Européer vagy gyarmatosító múzeumigazgató?

A prágai Zsidó Múzeum és a Kassai Kelet-szlovákiai Múzeum gyűjteményéből kivitelezett vándorkiállítás a téli prágai premier és az őszi kassai repríz közötti időszakban néhány hét erejéig a szlovákiai főváros közönségét kívánja tájékoztatni Josef Polák (1886–1945) jogászdoktor és muzeológus csaknem elfeledett életéről és életművéről. A levéltári dokumentumok, tárgyi emlékek, eredeti plakátok és festmények, fotók és művek mellett cseh és angol nyelvű kísérőszöveg állít emléket annak a kiváló szakembernek, akinek a neve jobbára ismeretlen a nagyközönség számára. A kassai művészetbarátok már felemelik fejüket (a magyarok egyben szemöldöküket is felhúzzák) e név hallatán, a szlovákiai műtörténet és a muzeológia viszont egyik kulcsfontosságú személyiségét tiszteli és becsüli a kassai Kelet-szlovákiai Múzeum két világháború közötti korszakának előbb megbízott, majd kinevezett, cseh nemzetiségű igazgatójában.

A magyar művészetben valamelyest jártas néző már az első teremben hazai pályán érezheti magát, hiszen Bortnyik Sándor egyedi hangulatú, metafizikus elemeket érvényre juttató Polák-portréjában régi jó ismerős olajfestményét látja viszont, s ezt a bizalmat a kassai kiállítások kétnyelvű, szlovák–magyar plakátjai még erősítik is. Igen, Polák volt az a személyiség, aki befogadta és marasztalta a magyarországi Tanácsköztársaság bukása után az európai művészeti központok felé menekülő azon magyar művészeket, akik Kassán is megálltak útjuk során. Ennek köszönhetően jött létre Krón Jenő művészeti iskolája – és vált Kassa az 1920-as és ’30-as évek egyik legfontosabb szlovákiai művészeti központjává. Ám ehhez nem csak a magyarok járultak hozzá, hanem a csehek, a hazaiak és természetesen az élénk művészeti élet hallatán a városba ellátogatott jeles külföldi személyiségek is. A művészettörténet számára megkerülhetetlenné vált az a több mint 200 időszaki kiállítás, amelylyel Polák a kortárs művészetet mutatta be, messze megelőzve pl. Pozsonyt vagy a korabeli konzervatív Budapestet. A hagyományos múzeumi tevékenység, a gyűjteménygyarapítás és -kezelés kötelességét és feladatát messzemenően túlteljesítve tekintett ki a régió, Csehszlovákia és Európa művészetére. Teret adott Erdélyi Bélának és kárpátaljai művésztársainak, a magyar modernek közül többek közt Perlrott-Csaba Vilmosnak, Galimberti Sándornak, Schiller Gézának, 1924-ben pedig a Kazinczy Társaság országos képzőművészeti tárlatának.

Mivel Polák muzeológiai módszertani tevékenysége mellett művészeti szakíróként is jelen volt az országos művészeti életben, a prágai Uměníben és a Prager Presse hasábjain közzétett tanulmányai felkeltették a cseh művészeti élet figyelmét is a kassai fejlemények iránt. Ennek közvetlen hozadéka volt a cseh művészeti élet meghatározó alkotóinak kassai bemutatása (pl. a Tvrdošijní csoport, Adolf Hoffmeister, Václav Špála és Jan Zrzavý kiállítása). Elévülhetetlen érdeme, hogy idejekorán felismerte a fiatal tehetségeket, és kiugrási lehetőséghez juttatta őket, mint pl. a szlovákiai modernizmus fő képviselőit, Fullát és Galandát 1930-ban, Nemes Endrét és Bauernfreund Jakabot 1936-ban. Mi több, 1933 és 1938 között közel húsz európai nemzet kortárs grafikai művészetét prezentálta! A bécsi döntést követően drámai körülmények között távozott abból a városból, ahol 1919 és 1938 között modern kultúrát teremtett. Visszatérve szülővárosába, Prágába, az ingó- és ingatlan műemlékek fotódokumentációjával foglalkozott, majd a Központi Zsidó Múzeum állandó kiállítását készítette elő. A sors őt sem kímélte meg, az utolsó hírt Terezínből adta magáról, mielőtt Auschwitzbe szállították…

Ma nem találunk olyan cseh, szlovák vagy szlovákiai magyar szakembert, aki megkérdőjelezné Josef Polák műtörténeti és muzeológiai jelentőségét. Ám az 1920-as években cseh nemzetisége és zsidósága miatt mind a szlovákok, mind a magyarok támadták lehetséges igazgatói kinevezését, 1938-at követően pedig a szlovákiai és a kassai magyar értelmiségi elit értékelte dehonesztálóan két évtizedes munkásságát – modern európai szemlélete és zsidósága miatt. Sziklay Ferenc szerint mindazok „a szélsőséges, talajtalan cseh képzőművészeti irányzatok, amelyeket a Múzeum cseh-zsidó igazgatója a volt Bubics-termekben rendezett kiállítások özönével igyekezett elfogadtatni, sem művészeinken, sem a magyar közönségen nem hagytak nyomot.” [Uj Magyar Museum, III. kötet, 2 (6.). füzet (1943), 234. old.] A műtörténet viszont Poláknak adott igazat, aki a két világégés közötti periódus azon művészetét támogatta és gyűjtötte a múzeum számára, amely nyolc évtized távlatából is igazolható. Mindazok, akik „szélsőséges irányzatok”-ról értekeztek és a prágai modernizmust támogató kultúrpolitikában „hatalompolitikai”, gyarmatosítási szándékot kerestek – annak igazolására, hogy a cseheknek egyetlen célja volt: hogy „az akkori köztársaság keleti részét hagyományaitól megfosszák” (Brogyányi Kálmán: Magyar művészet Szlovákiában. In: A szlovákiai magyarság élete 1938–1942. Budapest, 1942, 159–160. ) –, mind szakmai, mind erkölcsi szempontból megbuktak.

A bezárkózó, múltba révedő nemzeti konzervativizmus efféle kivetítése a művészetre nem lezárt fejezet közvetlen környezetünkben. Napjainkban is akadnak szlovákiai magyar szerzők (igaz, nem a műtörténészek között), akik a kortárs művészeti irányzatok preferálását szélsőséges szubjektivizmusként bélyegezik meg. Hozzájuk is szól Josef Polák emlékkiállítása, akit nemzetisége és vallása nem akadályozott abban, hogy mindenki felé azonos mértékben legyen nyitott mind szakmai, mind emberi értelemben. (Muž, ktorý si nedal pokoj. SNM–Múzeum židovskej kultúry, 2006. IV. 4 – V. 21.)