Erdő

az arany gondolat. Az őszi erdőt járva

mélyen belesüppedt a rozsdavörös szőnyegbe a lába,

ezért csak araszolva haladt, s tán éppen ezért

ötlött fel benne a gondolat: a mindenséggel mérd magad.

Amerre ment, kakukkok, rigók villantak fel-alá,

s a fakoronák közül a messzi ég

ablakai nyílottak reá. „Ebben a tölgyfa-öröklétben

kellene maradnom istenviláguntig, gondolta R. C.,

hiszen én, a tehetetlen istenutolsója itt borulnék virágba,

itt lombosodnék világba. Verseket írnék a

halápos-mohás fákra, gombaillatú, csiganyálazta

szonettkoszorút, és somfaágból fonnék a fejemre

piros-zöld koszorút. Járnám e csöndtől, örömtől terhes

erdőbirodalmat, szarvasbogarak, vaddisznók, makkok közt

művelve az irodalmat. Őzektől tanulnám

az istenfélelem finom bölcsességét, szarvasoktól

a szerelmes ódát, mókusoktól a rímeket, a mókát.

Vágnék a sűrűben új s új csapásokat, s hallgatnám

a bozót mélyén a mennydörgést s a villám szőtte,

szörnyű viharokat. Csapzott hajamra zúdulna az égből

ítélet, áldás, s a csillagmiriádból alászállna

egy zengő kiáltás: én vagyok az, aki vagyok,

a hajnal harmatában s szívedben ez ragyog. S nézne rám

a hold, a szerelmés vén kobold, s ezeréves baglyok huhognának,

hirdetői istennek, titkoknak, halálnak. ĺgy élnék csendesen,

farkasok és vadkanok közt tengetném napjaim,

s örökké élnének mohára rajzolt szavaim.” Az őszi erdő

avarát járva, mélyen belesüppedt a rozsdavörös szőnyegbe

R. C. lába, ezért csak araszolva haladt, s tán éppen ezért

öltött fel benne a kedves gondolat: a mindenséggel mérd magad.

Kulcsár Ferenc

(1949. X. 9.)

Dunaszerdahely