Ez a Barak már nem az a Barak…

Mire nem képes az ember, ha eléri az ötvenet? – tehetjük fel a kérdést, és még mielőtt bárki is félreértené a kérdő mondatot (amit egyébként az ötven év összefüggésében aligha lehet nem félreérteni), sietek leszögezni, hogy nem bármifajta teljesítőképesség felé kalandozott el az érdeklődésem, nagyon is megmaradt az irodalomnál, lévén, hogy a fél évszázados esemény kitüntetettje-szenvedője költőember. Olyasmire gondolhattam, amikor megfogalmazódott a kérdés, na lám, Barak László is engedett a csábításnak, és elvégezte a nagy öszszegzést, fel- és leszámolást, viszsza- és áttekintést, gyónást és újraértelmezést, amit ilyen tájban illendő is lehet elkészíteni. Aligha tévedünk, amikor azt állítjuk, az egész, különös című könyv ennek a koncepciónak van alárendelve. A voltnak, a vannak, talán kicsit a lehetnek, vagy inkább nagyon a lehetett volnának. Nincs az elmondottakban semmi pejoratív él, ironikus felhang. Aki eljutott ide, el- és megérte ezt a kort, a férfikor és a bölcsesség idejének metszéspontját, akár összegezhet is, annak ugyanis már van, lehet elég élethordaléka, -tapasztalata és -élménye, ami a felidézést, megírást-megörökítést hitelessé teszi, ugyanakkor a mérlegelés nyugalmával, a megengedés derűjével, a fölismerés békéjével teheti mindezt.

Ez a Barak ugyanis már nem az a Barak, aki arról híresült el, hogy kabátja zsebében – más megközelítésben a nyelve alatt – vitriolos üveget hord, nem ismer tekintélyt, embert vagy állatot, és ha kell, ha nem, nekimegy mindennek és mindenkinek. Ez a mostani Barak nézi azt az akkori Barakot, aki volt, gyermek és fiatal, párttag és ellenzéki és forradalmár és kiábrándult újságíró és a lángososztásból kifelejtett hajdani bőrkockáztató, és elmereng, elmosolyog, elfanyalog, elfilozofálgat fölötte, efölött, ő fölötte, önmaga fölött. A bogaras bogarász nézi a gombostűre tűzött bogarat, gyönyörködik így benne, szomorkodik el így fölötte.

Ha a címmel kezdjük a töprengésünket, akkor rögtön a végén ütjük fel a kötetet. „És ha én is ringyó voltam? / De legalább volt Stílusom” – írja a kötet címadásában is szerepet játszó kötetzáró kétsoros versében. A mondat talányos, a mentegetőzés elfogadható, de csak bizonyos nézőpontból. Ha ugyanis az irodalmat, költészetet etikus kötelességteljesítésekkel, megfelelésekkel ruházzuk fel, bízzuk meg, akkor aligha van igaza annak, aki ringyóságát beismeri, és stílusára hivatkozik. Ha azonban az esztétikum felől vizsgáljuk a kérdést, azt kell mondjuk, teljes mértékben igaz a felvetés, hiszen az értékteremtés szempontjából szinte teljesen mindegy, miféle erkölcsi minőségek mentén formálódik meg, alakul ki a művészi produktum.

Egy ponton bolondul meg ez a logikusnak is feltűnhető gondolatmenet, mégpedig ott, hogy bizonyos történelmi helyzetekben, jelesen, háborúk és forradalmak idején, az esztétika fedezékeiből igenis ki kell mozdulnia a költőnek, vagy bármely más művésznek, és etikai állásfoglalást kell megfogalmaznia – kiáltványszerűen, vagy a megszokott művészi eszközeinek a keretén belül. Na már most, a kérdés az, mihez képest ringyó, vagy lehetett volna ringyó, hiszen nincs konkrétan kimondva, az volt-e, nem volt-e az a lírai én, aki azért elég közel van Barak költői-hétköznapi személyiségéhez. Újabb provokáció, vagy valódi elbizonytalanodás eredménye a paradoxonnak szánt, valójában megengedésből és rámagyarázásból összeálló két mondat.

A választ a kötet verseiben kereshetjük. Most hosszú elemzés és idézetsor következnék – amivel nem untatok senkit. Néhány mozzanat fölemlítése azonban elkerülhetetlen minden jó szándékon túl. Bizonyos, hogy árulkodó a könyv szerzőjének lélekállapotáról a Kurt Vonneguttól vett idézet, mely reménytelenségről beszél, mint az eredetiség szülőjéről, és arról, hogy az tud igazán szabadon beszélni, akinek már nincs vesztenivalója. A gondolat szép, de rendkívül keserű. Ahogy rendkívül keserű ez a könyv is, mely két pólus között mozog: a forradalom átélésének transza, mámora az egyik, a dolgok továbbfolytatásától kizáródott – vagy önkizárt – ember szomorúsága, csalódottsága a másik. Ha a reményt a forradalomhoz rendeljük hozzá, mert a forradalom lényege egy valamilyen remény megvalósítása, létező formába erőltetése, akkor az azt követő hétköznapok csakis reménytelenebbek, ócskábbak, méltatlanabbak lehetnek, csakúgy az azokat levezénylők sem lehetnek már hősök, csakis hivatalnokok és/vagy paragrafus-harcosok.

A hétköznapi lét így Baraknál öszszekapcsolódik a mocsokkal, a poénkodással, az olcsósággal, ha időtávlatba helyeződik, akkor keverednek benne élet- és létminőségek, a háború gasztronómiai eseménysorrá degradálódik („aknapörkölt fődögél / meg savanyú húsleves / láger-hulláktól fűszeres”), a múlt bűzlik, mint a gatya alatt a lágy test, nem elég vakarni, elvakarni kell, az alkalmi infernó ebben a létközben – a létköz szó a költő neologizmusa – teljes és zavartalan.

A manír évadja című vers a teljes élet áttekintésére tesz kísérletet. Megjegyzendő, a manír nagyon fontos szerepet játszik Barak költészetében, de egyáltalán a kilencvenes években, lásd például a Kukorelly-kötet címe; ebben a gesztusban benne foglaltatik talán az élet felülről élése és távolról túlélése, valamifajta önbecsülés és másik fajta öntovábbítás, netán végső formájában burkolt önfeláldozás. Petőfi Apostola és Villon testamentumtevője, illetve Rimbaud csavargó suhanca köszön vissza a szövegből, ha nem is szöveg, hanem sokkal inkább tartás szintjén. Ha már életrajz, költőnk sem kerülheti ki a visszatekintésben a kozmetika okozta ellentmondást: „belelépett! / holott elege volt már akkor / szociból / perverz bikkfanyelvből / onanizáló agg prolitablóból”.

Nos, itt a jellegzetesen közép-kelet-európai dilemma, amit ezért Barak sem tud jól megoldani. Mert miért is lépett be valaki, ha már tudta, a fentebbi idézet szerint, hogy hova lép be, parasztosan, hogy szarba lép? Persze, lírikusunk is érzi ezt, és egy remek gesztussal és stílbravúrral feledteti az életrajzkreátor előző ügyetlenségét: „firkászra váltott / tudósított – lám nyő a búza / hogy tíz év múltán egy koratéli esten / műveit lehúzza / egy redves klozetten”. Innentől aztán meglódul a vers is, a kötet is, és teljes lesz a számadás. A hajdani ellenzéki létre már iróniával, esetenként majdnem gúnnyal visszanéző emlékező eljut a tömegből való teljes kiábrándulásig – megint csak Petőfi Apostolát kell idéznem: „A tömeg, mint a moslék, dőlt tovább…” Ez természetesen örök dilemma, ha a forradalmat értelmiségiek csinálják – megjegyzem, általában azok szokták, elkezdeni legalábbis ők –: a megnyert forradalom másnapján riadtan néznek körül e forradalmárok, kiknek csinálták a forradalmat, és mit csinálnak azok a forradalmukkal, és még jó, ha nem velük. A mindennapok díszletei között kell, vagy kellene játszaniuk tovább, ott azonban nem lehet tiszta, elveket érvényesítő forradalmat játszani.

„És ha én is ringyó voltam?” – hangzott el a kérdés, és bármilyen furcsa, itt is bujkál egy válasz lehetősége. Persze, éppenséggel ringyóság-e, ha innenről nézve, azaz, sokasodó esztendők távolából, úgy tűnik fel, hogy a forradalmi idők inkább a csinálások ideje volt egy idő után, mint a hevületeké: ebből a lóból polgármestert, abból a szamárból meg mást igyekeztek csinálni az új küzdőterek volt forradalmárjai, ha pedig nem sikerült, nem volt termékeny a történelem üstökön ragadásának komikus-heroikus pillanata, még mindig le lehet inni magukat, amúgy, forradalmasan. Az ember eljut ide, azaz eljut oda, hogy már nem akar megváltó lenni, csak túlélő a saját életében. Aztán szépen, lassan elnyüvi a feladhatatlan (eladhatatlan?) értelmiségi lét, innentől fogva már nem a forradalmi jelenről és a jövőről, még csak nem is a múltról, hanem az értelmiségről formálódik a beszéd, azaz, baraki megfogalmazásban, a puszta létről.

Miután a remekbe szabott keserű és tanulságos záróverset is elolvastuk, melyben a derék és jámbor, ám egyre háklisodó urát mind jobban utáló Sanchót beszervezik ügynöknek, elégedetten tesszük le a könyvet. Jó mulatság, férfimunka, amit Barak László ebben a kötetében összehordott. És eszünkbe villannak képek, eszközök, néhányat közülük most kiemelek, rendszer nélkül, csak úgy, mondjuk azokat, amik nekem nagyon bejöttek. Egy remek közmondás-parafrázis: „Nincs új a reflektorok alatt.” Egy erős metafora, megrendítő tágassággal: „Bennünk a vágóhíd.” A sok ironikus grimasz között egy kicsúszott, mélyről jövő mondat: „Fájdalmat pumpál belém a fény.” Egy kortörténeti pimasz hasonlat: „Gyermetegek voltunk, / mint Albert Camus egy diszkóban.”

És még sorolhatnánk. Ismét föl kell tennünk a kérdést: És ha ő is ringyó volt? Nem fontos. Volt hozzá Stílusa. A többi már irodalmon kívül van, számomra így most itt érdektelen.

iről van szó? Az emberélet útjának (legyünk mértéktartóak) kétharmadán Barak László az új verseskönyvében – alkalomhoz illően – legelőször is pokolra száll. A kötet három ciklusa elé iktatott Alkalmi infernó avagy a létköz mint olyan című vers két részre tagolódik: az első egy rémálom képét vetíti ki, a második egy kínzó ébredését. Ami e két nyomasztó képet az álom és valóság lidérces-fojtogató köztes létén kívül összeköti, az a test érzékszerveinek tehetetlensége, a köztes állapotban, a szorongatott helyzetben levő test kiszolgáltatottsága. S az igazság, tehát hogy mi is légyen az a versben hangsúlyozott igaz („most már hogy az igazat megúszd”), egyszerű és profán, miként a létköz, miként az emberi korpusz, a lassan tetemmé aszó test: az igazság az, hogy az embert a tehetetlenség élteti. Magyarán (Esterházy Péter után): a helyzet reménytelen, de nem komoly.

Illetve: ki tudhatja? Hiszen a pokoljárás után költőnk Iván Gyenyiszoviccsal járat Canossát: újfent kellemetlen helyzetbe hozva a hőst, akit pár évvel korábban (az Inzultusok korában) Bécsbe utaztatott megalázó körülmények közt – s már ott, az előtt a vers előtt is olvasható egy intő figyelmeztetés egy Esterházy-idézet formájában, mely így hangzik: „De félre a tréfával, melyre az életünk megy rá.” Szóval, nem tudni, mennyire komoly a helyzet, mindenesetre Iván ezúttal a segge lyukában kutató belügyeseknél is szorultabb helyzetbe kerül, mert itt és most a forradalomról kényszerül véleményt mondani, s bizony – ami az Alkalmi infernó című versből teljes egyértelműséggel nem következtethető ki –, itt az igazság a maga pőreségében tárul fel: betojni könnyebb, mint a múltat bevallani. Ivánunkra egy váratlan hasmenés mérhetetlen hevével tör rá a kishitűség.

Hasonló „szarügy” a témája a Miért nem lettem lángossütő? című hosszabb opusnak, mely a bársonyos forradalmat követő rendszerváltás működési elvét világítja meg, ezen belül megismerjük Ivánunk ellentétét, az elveihez ragaszkodó LÓ-t, továbbá a költő haverját, aki kénytelen feláldozni magát a privatizálás oltárán, egyszersmind pedig fény villan néhány szoros összefüggésre is, például a mértéktelen alkoholfogyasztás és a budin töltött idő közöttire, mely egyenes arányú.

A Reflektorfényben, a Tizenkét közönyös ember és a Szálkák a szívben című versek a kötet egyik súlypontját jelentik, amennyiben a Barak László-i versbeszéd legfajsúlyosabb tárgyát tematizálják, közvetlen világunkat, jelentéktelenségükben is nevetséges és szomorú mindennapjainkat. A mindennapokat. Mégis, csak egy felszínes olvasat következménye lehetne, ha a költő alapállását a korábbi, Úgyis kicsinálnak című kötet egyenes folytatásának vélnénk. Igaz, hogy tárgyukat illetően ezek a versek is a gyarlóság fölött törnek pálcát, de a hangnemre már nem az ítéletmondás finynyásan elegáns szarkazmusa jellemző, s a pálcatörés sem jár együtt agresszív recsegés-ropogással. A reflektorfény csak az életben elmerülő, a többi emberrel együtt élő költő szerves közege szükségéből, tehát a kényszerűség okán vetül másokra is; de már nem ezek a tipizálható figurák a versek hősei. A bántó, mert leleplező fény a költőt pásztázza, őt vetkőzteti; a háttérbe szorított vagy éppenséggel az előtérben idétlenkedő ordenáré emberközegnek be kell érnie a statisztaszereppel. A változás ezekben a versekben az előző Barak-kötetből ismertekhez képest a költői pozíció elmozdulásában érhető tetten: a lírai alany már nem az erkölcsi feddhetetlenség bástyájáról és a költészet szabadságának menlevelével a tarsolyában olvassa-okádja a fertőben fuldoklókra nyilvánvaló bűneiket; azt kell látnunk, amit neki is, hogy ott ül-él, asszisztál és asszimilálódik, nyomul és nyomódik közöttük, halandó a halandók közt, esendő az esendők közt. S bizony, az önmagára reflektáló költő megrázó felismerésekre jut, ha felpillant, ha magába néz. Ha magába néz, az látja: „Bennünk a vágóhíd”, azt látja: „Százezren vagyunk. / A zsebtolvaj, / mi több, a gyávaság is, bennünk matat. / Ugyancsak rendszerfüggetlenül.” A lírai alany deglorifikálásának vagyunk-lehetünk szemtanúi. Jónás-Barakunk, ha szokott közegéből, a tökfilkók társaságának kulisszája mögül felpillant, nemcsak hogy az isteni menlevelet, már azt a csekély enyhítő körülményt sem találja feje fölött, melyet egy töklevél biztosíthatna néki. Az És ha mégis ringyó? című kötetnek ebben a fejezetében a költői pozíció a tisztítótűzbe helyeződik át. Ez a helyzet nem előzmények nélküli, a lírai alany az előző kötetében sem vallotta magát ártatlannak, ám ezúttal a megélt dolgok felezési idejének törvényszerűségéből adódóan a múltértelmezés az önértelmezés fogódzójává, ugródeszkájává lesz. Tegyük hozzá: poetológiailag a Barak-líra eddigi hierarchiájának átrendezésével egyben annak kibillentését szolgálja. Erről legyen hát most szó.

Az Átiratok tíz év múlva ciklus ennek a költői helyzeteltolódásnak a nyelvi-modalitásbeli hitelesítője: e versek látszólag korábbi opusok variációi, valójában azonban teljesen új retorikai, a kompozíciók egészét átrendező-átértékelő alakzatok. Barak korábban is előszeretettel vonta verseit különféle vendégszövegekkel és korábbi verssorainak beemelésével feszültségteremtő helyzetbe, az ilyen mértékű intertextualitás azonban – mindenekelőtt a már ismert Barak-versek, -szakaszok, -sorok és -szavak felidéző hatásából eredően – egy felfokozottan aktív olvasatot kínál, mely egyidejűleg érvényesít egy előző olvasatot (már amennyiben az olvasó birtokában van ilyen tapasztalatnak) és egy aktualizáltat, mely leggyakrabban vitatja, ha nem éppen kiforgatva tagadja az előbbit. A textus című versben így szüremlik-szivárog be „az istenszabású ég” alá „az emberszabású lárma”, ekként kap a „szívem nyugodtan pumpál” kijelentése kérdőjelet, s egyáltalán: az eladdig biztosnak vélt evidenciákat kétség és kétely feszegeti; kérdésessé válik a múltértelmezés esélye is, hiszen „az időnek már rég nincs nyelvtana / csak teste / következésképp súlya van” – és így tovább, versről versre, sorról sorra ingadozik, lebeg, hezitál az értelmezés, de legtöbbször nem a mechanikus átrendezés különösebb esztétikai többletet nem nyújtó gesztusai mentén, hanem az írás és olvasás, az újraírás és újraolvasás sokféle, több irányú és több szólamú játékaként. Tehát aki az És ha mégis ringyó? című kötetet olvassa, nem csak az És ha mégis ringyó? című kötetet olvassa, s aki itt most e kötetet az olvasó asztalára tette (Barak László), nem azonos a közelmúltig ismert, az Úgyis kicsinálnak Barak Lászlójával.

Az És ha mégis ringyó? a fentiek értelmében a korábbi Barak-versek „javított kiadás”-aként is értelmezhető, azzal a megszorítással, hogy e kifejezésből nem zárjuk ki az aktualizálódó olvasót, tehát ha ez az újraalkotásos, -alakításos játék a befogadásnak is szerves része, azaz ha a költői stratégiák és pozícióeltolódások legalább részben az olvasói stratégiákban is tetten érhetők. Mindemellett a kötet feltehetően önmagában, elszigetelt olvasatként is a fentihez hasonló vagy ahhoz közelítő értelmezéseket eredményezhet, a versek epikai magját illetően legalábbis, hiszen a költői pozíció lebegtetése olyan, a korábbi opusok szerves hatásától mentes versekben is jól követhető, mint a Sancho veszte című vers-jelentés. Ráadásul a tárgyhoz (esetünkben: a forradalomnak nevezett rendszerváltáshoz és minden velejárójához, tehát a gátlástalan nyerészkedéshez és helyezkedéshez mint társadalmi kérdéshez meg a köpönyegforgatáshoz és az ügynök-problémához mint erkölcsi kérdéshez) való viszonyulást, az elkülönböződést, de az abba történő ismételt belehelyezkedést jól érzékelhetően egyéb „visszaéneklések” is támogatják, példának okáért a Tizenkét közönyös ember hasonlatalakzatai; csak az egyik, zárójeles sorpárt idézve: „(Éppen elhúzott fejünk fölött a forradalom, / mint egy nikkelszamovár…)”.

De akár a leszűkítő, akár a kitágító értelmezések mellett tartunk ki, az És ha mégis ringyó? szimultán párbeszédei révén minden esetben egy olyan izgalmas játéknak lehetünk részesei, melynek során a textusok önmaguk folyamatos újraírásával-újraértelmezésével dekanonizálják magukat, s ami ennél talán izgalmasabb: olyan feszült dialógusba léphetnek az olvasóval, hogy az kényszerét érezheti a Barak-líra újragondolásának, újraértelmezésének is. S ami még ennél is izgalmasabb: saját verstradíciói feladásával a költő a befogadónak engedi át a teret e játék további folytatásához

Úgy gondolom, hogy ha egy új verseskötet csupán egy ilyen irányú esztétikai továbbgondolhatóságnak biztosít teret, már nagyobb a jelentősége, mint amekkorát a szépirodalom hozadékának általában tulajdonítani szokás.

(A kötet bemutatóján, szeptember 26-án Dunaszerdahelyen elhangzott értékelések rövidített változata)