Felvidéki politikai tájkép csata után – az összefogás morfológiája

Több mint két héttel az európai parlamenti választás után már bizton leírhatjuk azt, amit már előtte is sejteni lehetett. Ez a választás fontos mérföldkő az újkori felvidéki magyar politikatörténetben. És ez akkor sem lenne másképpen, ha az MKP nem botlik el egy fűszálban, és megtartja egy mandátumát. Azt ugyanis látni kell, hogy ettől függetlenül is komoly átrendeződés kezdődött el a politikai térfeleken, annak ellenére, hogy a két domináns pártban személyi felelősséget továbbra sem vállal senki. Mindez felerősíti azokat a hangokat, melyek egyre elégedetlenebbek, és egyre markánsabban az egység gondolatát hangoztatják. Mindegyikben találhatunk igazságokat, azt ugyanis immár nem lehet tovább tagadni, hogy a matematika egyszerűen nem enged. Nincs ugyanis arányosan annyi magyar szavazó, amennyi képes lenne bejuttatni ennyi politikai szubjektumot. És még csak az a magyarázkodás sem állja meg a helyét, hogy arányaiban kevesebb magyar menne el szavazni, mint szlovák. A mostani választás rámutatott ennek a kommunikácónak a valótlanságára. Ugyanis ha abból indulunk ki, hogy a 2011-es népszámláson 458 467-en vallották magukat magyarnak (508 714-en pedig magyar anyanyelvűnek), közülük azóta újabb súlyos ezrek hiányozhatnak, akkor azt mondhatjuk, hogy nagyságrendileg 300-350 ezer szavazásra jogosult magyar él jelenleg a Felvidéken. Az EP-választáson a magyarokat megszólító három párt magyar nyelvterületen összesen 72 ezer szavazatot kapott, ami 26%-ot jelent, tehát közel néggyel többet, mint az országos átlag. És bár lehet azt fájlalni, hogy ez a szám miért nem magasabb, mint a 2000-es évek elején volt, viszont azt a felülreprezentáltságot jelenleg semmi sem indokolja, a felvidéki politikai légkör, a széttöredezettség és megosztottság pedig különösen nem. 

A számokat tovább elemezve azt is látnunk kell, hogy a Híd alig 26 ezer szavazatából több mint 6 ezret nem magyar nyelvterületről kapott, tehát ha csak a magyar szavazatokat nézzük, akkor az eredményük nem 2,58%, hanem 1,98%. Ha ezt a 72 ezer magyar szavazat viszonylatába helyezzük, akkor ez 27,8%, ha pedig a teljes magyar szavazóbázis viszonylatába, akkor 6,5%. 

Ugyanezen szempontok alapján az MKP a leadott magyar szavazatok 70%-át gyűjtötte be. A teljes szavazóbázist nézve viszont ez csak 16,3%. Az MKDSZ számai szinte kimutathatatlanok. A teljes magyar szavazóbázis 0,73%-át tudták csak megszólítani, ami az urnákhoz járultak közül is csak 3,2%-ot jelent. Ezek olyan csekély számok, hogy gyakorlatilag kimerülnek a családi és baráti kapcsolatokban. A Magyar Fórum pedig még nem vett részt választáson. 

A számok tehát makacs dolgok, láthatjuk, hogy a magyar szavazóbázis kétszer 5 százaléknyi eredményt legfeljebb csak akkor tudna produkálni, ha kivétel nélkül minden felvidéki magyar elmenne szavazni, és pontosan arányosan adná le voksát a két pártra. Lássuk be, ennek a realitása gyakorlatilag nulla. 

Bár már 2010-ben is vélhetően több magyar szavazatot kaphatott az MKP, mint a Híd, a választási mutatók mégsem tudnak úgy torzulni (a Híd egyre több szlovák szavazatot gyűjtött), hogy az mindkét pártnak kedvezzen. Ebből eredően a politikai egység megkerülhetetlen – persze, ha a siker elérése a cél. Igazából viszont már 2010-től az…

Az egység kialakítása mindazonáltal a 10 év óta tartó „háborús állapotok” mellett tán nehezebb, mint a 300 ezres potenciális szavazóbázis maradéktalan mozgósítása. Bármennyire jól hangzik is az alulról építkezés és az össztársadalmi szervezetekre irányuló összefogás gondolatisága, valójában ezek szinte kivitelezhetetlen populista szólamok csupán. Javában olyanok részéről való tematizálás, akik kínos vágyakozással kívánnak egy-egy szeletkét a tortából. Ez pedig, be kell látnunk, nem más puszta számításnál. 
Amíg a két meghatározó politikai erő nem egyezik meg egymással, addig a mikro-, sőt, inkább, a nanotámogatottságú szervezetek fejre is állhatnak. Mind az MKDSZ, mind a Magyar Fórum vagy éppen Samu István Facebook-csoportjának – bocsánat, mozgalmának – törtetése az egység megteremtésére pont annyira hiteles, mint az „átkosban” sokat szajkózott kommunista lózung: háborúzni kell a békéért. 

Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a mozgalmacskák komolyan vehetetlenségével ők is  teljes mértékben tisztában vannak. Kárt okozni viszont tudnak (például most az MKP-tól hiányzó 355 szavazattal). Ez pedig reményt ad nekik, hogy egy esetleges egység megszületése esetén kizsarolhassanak maguknak egy-egy befutó helyet a parlamentbe. 

Az MKP és a Híd kiegyezési lehetőségeiről, illetve annak komoly nehézségeiről az elmúlt hetekben már többen fölvázolták a főbb kontúrvonalakat. Egyesek Bugár kapitulációjában, mások a vezérkarok lefejezésében látják a megoldását. Megint mások szerint az egyik pártnak kellene gesztust tenni a másik irányába, illetve fordítva. Több hang a szóban forgó pártok fiataljainak és újabb arcainak a szerepvállalását sürgeti, míg vannak, akik a teljes galériacsere szükségességét vizionalizálják. Hogy az összfelvidéki társadalom pontosan melyiket is, hogyan is, vagy éppen milyen kombinációban és arányokban képzeli el, az viszont talány. Ennek pontos kiszámítását csak mélyreható felmérésekkel és komoly kutatásokkal lehetne igazából megoldani, erre viszont a következő parlamenti választásig már nem biztos, hogy van elég idő. 

Ám, hogy ne csak besorakozzak a kibicek sorába, leírva, hogy mit hogyan nem lehet, és mi miért nem működik, egy konstruktív javaslattal élnék. Tekintettel, hogy a szlovákiai választási rendszer lehetővé teszi a preferenciaszavazás intézményét (értsd: karikázás általi sorrendfelállítást), így felmérések helyett pusztán a demokrácia kezébe kellene helyezni a választás lehetőségét, gyakorlatilag veszteségmentesen. Egy egységes magyar listán ugyanis bőven van hely, hogy elférjen minden „népéért tenni kívánó” közszereplő. Ugyanis ezzel a nép kezébe kerül a döntés joga, hogy meghatározzák, kik kapjanak több szavazatot és kerüljenek a befutó helyekre. Hogy ezt milyen névvel illetjük, tulajdonképpen lényegtelen formalitás, amit sokkal inkább marketingszakemberek, semmint politikusok dolga eldönteni.

Ám ez csak egyféleképpen szavatolhatja az esélyegyenlőséget és a nagy összeborulásdi valódi hitelességét, ha a korábbi sérelmek kiváltói/elszenvedői, árkok kiásói/áldozatai nem a befutó helyről, hanem az úgynevezett Matovič-modell szerinti lista végéről vágnának neki a nyílt versenynek. 

Hála Istennek, mindkét pártban felnőtt, illetve kiformálódott egy olyan generáció, amelyik nem volt ott a 2007-es pártszakadásnál, és az elmúlt években szakmailag és politikailag is bizonyította rátermettségét, hogy megérett komolyabb feladatok vállalására. Ide sorolható Kőrösi Ildikó, Nagy Dávid, Cziprusz Zoltán, Varga Tibor, Orosz Örs, Iván Tamás vagy éppen az EP-választáson berobbant Tárnok Balázs, de az eggyel idősebb generációban is országosan ismertté vált Csenger Tibor, Furik Csaba, s nem utolsósorban Menyhárt József, illetve a szlovák állampolgárságától megfosztott, ám széleskörűen elismert és népszerű Gubík László is. Hasonló kalibereket a Híd új hullámában is felfedezhetünk: Ravasz Ábel, Ondrejcsák Róbert, Rigó Konrád, Agócs Attila, Pfundtner Edit vagy éppen Bukovszky László személyében.

Az új arcok és fiatalok a lista elejére húzva bizonyíthatják, hogy valóban őket kívánja a nagyérdemű publikum, és képesek megtartani helyüket, a hátulról toló „korábbi generáció” pedig igazolhatja szükségességüket. Úgy, hogy a többség akaratának érvényesülése mellett egyetlen szavazat sem veszne kárba, s újra súllyal rendelkező magyar erő alakulhatna ki a parlamentben. 
A leglényegesebb viszont talán az, hogy e modellel mindenki „mea culpa” önreflexiót gyakorolva adhatna hitelt az oly sokak által áhított új egység megteremtésének.

Csonka Ákos
a Via Nova, az MKP ifjúsági szervezetének alelnöke