Felvidéki fürdők és legendák

Szent Márton, Blatnitza, Stúben fürdőjére...”

Miközben Nagy Zoltánnak a KT nKiadó által megjelentetett A Felvindék fürdőinek lexikona című kötetét olvasom, asztalomon az összehasonlítás végett a Kis Tükör nagyon szakadozott oldalai közt lapozgatok. A régi ehhez a mostanihoz képest elkalauzol Nyitra vármegyébe is. Többek közt Bajmócra (akkor Bajmótz, ma Bojnice), melyről ezt írja: „Bajmótz jó ferdővel és sáfránnyal kedveskedik.” A régen volt Bajmócról megemlíthető, hogy Hunyadi Mátyásnak is kedvelt helye volt; királyunk emlékét a várkastély bejáratával szemben egy hajdan hatalmas hársfa őrizte, ennek árnyékában szokott ebédelni, borozgatni. Ő a várat fiának, Corvin Jánosnak adományozta. Ezt a boroszlói polgárleánytól származó, nagy vagyonnal bíró Jánost a krónikások deli ifjúnak jegyzik, ám ugyanő később köszvényes lábát Bajmócra járt gyógyíttatni. Történt egyszer — a legenda szerint —, hogy Corvin János más okból kényszerült Budáról Bajmócra felutazni. Jelentették neki, hogy Poki Péter várnagy nem jól gazdálkodik, s jó volna a körmére nézni. Poki nagyon ravasz ember volt, s eljutott hozzá János Bajmócra szóló látogatásának célja. Amikor a herceg megérkezett, Poki alamuszi módon, mézesmázos szavakkal fogadta, a legjobb falatokkal és italokkal várta, majd a fürdőből hazatérő ura életére tört. Corvin János az aljas támadást kivédte, s Poki a cselszövésért az életével fizetett.

A korabeli források arról is beszámolnak, hogy II. Rákóczi Ferenc is kedvelte Bajmócot és fürdőjét. A fejedelem a már említett nagy hárs alatt írta leveleit, ezek egyikét így zárta: „Datum sub tilia nostra Bajmociensi”, azaz: Kelt a bajmóci hársfánk alatt. A bajmóci kastély utolsó ura gróf Pálffy János volt, akinek tetteiről több legenda is keringett. Ezek egyike szerint halála után sem nyugodott, mert hatalmas szarkofágja alatt a teremőrök egy reggel titokzatos folyadékot észleltek. Úgymond ez a megrögzött agglegény könnyeiből keletkezett: Pálffy János holtában siratta a világ gondjait, bajait... Nagy Zoltán könyve csak nyúlfarknyit, tizenhárom sort szentel Bajmóc fürdőjének.

Bártfafürdővel lényegesen hosszabban foglalkozik. Bártfafürdőről IV. Béla királyunk adományleveleiben olvashatunk — ő a gyógyforrásokat s ezek minden jogát a városnak ajándékozta. A fürdő gyógyító ereje ötszáz éve ismert. A tizenhárom forrásból fakadó ásványos gyógyvizeit 1821-ben felkereste Sándor orosz cár és felesége, Mária Lujza is, ám az igazi szenzációt Erzsébet királyné, Sisi látogatása jelentette 1895-ben — a magyarok által olyannyira szeretett királynénak tragikus halála után öt évvel a főtéren szobrot is állítottak (Donáth Imre alkotására is szomorú sors várt). Sisi érkezését és teljes egy hónapi ott-tartózkodását igyekeztek mély titokban tartani. Persze, ki ne figyelt volna fel arra, hogy a fürdő egyik szállodáját teljes egészében lefoglalták, így a szemfüles újságírók hamar kinyomozták a titokzatos érkező kilétét. Az első erről szóló tudósítás a Magyar Szalon az évi augusztusi számában jelent meg erről Bártfai legenda címmel, inkább szándékosan emelve, mintsem eloszlatva a titokzatosság légkörét. „Nincs olyan nap, hogy Bártfa felől új legendákat ne hozna a szél — kezdődik a hír. — Legendákat a fekete ruhás asszonyról, aki egymaga jár a fenyvesek között, messze kerüli az úri népet, de hirtelen, váratlan szóba áll a legcsunyább galíciaival, aztán elsuhan a fenyők közt, némán, mint egy tünemény, s csak fehér ernyője világít vissza, mint az a fehér fényesség, amely eltűnő tündérek nyomában szokott lenni...” Majd a paparazzó munkájának leírásával folytatódik: „Volt egy indiszkrét jóemberünk, aki a tyúkokkal kel, egy kis géppel is fölfegyverkezett, úgy állott lesben, hogy akármilyen messziről, de megközelíthesse a fekete ruhás asszonyt, amikor kora hajnalban elindul a Deák Szálló villanyosan világított portáléja elől, alkonyatkor pedig visszatér a fiatal, görög nyelvmesterével...” És így tovább; a megkapó hangú íráshoz két fényképet is közöl a lap, minden bizonnyal az „indiszkrét jóember” felvételeit, anélkül, hogy a titokzatos fotós kilétét felfedné. Nos, az ő nevére vonatkozóan a KT Kiadó által 2001-ben megjelentetett A felvidéki vadászok életrajzi lexikona ad támpontot (A kötetet Motesiky Árpád állította össze — a szerk. megj.). Ebből megtudhatjuk, hogy Divald Károly (1830—1897) gyógyszerészről és tájfényképészről van szó, aki épp Bártfán kezdett el fotózni, majd 1863-ban Eperjesen nyitott fényképészműtermet. Divald mindvégig hű maradt Bártfához, a fürdővárosról fényképalbumot is készített.

A régmúltból a közelebbi időkig jutva a fürdőlegendákban, nyilván sokak emlékezetében élnek a fürdőkkel kapcsolatos közismert történetek, anekdoták, viccek. Ezek egyike szerint hazamegy a férj az Érsekújvári járásban levő, népszerű Podhájska (Szencse) termálfürdőből, és így szól asszonyához: — Képzeld el, egy ember mankón jött a fürdőbe, és mankók nélkül tért haza! — Úgy meggyógyult? — kérdi a feleség. — Nem, ellopták a mankóit.

Lucski vasasfürdőbe (Lúčky) már sikamlósabb utakon vezet több anekdota, hiszen itt a női betegségeket és a terméketlenséget orvosolták, ez utóbbit sokszor nem is annyira hévízzel, mint egy alkalmi partnerrel, különösen a múlt rendszer idején, amikor nem volt nehéz beutalóhoz jutni, és a gyógykezelés is csaknem ingyenes volt.

A mankóról óhatatlanul Pöstyén jut eszünkbe, a fürdő egyedi szimbóluma, a mankót törő ember. A város társadalmi szempontból is fontos események színhelye volt, s mára hatalmas fürdővárossá nőtte ki magát. Azt tartják, hogy kétféle ember van: aki már volt a pöstyéni fürdőben, és aki még nem. Pöstyénfürdő gyakori vendége volt a morva születésű Alfons Mucha (1860—1939) festőművész, aki feleségével és két leánykájával járt ide. Mindig nagyon jól érezték magukat, a családfő, miközben élvezték a források gyógyvizét, festegetett. Később Mucha egy nagy méretű, különleges, mert ötszög alakú olajfestményével fejezte ki háláját, egy a franciaországi Nice-ben 1932-ben festett vásznát ajándékozta a pöstyénieknek; a képet a Thermia Palace-ban helyezték el. A kép egy ülő lányt ábrázol, feltehetően a festő itt meggyógyult lányát, amint két szlovák népviseletbe öltözött nő ajándékot visz neki: rózsákat és egy kosár szőlőt. A kép címe: Légy áldott, magasztos forrása az egészségnek. Ennek is megvan a maga újkori legendája: a szálloda fürdőházából 2000. októberének egyik éjjelén rejtélyes körülmények közt eltűnt, s csak négy évvel később, amikor már csaknem lemondtak róla, került elő Brünnben. A festmény restaurálásra szorul, s majd csak jövőre keról vissza eredeti helyére.

S ha már átléptük a határt, említsük meg, hogy fürdőket kedvelő és gyógyulni vágyó eleink közül jó néhányan távolabb eső fürdőhelyeket is felkerestek. Arany János, mint ismeretes, több alkalommal gyógyíttatta magát Karlsbadban, Wesselényi báró az észak-morva Jeseníket kedvelte, de ugyanitt Széchenyi is járt. A város főterén — magyar adományokból — felállított emlékoszlopon Vörösmarty Mihály sorai olvashatók. Kossuth Szliácsot magasztalta másoknak is ajánlva (látogatásának idejét sokáig emléktábla hirdette). Másokat látszólag hidegen hagyott a gőz: „Pompás napokat töltöttem Várgedén” — írja a rimaszécsi járásban fekvő fürdőről Petőfi, aki a Kubinyi család vendégeként járt itt, de arról nem tesz említést, vajon élt-e a gyógyforrás kínálta lehetőséggel.

Bezárólag talán még annyit, hogy gyógyfürdőink napjainkban ismét fénykorukat élik. Nagy Zoltán könyve, A Felvidék fürdőinek lexikona azoknak is ajánlható, akik bár a fürdőzés mai fényűzését nem engedhetik meg maguknak, hozzánk kötődő múltjában szeretnek megmártózni.

Motesiky Árpád