„Európa az egész múltját készül megtagadni”

„Társadalmunkban egyre több a mellőzött, kitaszított, elszegényedett ember”(Dömötör Ede felvétele) Kezdjük ezzel az örömteli apropóval a beszélgetést. Mennyire bírja viselni ezt és a többi, gyakran erőn felül vállalt terhet a református egyház?

Ez a kérdés inkább a holnapot, a jövőt érinti. Idáig lendületből ment minden, hiszen csak egy osztállyal kezdtünk. Az érdeklődés ellenére is úgy döntöttünk, csak fokozatosan növeljük az osztályok számát. Egy osztályt rendbe tenni tehát nem volt akkora teher, de ahogy szaporodtak az osztályok, bővült az iskola, és mostanra elérte a közel kétszázas létszámot, ez már sokkal több, mint egyetlen osztály. Most szembesülünk igazán a hogyan tovább nagy kérdésével, hiszen az állam nem tud adni annyi támogatást, amennyire szükség lenne az iskola fenntartására. A fenntartás alatt értem azt is, hogy felújítási munkákat kell végezni. Úgy gondolom, most még mindig különösebb leterhelés nélkül – mármint a diákok szüleinek a terhelése nélkül – a gyülekezet, ha jól alakulnak a dolgok, tud nyújtani annyi támogatást, hogy elkerülhetők legyenek azok a problémák, amelyek már akadályoznák a működést. Azért mondhatom ezt, mert a rimaszombati gyülekezet a tulajdonának túlnyomó többségét képes volt visszaszerezni. Van még ugyan tízegynéhány hektár földünk más tulajdonban, de ezt sem hagyjuk annyiban, hiszen azoknak is jogos tulajdonosa a gyülekezet. A bevételekből, az épületek bérleti díjaiból fokozatosan megtérül az az összeg, ami mínuszt jelentett évekkel ezelőtt. Ezekből a bevételekből, ha nem is teljes egészében, de támogatást tudunk nyújtani az iskolának. Szükség van rá, mert ez egy nagy ügy, és a fontossági sorrendet soha nem szabad eltéveszteni. Arra is számítunk persze, hogy javulni fog a helyzet, és Szlovákia kormánya az uniós bevételekből nemcsak a befektetőknek és különböző érdekcsoportoknak lesz képes nyújtani, hanem kultúrára és az oktatásra is. Ezekkel, jó reménységgel, előre tekintve, mi is számolunk. De attól sem szabad idegenkedni – mert előbb-utóbb sor kerül erre is, akárcsak az egészségügyben –, hogy azok a szülők, akik a gyermekeiket taníttatni szeretnék, kénytelenek lesznek bizonyos áldozatokat vállalni. Értünk is vállaltak, az előző nemzedékekért is vállaltak a szülők. Ezt a gondolatot is meg kell szokni. A célok áldozatba kerülnek.

A szlovák állam nagyon csekély támogatása mellett ki kell emelnünk a magyar kormányok, a magyar állam által nyújtott támogatásokat. A magyar állam, ki kell mondani, azokat a terheket vállalja, amelyek – lévén, hogy itt vagyunk adófizetők – ezt az államot illetnék.

Köszönettel és hálával kell szólni arról, hogy készek voltak pozitívan viszonyulni hozzánk, és olyan méretű támogatást nyújtottak, hogy nagy munkálatokhoz is hozzáfoghattunk. Ez alapítványokon keresztül történik, de a mindenkori kormányok hozzáállásának a függvénye. Nagy tisztelettel és megbecsüléssel szólok az előző kormány támogatási készségéről, hasonlóképpen, mint a mostani kormány hozzáállásáról. Ugyanakkor semmiképpen nem tartanánk helyesnek, hogy ha a változó gazdasági körülmények és viszonyok között, amikor hol emelkedik, hol csökken ez a támogatás, hiszen az általános helyzetet is tükrözi, pártoskodva szólnánk erről. Amíg tőlem függ, nem is engedem meg, hogy pártérdekek és csetepaték osszák meg az itteni híveinket és az itt élő magyarságot, hiszen abból csak vesztesekként kerülhetünk ki. Mindenütt elmondom, ahol ezt el kell mondani, hogy másként tekintsenek a határon kívüliekre, és egyetlen párt se fűzzön hozzánk sajátos politikai érdeket. Ez annál sokkal nagyobb feladat. Itt az egységet, a boldogulásunkat kell szem előtt tartani.

A mindenkori magyar kormányt az alkotmány kötelezi a határon túli magyarság támogatására, itt viszont tizennégy évvel a rendszerváltozás után sem született nem hogy kisebbségi törvény, de még csak olyan törvény sem, amely jellegéből eredően és kormányoktól függetlenül garantálná a kisebbségi kultúra és az egyház támogatását.

Valóban nincs ilyen törvény, ami nagy hátrány, mert állandóan téma lehet, és támadási felületet biztosít. Az utóbbi esztendőkben nem szólhatok arról, hogy a kormány részéről bármilyen támadás ért volna bennünket, akár az iskoláink kapcsán. Nagyon jól tudtunk eddig együttműködni. Ám hiányoznak a törvények, amelyek egyértelműen kimondanák, hogy itt élő polgárok vagyunk, itt dolgozunk, itt adózunk, tehát egyértelmű, hogy bennünket jogok illetnek meg. Ha lenne ilyen törvény, nem történhetne meg, hogy szélsőséges elemek és egyének próbálnak velem levelezgetni, újságokban üzengetni, lejárató cikkeket megjelentetni. De nemcsak az én személyemet támadhatják, hanem az egyházunkat is. Nemrég kaptam egy nyolcoldalas olvasmányt a kulturális életben egészen magas tisztséget betöltő személytől, amelyben durván, nyersen kioktat, mit jelent az, hogy ő államalkotó, én pedig kisebbségi vagyok. Hol tartunk? – kérdeztem magamtól. Előreléptünk valamit? Ezekben a kérdésekben nagyon sok ember óriási lemaradásban él. Viszont jó törvényekkel ezt is lehetne szabályozni. Olyan mértékben biztosan, hogy hivatalosan ez már ne legyen téma. Hogy ne legyenek magyar kártyák. Ezt a mindenkori kormány feladata lenne kiiktatni, hiszen nemcsak nekünk van kárunkra.

Mennyire érzi a református keresztyén egyház annak az előnyét, hogy a Magyar Koalíció Pártja – melynek képviselőire ateisták és hívő emberek, tehát reformátusok is szavaztak – ötödik éve kormányon van? A napi ügyekben, gondjainak enyhítésében érzi-e az egyház ezt a támaszt?

Meggyőződésem, hogy akár az élet más területén, itt is úgy kell fogalmaznunk, ahogy a valóság megköveteli. Tehát: ha például egy sportoló leáll, és azt mondja, jaj, de jó vagyok, akkor számoljon azzal, hogy a legközelebbi versenyen kiesik, s nem hogy éremhez nem jut, de a döntőbe sem kerül. Esetleg el is tűnik. Valamikor versenyszerűen sportoltam, tudom, hogy így van. S így van ez a politikában is. Ha egy párt bármilyen téren is megfeledkezik a választóiról, akiket képvisel – és ez nemcsak egy itteni magyar politikai párttal történhet meg, hanem egy spanyollal, némettel, göröggel is – akkor sem marad ugyan érdek és program nélkül, csak éppen beszűkül és legfeljebb a saját tengelye körül kezd forogni, ami tragikus lenne. Tárgyaltunk is, támogatást is kaptunk, de a sportolókra gondolva azt kell mondanom, hogy mindig lehet jobban is csinálni.

Legyünk konkrétabbak, ha lehet: van-e odafigyelés? Vagy maradjunk a sportoló hasonlatánál?

Azt válaszolom, hogy mi teljesen nyitottak vagyunk a kezdetek óta. Ennek megfelelően többször is meghívtuk a Magyar Koalíció Pártjának képviselőit, így vendége volt a teológiánknak és az egyházvezetésnek Csáky Pál miniszterelnök-helyettes, Bugár Béla, a parlament alelnöke, vagy Duray Miklós, Bauer Edit. Többször is találkoztunk. Örömmel látnánk, ha szükségét éreznék, és valamikor visszajönnének, s leülnénk beszélgetni, hogyan lehetne jobban tenni a dolgainkat, mert önmagammal szemben is vallom, s a saját egyházunkra is vonatkoztatom, hogy csináljuk jobban a dolgokat, ha lehet. Nyilván vannak mulasztásaink nekünk is, de legyen meg a készség mindkét oldalon, hogy javítsunk. Az egész közösségünk érdekében. Ezért nem tartanám haszontalannak a rendszeres konzultációt. Ne feledjük, hogy a százkétezres létszámú egyházunkból körülbelül százezren magyar nemzetiségűek. Ez mindenképpen a legegységesebb választói tábora az MKP-nak, tehát ennek megfelelően kellene egymáshoz viszonyulnunk. Ennek fejében mi is mindig tudjuk, mi a kötelességünk.

Mennyi földje van még a református egyháznak állami és egyéb kézen?

Fogalmazzunk úgy, hogy mennyit nem sikerült visszaszerezni, mert némely esetben azt sem tudjuk, ki a gazdája vagy ki használja. Jelenleg még 1200 hektárnyi földről van szó, ami a mi egyházunk felől nézve és figyelembe véve, hogy nem voltak gazdag, nagy gyülekezeteink, hanem nagyon szolid anyagi ellátottságú gyülekezetek, amelyek az iskoláinkat is eltartották, a tanítókat és a lelkészeket is fizették, elég jelentős mennyiség.

Nagyon szétszórtak ezek a területek?

A legnagyobb restitúciós hiányosságok Gömör megyében vannak, azért, mert itt a 104/1945-ös törvényt – amely gyakorlatilag Beneš-törvény – teljesen önkényes módon érvényesítették a református egyházzal szemben. De Gömörön kívül vannak földjeink a nyugat-kassai egyházmegyében, Abaújban, de van még Csallóközben és Barsban is, ahol kisebb-nagyobb szántók, erdők nem kerültek vissza. Ezeknek most intézzük a visszaszerzését. Hogy hogyan sikerül majd visszakapni a gyülekezeteknek a jogos tulajdonukat, az még nagy kérdés. Tény viszont, hogy hat és fél év sok-sok tárgyalása, kérvényezése és szóbeli kérése után végre előrelépés történt az ügyben. Néhány hete a kulturális minisztériumtól kaptunk egy hivatalos értesítést arról, hogy ezt a törvényt nem volt szabad használni, tehát jogtalan volt a kisajátítás, és azokat a javakat, amelyeket akkor konfiskáltak, meg kell kísérelni visszaszerezni. Ennek egyik járható útját maga a minisztérium bírósági folyamat elindításában jelölte meg. Mi ezen az úton, s ha kell, más törvényes úton is, mindenképpen és gyorsan be akarjuk indítani ezeknek a dolgoknak a rendezését. A visszaszerzést az egyes gyülekezeteknek kell elindítaniuk, mi pedig minden támogatást megadunk hozzá.

Az épületekkel mi a helyzet?

Az épületekkel rosszabbul állunk. Még mindig vannak konfiskált templomaink, például Tornalja fölött, Harkácson, Visnyón, Szkároson, Alsófaluban, Felsőfaluban, aztán a magyar határ mentén iskolák, parókiák, tanítólakások várnak a visszakerülésre, ezenkívül gazdasági épületek is. Az elkonfiskált épületeknek csaknem a hetven százalékát még nem kaptuk vissza. Ismereteim szerint az épületek többsége – vagy jobb, vagy rosszabb állapotban – visszaadható. Persze, akad, ahol már nyomuk sincs, mert buldózerrel „rendezték a terepet”. De volna más megoldás is, ez pedig a kárpótlás lehetősége. Az Európai Unió is megköveteli, hogy ezek az ügyek rendezést nyerjenek, és ez vonatkozik az egyházi birtokokra is. Ahol nem lehet visszaadni, ott kárpótolni kell. A politika berkeiben hangzott el annak a megoldásnak az ötlete, hogy létre kellene hozni egy alapot, mondjuk egymilliárdos összeggel, melynek a kamataiból rendezni lehetne a kérdést, a megmaradt összeget pedig mint végkielégítést, a károsult gyülekezetek között lehetne elosztani. Ez is járható út lenne a tisztességes rendezés irányában.

A hasonló kérdésekre a válaszok általában úgy hangzanak, hogy nincs rá fedezet. Talán jövőre, ha az Európai Unió tagjai leszünk...

Az Unióba történő belépést illetően csökkennek a reményeim. Ha úgy szól a feltétel, hogy előtte kell rendezni minden ügyet, akkor előtte kell rendeznünk. A baszkok és más kisebbségek példája azt tükrözi, hogy a belépés előtt kell rendezni a kérdéses ügyeket, mert utána már nagyon nehéz. De ott vannak a katalánok, a dél-tiroliak és sorolhatnám, ahol nagyon szépen rendezték a kérdést. Ezek a népcsoportok a tulajdonukkal rendelkeznek.

A Selye János Egyetem szinte első karaként lett megnevezve a teológiai fakultás. Jó lesz-e az, ha a lelkészképzés beépül a magyar egyetembe?

Európa szerte működik ismert, nagy egyetemeken a teológia, hiszen ne felejtsük el azt, ami agyon van hallgatva, hogy a hajdani híres, nagy egyetemek az egyház közreműködése nélkül szinte nem is jöhettek volna létre. Legtöbbjüknek mindjárt az első kara éppen a teológia volt. De ma is működnek olyan egyetemek, ahol a teológia nem szűnt meg egészen egyházi lenni, vagyis egyezséget kötött az egyház az egyetemmel. Mi is erre törekszünk, mert ahol ez nem történt meg, ott tulajdonképpen az egyház kezéből mindenestől kikerült a lelkészképzés. Ez nem lehet jó és megfelelő, mert nem szabad összekeverni a világi szervezeteket az egyháziakkal.

Tekintve, hogy kis létszámúak a gyülekezetek, nem tartanak-e attól, hogy munkanélküli egyetemistákat termel majd ki a teológia?

Egyházunk már találkozott ezzel a jelenséggel. Szembe kellett néznie ezzel a harmincas években, a nagy gazdasági válság idején, amikor éveket vártak egyetemi végzősök arra, hogy végre elkezdhessék a működésüket. Ez tehát nem új jelenség. Ugyanakkor kevés szó esik egy fontos dologról. A lelkipásztort nemcsak szószéken és az iskolában kell elképzelni, hanem a keresztény egyházaknak eredeti küldetéséhez tartozott a szeretetszolgálat is, az élet minden területén. Tehát nemcsak úgynevezett diakónusképzőkből kikerülő diakónusoknak kell ezzel foglalkozni, hanem a lelkészeknek is. Nem működik a gyülekezeti diakónia például, holott ez is feladata minden lelkésznek. És ez szinte beláthatatlan terület. Az élet is arrafelé halad, hiszen társadalmunkban egyre több a mellőzött, kitaszított, elszegényedett ember. Inkább az a nagy kérdés, hogy ez az Európa, melynek a jövőjéről éppen az alkotmány kapcsán kritikusan kell szólni, bizonyos értelemben az egész múltját meg akarja tagadni. Felmerül a kérdés, hogy ezt a „közhasznú” munkát, amit mi a társadalom napszámosaiként végzünk – mert azt beláthatja bárki, hogy egyetem után 5100–5200 koronával kezdeni a munkát inkább személyi áldozatvállalást jelent, mint ellátottságot – templomokban és templomokon kívül, iskolákban és iskolákon kívül, az utcán is, ki fogja végezni? Itt az emberek mentéséről van szó. Nem hiszem, és egyetlen istenfélő ember sem mondhatja azt, hogy a koldusbotra jutott, a járdaszélen ücsörgő, rongyokba takarózó valaki az Úristen előtt kevesebbet jelentene, mint az emberi élet maga. Ugyanazt jelenti. De hát ki fog velük foglalkozni? Vajon nem abban az irányban haladunk, hogy Európa egy félig kiürült fogalommá fog válni? Európa a kezdetektől fogva több és más volt. Ebben nagy veszélyt látok. Ugyanakkor, mivel hívő ember vagyok, egy másik lehetőségben is hiszek: a kijózanodás lehetőségében. Az Úristen nem engedi meg, hogy lecsússzon Európa. Hiába akarunk mi amerikai stílust felvenni, ez más világ. Mindenestől más. Európa ne majmoljon senkit! Minden tiszteletem más földrészeké. Ázsia volt már nagyhatalom, régi kultúrák bölcsője, de ők sem akarnak bennünket majmolni. Nekünk is a saját utunkat kell járnunk és a saját arculatunkat kell megőriznünk, ennek pedig kiradírozhatatlan része a kereszténység, a keresztyén lelkület. A szolgálat.

Az előzőekhez is kötődik a kérdés: a református egyház felkészült-e a nemzet újraegyesülésére? Tudható-e, milyen részt kíván vállalni ebből a feladatból? A politika sodródik, az egyház azonban szilárd várat kellene, hogy jelentsen.

A nagypolitika manapság valahol a 18. század végén, a 19. század elején tart, ami önmagában is szomorú tény. Van egy nagyon erős igyekezet, hogy elmosódjanak a nemzetek határai. Ezzel szemben áll az igazi valóság: Európában nemzetek, kultúrák vannak, igaz, kölcsönhatásban, de rengeteg sajátos vonással és értékkel. Ilyen olcsó, felületes, semmitmondó megoldások felé elmenni badarság. Ez az igyekezet egyszerűen irreális. A másik komoly tényező: ki vitathatná, ha egy kicsit is művelt és vannak minimális ismeretei, hogy éppen Európa közepét érték olyan méretű igazságtalanságok, olyan szétdarabolása egy-egy nemzetnek, ami éppen bennünket érintett leginkább, hogy azt mondhatnánk, ugyan, hagyjuk ezt, rég volt, talán igaz sem volt? Ilyen felületes, sehova nem vezető, olcsó jelszavak irányába elmenni szintén badarság. A nemzetiségi kérdés megoldatlansága és az igazságtalan határok kérdése a múlt században két világháborút robbantott ki. Tehát le kell ülni, és szembe kell nézni a tényekkel. Jön a határok fellazulása. Ennek azt kellene jelentenie, hogy eltűnik minden sajátosság? Egybemosódik ez a színes Európa, és lesz belőle egy nagy csalamádé? Reményik Sándornak van egy gyönyörű és rendkívül nagy költeménye, melyet a húszas évek közepén írt, amelyben arról szól, miért kell a megfoghatatlan milliókért kigyomlálni, eltüntetni, virágtalanná tenni a nagy rétet, s közben tudni azt, hogy ezek a milliók nem lesznek boldogabbak, csupán virágtalanabb lesz a rét? Ne legyen prófécia, amit Reményik írt, mert a gondolata is irtózatos. Maradjon meg mindenki annak, ami, és tanuljon meg valóságos, kölcsönös, az ember iránti tiszteletben élni. Az Úristen ezt kívánja tőlünk.

Az Európai Unióba való belépésünk mégiscsak a trianoni határok valamiféle eltörlését hozza. Ha a püspök úr által említett levelezőkre gondolok, lehetséges, hogy ezek az emberek éppen ettől tartanak. A doktrína változásától, hiszen látják, hogy megállíthatatlan a folyamat, és véget ér valami.

Valószínűleg ez is benne van. Látván láttuk – s itt szó sincs gyűlöletről –, hogy az első világháború veszteseként kalodába préselték Magyarországot és a magyarságot. Máig kísért a gondolat, hogy a vesztesbe bele lehet rúgni, a vesztesnek lehet diktálni, parancsolni, és a vesztes ne merjen megszólalni, mert az szélsőséges nacionalizmus! Csak a vesztes nem szólalhat meg, a győztesnek mindent szabad. De visszatérve az előző kérdéshez: sajnos, nem vagyunk felkészülve. Nemcsak mi, magyarok, de az utódállamok és Nyugat-Európa sem. Vannak sémák, sablonok, amelyekbe, ha tüzetesen vizsgáljuk a kérdést, belejátszik a hajdani gyarmatbirodalmi viszonyok szándéka. De hát ez a terület nem azonos az ázsiai és az afrikai gyarmatbirodalommal! Van tehát bőven javítanivaló. Bizony, nemcsak a nemzetek, az egyház sincs erre felkészülve.