségi lelke Európa oszthatatlanságát erősítette, Dubčeké annak oszthatóságára emlékeztetett. Dubček azon a vacsorán udvariasságból vette tudomásul a demokráciát.

Nem túlzás Dubčeket meghunyászkodónak minősíteni?

Egyszer, valamikor 1990 tavaszán a szövetségi parlament különgépé-vel repültünk együtt Prágából Pozsonyba. Mint annyiszor, akkor is Nagy Imrét emlegette, s mint mindig, akkor is felhívtam a figyelmét arra, hogy Nagy Imre és Alexander Dubček ellenállása minőségileg különbözik. Dubček nem önszántából vonult ellenzékbe, hanem mert rákényszerítették. Nem meggyőződésből volt forradalmár, mint Nagy Imre, sőt nem is volt forradalmár. A szovjetekkel szembeni fegyveres ellenállás gondolatát elvetette. Pedig aranybetűkkel írhatta volna be magát a szlovák nemzet történelmébe. Sajnos, emberi alkata, történelmi szűklátókörűsége megfutamodásra predesztinálta. Dubček ismerte a róla alkotott képemet, ennek ellenére arra kért, hogy álljak mellette a Dunaszer-dahelyen tartott kampánygyűlésén.

Visszatekintve a rendszerváltó napokra, melyiket tartod a legdrámaibbnak vagyis a legnehezebb döntésnek?

Bevallom, 1989 november közepétől 1990 június közepéig, az első szabad parlamenti választásokig tulajdonképpen minden napom drámai volt. De ezt még magam előtt is titkoltam. Minél többet tudtam meg a kommunista titkosszolgálatok módszereiről, annál jobban tartottam attól, hogy nem áll módunkban biztonságot teremteni magunk körül. Tévedtem. Noha nem olyan nagyot. Hiszen a biztonságmegőrzés ma is kétségek közepette zajlik. Kivált Szlovákiában, ahol mindmáig nem dőlt el, hogy korporatív demokráciában, vagy jogállami demokráciában akar-e élni az ország nagyobbik hányada. Talán már ebben a kérdésben is tisztábban láthatnánk, ha valamikor 1990 februárjában másként döntünk. Havelék lakásán ültünk, ketten a szlovákiai Nyilvánosság az Erőszak Ellen, jómagam a Független Magyar Kezdeményezés, hárman pedig a cseh Polgári Fórum képviseletében, noha egyikünk sem teljes felhatalmazással. Akkor már szinte nyilvánvaló volt, hogy az első szabad választásokból ez a hármas kerül ki győztesként. Ezért Havel – egy újdonsült szabad ország tapasztalatlan államfőjének nagyvonalúságával – azt kezdeményezte, hogy az első szabad parlamenti választásokban ne négy, hanem csak két évre juttassuk mandátumhoz a képviselőket. Azzal érvelt, hogy még nem jöttek létre a pártok, azaz még nincs igazi többpártrendszer, ezért két évnyi lehetőséget kínálna a cseh és a szlovák társadalomnak, hogy politikailag mobilizálja magát. A jelenlévők támogatták őt elképzelésében, nekem pedig elállt a lélegzetem. Petr Pithart, akkori cseh miniszterelnök erélyesen intelmezett az időszűkös kormányzás esetleges negatív következményeire, jómagam meg azt kérdeztem a jelenlévőktől, szerintük két év alatt vajon kik mobilizálhatják magukat? A demokráciaellenes csőcselék, akik most defenzívában vannak, mondtam, de ez a durva hangnem nem illett ahhoz a társasághoz. Jozef Vavroušek későbbi szövetségi miniszter még hozzátette, hogy amint lesz választási törvényünk, elszaporodnak majd a pártok, mint a gombák. És igaza is lett. Éjszakába nyúló vita kerekedett, amelyet az döntött el, hogy Marián Čalfa szövetségi miniszterelnök Bécsből jövet a reptérről rögtön Havel lakására hajtatott, és ez eldöntötte a vitát. Azóta Petr Pitharttal többször felidéztük azt est különleges hangulatát, amelyen egy ideig még áramszünet is volt, s amelyen lényegében vereséget szenvedtünk. De nem ez a lényeges, hiszen Havel személyében mindnyájan győztesek vagyunk, ráadásul ezzel a döntéssel már meglehetősen sokat foglalkoztak a történészek és politológusok. Most is csak azért említem, mert a legnehezebb politikai döntésemről kérdeztél. Sosem felejtem, hogy az akkori döntésnek súlyos következményei voltak. A parlament jóváhagyta Havel és Čalfa javaslatát, és két év elteltével, 1992 tavaszán Szlovákiában a Nyilvánosság az Erőszak Ellenből kivált, erősen nacionalista Vladimír Mečiar, Csehországban a Polgári Fórumból kilépett, erősen Közép-Európa ellenes Václav Klaus nyerte a választásokat. Két autoritatív lelkületű politikus, akiket mindmáig irritál Havel étosza, amelyet nem tudtak sem jobbra, sem balra besorolni, mert ez az étosz sokirányú, többnemű, nyitott, és emberközpontúságának köszönhetően hihetetlenül stabil. Mennyit tudott a szlovákiai magyarokról az államfő?

Nem tudott sokat rólunk, de annál azért többet, hogy vagyunk. Néhány szlovákiai magyar aláírta ugyan a Chartát, de ez nem volt elég ahhoz, hogy behatóbban foglalkozzanak velünk. Ráadásul a cseh ellenzék szemében Durayt Miklós marginalizálta magát keményen etnocentrikus világlátásával. Ján Čarnogurský ugyanilyen értékrendjével csak azért nem esett hasonló megítélés alá, mert nem egy nemzeti kisebbség, hanem egy államalkotó többségi nemzet disszidense volt. Čarnogurskýt ez a nemzetállami értékrend csupán másodlagossá tette... Itt kell megjegyeznem, hogy Havel szerette volna méltányosan kárpótolni az Eduard Beneš elnök dekrétumai miatt kárt szenvedett szlovákiai magyarokat, de ebben a szándékában épp az Együttélés Politikai Mozgalom akadályozta meg. Az akkori magyar pártok mindegyike méltányosnak találta a felajánlott anyagi kárpótlás mértékét és az ezzel járó erkölcsi jóvátételt, csakhogy az ezt lehetővé tevő szerződést Duray Miklósék nem írták alá. Ennek a dicséretes haveli kezdeményezésnek a dokumentumai ma is megtalálhatóak a prágai várban. Tanúsíthatom, Václav Havel etikai magatartását megérintette az Együttélés visszautasító, negatív viszonyulása.

Döntéseiben az államfő nem hagyatkozott-e túlságosan a szlovák politikusok és történészek véleményére?

Természetes, hogy ez a csehek és a szlovákok között fönnálló szövetségi viszonyrendszer erős befolyással volt Havel döntéseire. Hadd mondjak erre egy példát. Amikor elolvastatta velem legelső újévi beszédének nyers változatát, javasoltam neki, hogy a szlovákiai magyar kisebbséget ne nemzetiségi, hanem nemzeti kisebbségként jegyezze. Azzal érveltem, hogy ezzel segíthetne végét venni annak a hivatalos nyelvhasználatnak, amely a szlovákiai magyarok nemzeti identitásának eltorzítását szolgálja. Ennek a művi fogalompárnak ugyanis az az elsődleges feladata, hogy a szlovákiai magyarok tudatában patológiás függőviszonyt teremtsen mind a befogadó állammal, Csehszlovákiával, mind az anyaországgal, Magyarországgal szemben. Azt is elmondtam neki, hogy ez a diszkrimináló, asszimiláló, lágyan infantilizáló fogalompár igazából nem is Masaryk, hanem Beneš idején honosodott meg, és a Beneš–Husák–Okáli-trió nemzetállami tombolása alatt terjedt el igazán. Havel nem habozott. Első újévi beszédében nemzeti kisebbségként beszélt rólunk. Később azonban már ő is a nemzetiségi kisebbség megnevezést használta. Eltanácsolták őt a nemzeti jelzőtől. És ezeknek a tanácsolóknak nem kellett feltétlenül szlovákoknak lenniük. A Havel alatt is működő utilitarista cseh államfelfogásnak sem tett volna jót, ha ilyen jelentéktelennek tetsző nyelvi kérdésben nem elégíti ki a szlovák elvárásokat. És ezzel eszem ágában sincs Havelt bántani. Csak a szövetségi érdekrendszer anomáliáiról készítettem egy skiccet.

És a magyar egyetem, illetve Esterházy János rehabilitásának ügyében mekkora volt a szlovák politikusok és történészek hatása Václav Havelre?

Esterházy Jánosról meglehetősen sokat és sokszor beszélgettem Karl von Schwarzenberg herceggel és Esterházy Péter íróval, de amikor szóba került a rehabilitása, már nem voltam a nagypolitika szereplője. Magánvéleményem, persze, van. A fasiszta szlovák állam fasiszta parlamentjében Esterházy egyetlen törvényen, a zsidók deportálásán kívül minden zsidóellenes törvényt megszavazott. Esterházy Péter írja, hogy a világ nem felosztható jókra meg rosszakra. Örkény hasonlót állít: nincs jó ember meg rossz ember, a helyzet hozza ki az emberből a jót vagy a rosszat. Lelkem mélyén nem bocsátom meg a szlovák nacionalizmusnak Esterházy János méltánytalan halálát, de neki sem tudom igazán megbocsátani a megszavazott zsidótörvényeket. Miként jómagam, Esterházy János is ellentmondásos személyiség. Akik szellemileg azonosulnak vele, azok már rehabilitálták. Ha sor kerülne a hatalom általi hivatalos rehabilitálására, számomra az sem oldaná fel ellentmondásosságát. Díjat semmi esetre sem neveztem el volna róla. Természetesen Fábry Zoltánról sem. Nemcsak esztétikai érzéketlenségével károsította a szlovákiai magyar irodalmat, hanem erősítette is annak provinciális vonulatát. Márai Sándor mellett Peéry Rezs# személye az, aki a haveli univerzális gondolkodást a szlovákiai magyar közösség számára megtestesíti... S most az egyetemről. Amikor az első szabad választások előtt dél-szlovákiai körutazásra indult Havel, repülőgéppel érkezett Prágából. A pozsonyi reptéren a teljes szlovák politikai elit és az a két helikopter várta, amelyekre átülve tovább folytatta volna útját. Repülőgépéből kiszállva az elnök két embert keresett, Milan Šimečka szlovák filozófust, megbízható barátját és engem. Arra kért bennünket, az ő helikopterébe üljünk, hogy útközben még egyszer átfuthassunk Komáromban megtartandó beszédén. Milan Šimečka azonban nem akart repülni, nem érezte jól magát. Sebaj, mondta Havel, üljetek be a szalonba, szigorú szemmel olvassátok a szöveget, mi addig várunk. ĺgy is történt. Mintegy negyed óra elteltével a szöveghez csak apró észrevételeket fűztünk, mert minden benne volt, amiben előtte megegyeztünk. A szlovákiai magyar felsőoktatás megteremtésének lehetősége is, akár önálló magyar egyetem formájában. Šimečka elköszönt, én pedig már a levegőben azon vettem észre magam, hogy nem Havel helikopterében ülök, de akkor még nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Csak később jöttem rá, hogy a szlovák politikusok, köztük Milan Čič szlovák miniszterelnök, miért intézték úgy, hogy a másik helikopterbe kerüljek. Komáromi landolásunk után először a hajógyárba hajtattunk. Óriási volt a tömeg, mindenki Havelt akarta látni, ezért tudatosan lemaradtam. Egy készülő hajó gyomrában bukdácsoltam, amikor az elnök egyik közeli munkatársa azt közölte velem: úgy kellene helyezkednünk, hogy a tömegben az elnök közelébe kerüljünk, mert szeretne magával beszélni. Itt és azonnal? – kérdeztem. Igen, sürgős – volt a válasz. És valóban összerendeztek bennünket. Ő kívül, valami padkafélén, én bévül, a hajó gyomrában álltam, mégis lezárt négyszemköztiségben a rozsda- és vastömegben. Laci, kissé módosítanom kellett a szövegemen, hajolt olyannyira közel hozzám, hogy érzetük egymás leheletét. A szlovák fél méltányosnak tartaná, ha nem beszélnék a magyar egyetemről. Nekem ezt figyelembe kell vennem, de semmi sincs veszve... Majd megbeszéljük – tette hozzá. Sosem felejtem kiszolgáltatott tekintetét. Emiatt kerestettél? – kérdeztem, de éreztem, hogy forr bennem valami. Azt akartam, hogy tőlem halld – mondta. Te vagy az elnök – feleltem számomra is meglepően rideg tónusban. Villanásnyira arcunkra fagyott a mosoly, de ezt csak mi vettük észre. Három órával később a hetényi csárdában már együtt ültünk az asztalnál. Előkotorta a beszédét, neve mellé szívet rajzolt, ajánló sorokat írt és átnyújtotta. Elteszed? – kérdezte, és ekkor már újból mosolyogtunk. Eközben a szlovák celebritás kielégülten koccintott. Nem csoda, újból megélték a nemzetállami pettingelés örömeit. Az etikusan gondolkodó Havel akkor még elhitte, hogy a szlovákok irányába tett ilyen és ehhez hasonló gesztusok egységben tarthatják a szövetségi államot. De emiatt sem tudok haragudni rá.

Tudtommal Havelt sokáig marcangolta, hogy milyen mértékig felelős Csehszlovákia kettészakadásáért. Mostani pozsonyi búcsúlátogatása során viszont láthatóan felszabadultan jelentette ki, hogy már nem érezhető a válás rossz mellékíze. Mi a véleményed minderről?

A szétválás nemcsak Havelt marcangolta sokáig. Egyike vagyok annak a több mint egymillió állampolgárnak, aki aláírta a szlovákiai értelmiségiek Közös Államért Kezdeményezés felhívását, amely a Klaus–Mečiar-duóra jellemző autoritatív hatalomgyakorlási elv vette semmibe. Ma már megnyugvással tölt el, hogy a szétválás puskalövés nélkül történt. Igaz ugyan, hogy a mečiari politika a magyarokat egy akolba terelte, s az akol hirearchikus rendje egy idő után reménytelenné teheti az esélyegyenlőség elvét, ugyanakkor be kell látnunk, hogy a szlovákiai magyar politika hatósugara sokkal nagyobb lett. Ami Havel felelősségét illeti, ma is azt mondom, amit akkor: ügydöntő népszavazást szorgalmazhatott volna. Nem tette. Ma már azt mondom, igaza volt. A szlovákok is nyugodtabbak, noha néhanapján érzékelhető, hogy még mindig rabságban tartja őket a szuverenitás démona.

Kevés magyar értelmiségi mondhatja el magáról, hogy bensőséges kapcsolatot ápol kiemelkedő szlovák, cseh, lengyel és magyar értelmiségiekkel, ismert politikusokkal. A világhírű cseh íróval, Bohumil Hraballal és a múlt század egyik legnagyobb magyar gondolkodójával, Mészöly Miklóssal is haláláig bizalmas barátságban voltál. Miként sikerült ilyen sokrétű kapcsolatot kiépíteni velük, és milyen értékrend alapján?

Diktatúrában élve olyanok voltunk, mint a bujdosók. Nagyon sok korláttal, félelemmel és naivitással. Nem voltunk önmagunk urai. 1989 novemberét követően eltűnt a vasfüggöny, kinyílt a világ. S mert érzékeltem, hogy a legtöbb gyűlölet a szomszéd népek ellenében dúl, megfogadtam, hogy megismertetem őket egymással. Tudom, tudom, donquijoteizmus ez a javából, s szorgalmi házi feladatom sikerére jómagam sem kötnék nagy fogadást. De komolyabbra fordítva a szót. Engem egyáltalán nem zavar, ha gondolkodásomat etnikai jelzővel illetik. Nem zavar, mert valóban magyar vagyok. De nem etnocentrikus magyar. Az etnocentrizmus mindig a másik etnikum ellenében fogalmazza meg magát. Ebben a vonatkozásban akár azt is mondhatnám, hogy a haveli értékrend alapján kötöttem íratlan elvi és baráti szerződést azokkal a közép-európaiakkal, akik belátják, hogy az etnocentrizmus s annak legfejlettebb szerkezete, a nemzetállam ideje már lejárt. Havel univerzális gondolkodásra ösztönöz. De nemcsak ő. Mészöly Miklóstól Göncz Árpádon, Nádas Péteren, Petr Pitharton, Adam Michniken át egészen Miroslav Kusýig, Martin M. Šimečkáig, Peter Zajacig, Grendel Lajosig és Farnbauer Gáborig, nagyon sok jóbarátom ezt tette és teszi. Arra tanítanak, hogy a világot és a dolgokat sosem szabad csupán saját beidegződéseink szempontjából megítélnünk, hogy a dolgokat egyetemességük vonzatában kell vizsgálnunk.

Gyakran tárgyalsz szlovákiai magyar, sőt, vezető szlovák politikusokkal. Értelmiségiként miként tudod velük szemben megőrizni függetlenségedet?

Miféle függetlenségről beszélsz? Függök a családomtól, a szeretteimtől, a hírektől és rémhírektől, függök a jogászomtól, a könyvelőmtől, a munkatársaimtól, az autószerelőimtől, az orvosaimtól. Függök a legbensőbb meggyőződéseimtől, lelki alkatomtól, nemiségemtől, függök egyéni és közösségi identitásaim cáfolhatatlanságától. Függőségek tengerében fuldoklom. Függünk egymástól, barátaim! Akkor érzem jól magam, ha egyensúlyt érzékelek az érzelmi és a szakmai függelmeim között. Egy kínkeservesen kialakított eszmerendszer tükrében látom a világot, s olyan kemény determinációk labirintusában élek, amelyből egyedül az összefüggések szorgalmas keresésére sarkalló logikai gondolkodás az egyetlen kiút. Pártfüggőségem az nincs. Egyszer már volt, tagja voltam a kommunista pártnak. Amiről legfeljebb azt tudom mondani, hogy kegyetlen függőség volt. Mai gondolkodásom nem tűri a rejtett érdekeket, a lidérceket, sem a lustaságot, és a dolgok könnyebbik oldalát, a majd holnap filozófiáját. A plurális gondolkodás, szerencsére, könyörtelenül kipenderít előítéleteim csapdájából. Noha gondolkodói függetlenségre törekvő értelmiséginek tartom magam, nem hiszek önmagam nagyszerűségében. Egyedi vagyok, de nem pótolhatatlan. Viszont vannak pótolhatatlan barátaim. És vannak ügyeim. Ezek mindig a közösség ügyei is egyben, amelyek mellett kiállok. És imádom a családomat. Ha nem lennének gyermekeim, talán már nem élnék. Hihetetlenül sok erőt adnak. És minél érettebbek lesznek, annál jobban szeretjük egymást. Egyszerűen fantasztikus, mint az anyjuk nevetése és türelme, ahogy elviseli a három férfit. Talán ezért ülnek le velem azok a politikusok, akikre utalt, mert ismerik a gondolkodásomat. Tudják, nem vagyok szervilis. S mert tudatosítják, hogy elemző hang nélkül hamarabb léket kap az a csónak, amelyben együtt evezünk.

Végezetül hadd személyeskedjem egy keveset. Több mint három évtizede ismerlek, s mára sem veszítettél semmit szinte már legendás testi és szellemi energiájából. Élettempód ma is elképesztő. Családodon túl milyen szellemi és egyéb erők sarkallnak most is, immár túl az ötvenen?

Túl az ötvenen? Ez csak a látszat. Én még nem érvelhetek Füst Milánnal, még nem mondhatok „aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni”. Már csak azért sem átkozódhatom, mert először 1983-ban, Bálint, másodszor 1986-ban, Gergely fiam születésekor, harmadszor pedig 1989 novemberében keltem fel Prométheuszként poraimból. Háromszori újjászületés, akár a mesékben. De legszívesebben mégsem meseszerűen, hanem Prága és Havel és Hrabal és minden rajtam keresztül kitüntetett szlovákiai magyar tiszteletére – és nem kis célzatossággal – Franz Kafkával fejezném be a beszélgetésünket. A XX. századi borzalmakat szirénaként előrejelző Kafkára süket volt a saját kora. Pedig hihetetlen logikával állította azt, amit. A fák című szösszenetét emlékezetből tudom. „Mert olyanok vagyunk, mint fatörzsek a hóban. Szemre simán illeszkednek csak, és egy kis lökéssel már odébb taszíthatnád őket. Nem, ez nem lehet, szilárdan kötődnek a talajhoz. De látod, még ez is csak látszat.” Hát ennyit. És köszönöm az interjút.