Elszállt hátterek

Martin Scorsese az elmúlt időszakban olyan filmeposzokat rendezett, melyeknek egytől-egyig a szakma nagybecsű alkotásai között van/lesz a helyük. Ezzel nem is a régóta kijáró Oscar-díjra (A tégla) utalnék elsősorban, hanem például a New York bandái vizuális térszerkesztésére vagy az Aviátor filmközi érdekeltségeire. Ez utóbbiaknak – a duplalemezes verziók mellett – egykorongos (extrák nélküli) változatai is megjelentek a DVD-piacon, ami lehetővé teszi, hogy az opusok a lehető legszélesebb nézői rétegekhez jussanak el. (A DVD-tömegtermelés mechanizmusára itt nem térnék ki.) Bármelyik mellett döntsön is az érdeklődő, már maguk a Scorsese-filmek is szinte kimeríthetetlen „extrát” tartalmaznak, természetesen a szó másfajta értelmében. A továbbiakban erre hoznék egy példát az Aviátor utalásrendszeréből.

Az Aviátor Howard Hughes texasi milliárdosnak (Leonardo DiCaprio alakítja) állít emléket. Pontosabban sok egyébnek is: például egy mentalitásnak („Van, aki álmodik a jövőről. Ő építi!”), egy elhivatásnak (erre utal a cím) és nem utolsósorban a filmtörténet egy fontos korszakának. De ezt az utóbbit is tovább szűkíteném, hiszen nem a hollywoodi sztárokra, producerekre gondolok itt, hanem egy eljárásra, amelyre a film egy jelenetsora épül. Howard Hughes hosszas előkészületek után 1930-ban fejezi be A pokol angyalai című produkció munkálatait. A forgatás körülményeit több megmosolyogtató jelenetben ábrázolja Scorsese, melyek közül minden bizonnyal az egyik legmulatságosabb a háttérkezelésre vonatkozik. A film egyik, vágatlan verziójának megtekintése közben ugyanis Hughes felfigyel arra, hogy a repülős-jelenetek szinte élvezhetetlenek, mert ha a kamera követi a mozgó szerkezeteket, érzékelhetetlenné válik azok sebessége. A problémát a statikus pontok hiánya jelenti: nincsenek felhők az égen…

Ez a kérdés bár apróságnak tűnik, ráirányítja a figyelmet a díszlet fontosságára; és arra, hogy bizony a számítógépes korszak előtt a látványtervezés egészen máshogy működött, sőt a díszlet kívánalma korántsem volt mindig magától értetődő. Az Aviátor ebből a szempontból emléket állít azoknak a szakembereknek is, akik úgymond „feltalálták” a filmdíszletezést. Közülük egyet feltétlenül ki kell emelnünk. Az amerikai némafilm időszakában, a 20. század elején David Wark Griffith volt az, aki elsőként nagy hangsúlyt fektetett a képmezőt benépesítő díszletelemek szisztematikus kidolgozására. Erre azért volt szüksége, mert nála a kamera már nem csak szélességben mozgott, hanem mélységben is láttatta az adott jelenetet. Ha akad olyan néző, aki ezt elhanyagolhatónak tartja, gondoljon arra, hogy például az expresszionista filmek (melyek többségében a kamera nem mozog), elérték volna-e a kívánt hatást díszletezés nélkül… S hogy később a díszlet- és látványtervezés milyen fontosságra tesz szert, ahhoz elég csak Dalí háttereire, vagy egy huszárvágással Giger Alien-kompozícióira, vagy éppen a Scorsese-filmek monumentális díszleteire utalnunk. (Ezek sorolása hosszasan folytatható volna.)

Az említett jelenet tehát két irányban is meghosszabbítható, hiszen míg a régi idők mozijában korlátozottak voltak a technikai lehetőségek, egy számítógépes team pillanatok alatt megoldaná Hughes dilemmáját, és felhőkkel népesítené be a hátteret. Ennek hiányában a texasi milliárdos felfogad egy egyetemi tanárt (Ian Holm), akivel közli: „Felhőket akarok!” A professzor pedig mi mást is tehetne, kémleli az eget, és gyűjti a meteorológiai jelentéseket. A probléma aztán annak rendje és módja szerint megoldódik az Aviátorban, Hughes gépei felemelkedhetnek a felhők közé. Oda, ahova ez a különc texasi mindig is vágyott. Scorsese filmje annak ellenére, hogy nem viszi végig a főhős életútját, mégis elhiteti a nézőkkel, hogy ennek a figurának élete és halála a repülés volt. Szó szerint, hiszen – tudjuk – Howard Hughes 1976-ban az Acapulco–Houston repülőúton halt meg… A számára nélkülözhetetlen háttér előtt.