Elhallgatott kérdéseink, nem létező válaszaink

Ugyanakkor, ha számot vetünk azzal, miként alakultak a magyar vonatkozású közéleti események, nem látunk érdemi fejleményt. A felvidéki magyar értelmiség, a civil szféra és a társadalom mellett elszaladtak az események, nem tettük fel és tárgyaltuk meg a kérdést, hogy ebben a helyzetben egyáltalán mit várhatunk el magunktól, képviseletünktől, szervezeteinktől vagy éppen a magyar közösségtől. Elmosódó határvonalak Közéletünk a mondanivalóját te­kintve lassan, de biztosan kiüresedett az utóbbi évek alatt, ez a visszaesés a leglátványosabban a hiányzó vitakultúrában mutatkozik meg. Politikai pártjaink, képviselőink között gyakorlatilag két éve nincs érdemi, kétoldalú kommunikáció (a helyzeten talán a közelgő megyei választások változtatnak), és nem is hiányzik senkinek. A pártokon és pártárkokon túlnyúló, széleskörű értelmiségi vitára pedig nem került sor, holott rengeteg téma adódik – példának okáért a szlovákiai magyar kormányszerep, annak veszélyei és lehetőségei, oktatásügyünk és régióink problémái, a migránsválság és a rá adott válaszaink, a Kotleba-jelenség, az Európai Unióban elfoglalt helyünk és státusunk. A felvidéki magyarságra jelenleg nem a Híd kormányszerepe, az MKP kiszorítottsága, a szlovák állam diszkriminatív intézkedései jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem saját belső kiüresedése. Arra, hogy mi áll a kollektív elnémulás mögött, nem lehet biztos válaszokat adni, de bizonyos sejtéseink azért lehetnek. Az egyik legfőbb nehézség, hogy míg néhány éve több abszolút igazság vonzatában vizsgálhattuk, mit is keresünk és akarunk Szlovákiában közösségként, mára elszürkültek a fekete-fehér, mindenki számára könnyen értelmezhető határvonalak. Akár tíz éve is szlovákiai magyarnak lenni erkölcsileg jelentett többet, a politikai elit pedig a demokrácia megtartójaként tudta magát eladni – bár ez inkább volt kényszerpálya, mint tudatos döntés eredménye. A felvidéki közösség egyértelműen az emberi jogokra érzékeny, nyugatpárti, haladó csoportosulásként határozta meg magát a kollektív tudatban, könnyen azonosítható barátokkal (a magyar kormány, a jobboldal, Európa) és ellenségekkel (a nacionalisták, a maradi szlovák politikai elit, Robert Fico).  Mára ez a képlet megváltozott, bonyolultabbá és ködösebbé vált. Eleve értelemzavarhoz vezet, ha valaki kisebbségi és emberi jogokról beszél, különösen a migránsválság vagy a romák egyre növekvő szociális problémái tükrében. A jogállam és a jogérvényesítés fogalmát, az ezekbe vetett hitet a harmadik Fico-kormány építi le immáron magyar érintettséggel, miközben az egykori szlovák–magyar, feszültségekkel teli viszony is a múlté. Robert Fico és Orbán Viktor mondanivalója nem konfliktusok veszélyét rejti magában, hanem gyakran egyenesen egybecseng. Értelmiségünk menekülő-útvonala Azok, akik egyébként szólhatnának, írhatnának a problémákról, további nehézségekkel is szembesülnek: mind a „nemzeti”, mind pedig a „liberális” oldal elitje (jelentsenek ezek a fogalmak bármit is) válságban van, és szintén nem kommunikál egymással. Az MKP-párti értelmiség sokkját értelemszerűen a párt – és ilyen módon az öntudatos, nemzetiségére büszke magyar közösség – gyakorlati problémái okozzák. Miután az MKP sorozatban harmadszor sem jutott be a törvényhozásba, alapos átgondolásra szorul, miért is történhetett ez meg, s ami még rosszabb, vajon van-e jövője az országos, magyarnak tekintett érdekképviseletnek. S ha igen, hogyan, kikkel? És egyáltalán: mit kellene képviselni, milyen gondokat kellene felvetni s a megoldásukat szorgalmazni?A Hídhoz közelebb álló gondolkodók legalább ekkora dilemmákkal néznek szembe, hiszen a párt, amely magát korábban a progresszív jobboldali-liberális közegben határozta meg, most Robert Ficóval, a Szlovákia bajait megtestesítő Smerrel és az SNS-szel közösködik, immár nem is a Sieť mellett, hanem egyedüli partnerként, miközben a hivatalos pártkurzus igyekszik természetesnek és gyakorlatiasnak láttatni a folyamatot. Az önfeladás és a demokratikus értékekkel való szakítás dilemmájára nem könnyű választ adni, vagy egyáltalán meghatározni, milyen is valójában a magyarok mozgástere hasonló körülmények között, így ezzel kapcsolatban is marad a hallgatás.  Ironikus módon a kiutat Marián Kotleba és az újhullámos szlovák fasizmus felemelkedése és láthatóvá válása jelentheti, hiszen a szélsőségesekről és a hozzájuk kötődő veszélyekről kockázat és önreflexió nélkül, az MKP és/vagy a Híd belső problémáira nem reagálva lehet elmélkedni. Miközben Kotlebáék – nem lekicsinyelve az általuk jelentett veszélyt – a jelenlegi formájukban nem politikai, hanem (egyelőre) marginális társadalmi tényezők. Megerősödésükhöz a régi politikai elit ugyanannyira hozzájárul, mint amennyire el akarja és el képes nyomni a szélsőségeseket. Papíron heverő célok A korábbi viszonyok felbomlása egyben azt is eredményezi, hogy problémássá vált a magyarok által megfogalmazott dokumentumok, célkitűzések, követelések átültetése a gyakorlatba. Gyakori tévhit, hogy nem tudjuk, mit akarunk, miközben ez nem teljesen fedi a valóságot. A múltban az MKP és a Híd is megfogalmazott nagyon konkrét célkitűzéseket, ahogy a civil szféra egyes szervezeteinek is akadnak követelései, programjai – gyakran évtizedek óta ismételgetve, időszakosan kerülnek elő. Létezik a szlovákiai magyar alapdokumentum, melynek létrehozása széleskörű társadalmi igazolást kapott. A papíron heverő követeléseket azonban nehéz érvényesíteni. Az MKP sajátos helyzete miatt inkább követel, semmint valós döntéshelyzetben van, a Híd pedig utólag szokta igazolni egy-egy programpont megvalósulásával a teljes programja sikerét. A két párt tehát más-más okokból eredően, de gondban van saját programja teljesítésével. A szakmai szervezetek és civilek mondanivalójának érvényesíthetőségéről még nem írtunk. Ez a gyakorlatban annyira lehet erős, amennyire az érdekvédelmi és érdekérvényesítő szervezetek hangosak. Ha az utóbbi egy évből indulunk ki, akkor ezen a téren is rettentően halknak bizonyultunk, holott megvannak azok a problémák – a médiától kezdve a kultúrán át akár az egyházak helyzetéig –, melyek megoldása semennyire sem körvonalazódott. Ezen a helyzeten változtatni kell.  Kik a szövetségeseink? Mint az a fenti rövid összefoglalóból is látszik, a válaszok keresése, összegyűjtése és felvetése kulcsfontosságúnak bizonyulhat a következő három év során. Mind az identitásunk, mind a közösségi céljaink szempontjából. Egy dolog azonban felvetni a problémákat, és egy másik dolog megoldani: márpedig a céltalanság elvezetett odáig, hogy azt sem tudjuk, kitől számíthatunk követeléseink megvalósulására, s miként képzeljük el helyzetünket Szlovákiában. Vajon van élet Robert Ficón és a polgári demokratikus alapértékeket semennyire sem tiszteletben tartó Smeren túl? Létezik demokratikus ellenzék, léteznek természetes szlovákiai, valós politikai és társadalmi súllyal bíró szövetségesek? Van értelme az értékalapú politizálásnak, vagy az, ami az országban történik – a jobb- és baloldal felbomlása, az értelmiség közéletből való kiszorulása, a vállalkozó oligarchák előretörése és a korrupció burjánzása – visszafordíthatatlan folyamat? Egyáltalán,  mit értünk magyar érdekképviseleten? Van-e kiút az MKP számára a parlamenten kívüliségből és a Híd számára az ideológiai identitásválságból? Vissza kell hozni azt, ami elveszett – a hitet abban, hogy közösségként képesek vagyunk felülemelkedni a problémáinkon. Máskülönben csak az eseményekkel fogunk sodródni. Tokár GézaA szerző a civil szervezeteket tömörítő Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának a szóvivője. A nem formális szerveződés  az éves konferenciájának fő napján, november 12-én, Érsekújvárott foglalkozik behatóbban az itt felvetett kérdésekkel.