Együtt kell élni a terrorveszéllyel?

MIKLÓSI PÉTER

Térdre rogyni a rejtőző terrorfenyegetettség előtt, vagy a befogadó társadalmak multikulturális nyitottságával és vallási toleranciájával úrrá lenni az erősödő faj- és idegengyűlöleten? A választ Ondrejcsák Róbert külpolitikai és biztonságpolitikai szakértővel keressük.

Ön miként vélekedik: Európa szeptember 11-éje volt 2015. január 7-e, a francia szatirikus hetilap karikaturistáinak hidegvérű levadászása? És egyúttal figyelmeztetés is, hogy felpörgőben a terrorista akciók erőszakspirálja?

Az áldozatok számát és a gazdaságnak okozott károkat tekintve, természetesen, nem tehető egyenlőségjel a két terrortámadás közé. A történtek lélektani hatása alapján viszont összevethető terrorcselekmények ezek; még ha az előzményeiket tekintve egy fontos dologban azért jelentősen különböznek. Ugyanis a New York-i ikertornyok elleni támadás teljesen váratlanul jött és okozott döbbenetet, s ezzel alapjaiban megingatta az amerikaiak biztonságérzetét; míg az embertelen párizsi merénylet, legalábbis a sugallatok szintjén, bizonyos fokig akár sejthető is volt. Jelesül, hogy Nyugat-Európában előbb-utóbb egy újabb megrázó terrorista cselekmény történik. Az iszlám extrémisták, tehát a rejtőzködő terrorveszéllyel támadó fél ebből nem is csinált titkot. De éppen így igaz, hogy a leplezett gyanú sejtelmei ellenére egy ilyen súlyos merényletet a lappangó terrorista fenyegetettségben sem lehet biztonságpolitikailag százszázalékosan kiszűrni, s ezzel megelőzni. Még akkor sem, ha az iszlám szélsőségesek aktivitásait elemző francia titkosszolgálatok éppenséggel a legjobbak közé tartoznak.

Szemben a korábbi dermesztő merényletekkel most nem emberek százainak életére törve felhőkarcolókat, vasúti vagy metrószerelvényeket támadtak, hanem a kíméletlen terror két helyszínen, két egymást követő napon, három önmagát mártírnak tekintő elkövetővel, üzenetszerűen kiszemelt és a szélsőséges iszlám által gyűlölt célpontokra csapott le. Ez azt „próféciálja”, hogy az iszlám dzsihádnak és az al-Kaidának a nyugati civilizáció elleni hadviselésében újabban az eddigieknél címzettebb formáival állunk szemben?

Valószínűleg hiba volna csak időről időre fellépő, egymástól elkülöníthető esetekként kezelni a 2001 szeptembere óta végrehajtott iszlamista terrortámadásokat. Világos összefüggésekbe hozható folyamatról van szó, amelyben most már az úgynevezett Iszlám Állam harcosai, elsősorban azonban az al-Kaida egymással rivalizáló regionális sejtjei vesznek részt. A merényleteik mind esetről esetre, mind együttesen komoly fenyegetést jelentenek a nyugati világra, annak hagyományos értékeire, Európa biztonságára. Pont ezért volna a legnagyobb hiba, ha most fizikai és intellektuális értelemben újra határokat építenénk az Európai Unió tagországai körül, ha óvatosságra hivatkozva falakat emelnénk az államok között. Magyarán, ha a múltból visszahoznánk a 19. századi nemzeti bezártságot, a 20. század nyolc-kilenc évtizedének merev szembenállását. A terrorizmus legyőzésének nem ez a megfelelő módja, hiszen éppen ez jelentené azt, hogy céljait elérve gyakorlatilag az erőszakos extrémizmus és a terror győzedelmeskedik!

A köznapi halandóban azonban – a fenyegetettség tudatában – könnyen felötlik, hogy az emberek millióit az utcákra szólító terrorellenes tömegtüntetések Párizsban és vidékén, illetve a békés multikulturalizmust támogató nagyszabású berlini szolidaritási demonstráció sokatmondó jelzés ugyan, de mindez aligha jelent eléggé hatékony áfiumot a dzsihád „szent háborúja” ellen...

A Charlie Hebdo szerkesztőségében és a francia főváros zsidó negyedében történteket egy percre sem szabad Európa multietnikus jövője megkérdőjelezésének, a bevándorlókat ellenségként kezelő biztonságpolitikai tényerőnek tekinteni. A multietnikus együttélés napjaink természetes és megmásíthatatlan valósága, ami a már bevándoroltak tömegeinek vagy az újabban érkezők döntő többségének esetében ha nem is hiánytalanul, de évtizedek óta megbízhatóan működik. Ugyanakkor tény, hogy mielőbb átgondoltabb migrációs gyakorlatra van szükség. Hogy megbélyegzés és bezárkózás helyett új megközelítésben kell tenni valamit. Az az avítt koncepció, mely szerint a nagy számban érkező afrikai és közel-keleti bevándorlók szinte gépiesen belesimulnak a befogadó országok európai kultúrájába és civilizációjába – nos, ez az elvárás nem működik gondoktól mentesen. Persze, a dolog kétélű. Egyrészt a sokszínű Európának befogadónak és toleránsnak kell maradnia; másrészt a bevándorlóknak tudatosítaniuk kell, hogy választott hazájukban meghatározó mértékben az alkalmazkodás várja őket. Ez alapvető szempont. Egyszerűen tiszteletben kell tartaniuk a befogadó ország jogrendjét, társadalmi normáit, írott és íratlan szabályait. Az európai civilizációs körben elfogadhatatlan, hogy a bevándorlók mikrotársadalmai alakuljanak ki, esetleg akár még a sariát, azaz a mohamedán egyházi és polgári jogot is az európai törvénykezési normák fölé helyezve. Szerencsére a bevándorlók döntő többsége akarja, hogy befogadják, ezért ki-ki ha nem ért is mindig mindennel teljesen egyet, de elfogadható és méltányolandó formában integrálódik.

A Charlie Hebdo karikatúrái részint a biztonságpolitika, részint a sajtó- és véleményszabadság tükrében provokációk voltak? Vagy akár pár éve a Mohamed-karikatúrák megjelenése Dániában?

A szabad szólás és a véleménynyilvánítás szabadságába nagyon sok minden belefér. Ám ha ez valakit személyesen, esetleg a vallási vagy ideológiai meggyőződésében sért, netán irritálóan provokál, akkor járjon el az ország jogrendje alapján. És mert az illetőnek az ellenérzésekhez törvényes joga van, forduljon bírósághoz. De akárhány karikatúra akárhogyan sérti az önérzetét, semmi sem jogosítja arra, hogy halomra lője egy hetilap karikaturistáit. Még ha azok rajzai esetleg túlléptek is a humor általánosan elfogadott szabályain.

A karikaturisták szabadsága éppen abban rejlik, hogy a dolgokat nevükön nevezve kipellengérezzenek másokat; uram bocsá’ akár megsértsék őket. Humor nélkül minden társadalom már csak totalitárius rendszer!

Igen. Ezért ha valakinek bármi okból nem tetszik egy szatirikus újság, ne lapozgassa, ne nézegesse. De ne gyilkoljon!

Ez a terrortámadás viszont hidegvérűen és vakmerő precizitással végrehajtott mészárlás volt.

A terrorizmus avatott szakértőinek véleménye szerint is a szerkesztőségbe berontó két merénylő jól kiképzett, tehát nem hamarjában akcióba küldött párost alkotott. Előzőleg már komoly katonai kiképzést kaphattak, akik így a helyzet adta felfokozott idegállapotban is képesek voltak teljes önuralommal cselekedni. Már kilépve az épületből, tehát a merénylet után az utcán is még fegyelmezetten közelítettek utolsó áldozatukhoz, hogy agyonlőjék a helyszínre érkező rendőrt; majd csigavérrel egy ott heverő tornacipőt is fölvettek a földről. Tehát az apró részletekre is higgadtan ügyeltek. Mindezek alapján egyértelmű, hogy ez a terrorakció nem csupán két ember, illetve a kóser áruházban túszokat ejtő, majd közülük négy személyt meggyilkoló harmadik tettes hirtelen kiagyalt műve volt. Egy ilyen átgondolt merényletet csakis több ember, lényegében egy terrorista bűnszövetkezet anyagi és logisztikai támogatásával lehet megvalósítani. Némi túlzással: külön hírszerzési hadművelet volt, hiszen jól tudták, hogy melyik ajtón kell berontani, melyik napon és hánykor van a szerkesztőségi értekezlet, amikor ott van mindenki, aki számít! Ennek hátterét és szélesebb összefüggéseit kell felderíteni, hiszen nem két őrült alak rontott be valahová, hogy elkezdjen vaktában lövöldözni.

Megjósolható, hogy mindezek után mi lesz a nyugati világra nehezedő iszlamista terrorveszély stratégiája?

Varázserejű kristálygömb nélkül aligha... Valószínűsíthető viszont, hogy nemcsak az alkalmakat fogják keresni, hanem a változó politikai realitásokhoz rugalmasan igazodva a célpontokat is. A terroristacsoportok számára ugyanis nagyon fontos, hogy támadásaik minél nagyobb médianyilvánosságot kapjanak. A merényleteik, kellő publicitás híján, nem érnek többet az értelmetlen öncélúságnál. Feltehetően ezért a jövőben is a nyugati világ szimbolikus jelentőségű célpontjai ellen s egyben személyi áldozatokkal is járó terrorista kommandóakciókat akarnak végrehajtani.

Európa köznapi biztonságára ez valós veszély?

Jelentős, ha nem az egyik legkomolyabb kockázat. Annak ellenére, hogy 2001 szeptembere óta bizonyíthatóan az európai biztonsági stratégiák egyik pillérévé vált a terrorizmus elleni küzdelem. Igaz, a közvéleménynek erről értelemszerűen nincs bővebb tudomása, elvégre a „kibeszélés” gátolná a felfedés és a megelőzés sikerét. Viszont tény, hogy éppen ezeknek az összpontosított, nemzetközileg is összehangolt biztonságpolitikai törekvéseknek köszönhetően a különböző merényletgyanús szituációk 98-99 százalékát sikerült megelőzni. De hát így sem létezik teljes körű terroristaellenes védelem.

Merthogy bajosan konkretizálható, lényegében absztrakt veszély?

Legföljebb annyiban, hogy nem tudni, mikor csapnak le.

Szlovákia hogyan van fölkészülve egy terroristák okozta rendkívüli helyzetre?

Az ország nem tartozik az elsőrendű célpontok közé, és remélhetőleg nem is válik azzá. Szlovákiában nincsenek radikális közösségek.

Annak milyen külön jelentősége van, hogy a három merénylő közül ketten algériai bevándorlók már Franciaországban született fiai voltak?

A beilleszkedés legtöbb gondját manapság a bevándorlók második-harmadik nemzedéke okozza. Már francia nevelést kaptak, beszélik a nyelvet, lényegében semmiben sem különböznek az átlagos francia állampolgártól. E generáció egy rétege azonban fogékony a radikális eszmék iránt, sőt, azok „szent szellemében” fegyvert fogni is hajlandó. Növeli a veszélyt a jelenlegi közel-keleti háborús helyzet és a terrorizmus ideológiai hátterét biztosító „Iszlám Állam”. Az iszlám dzsihád oldalán európai állampolgárokként ezrével harcolnak franciák, németek, belgák, britek és mások. Ők ott nemcsak kiképzést kapnak, hanem a legveszélyesebb harci cselekményekben is részt vesznek. Eközben azt a lélektani képességet is megszerzik, hogy például egy terrortámadás stresszhelyzeteiben higgadtan, áttekintéssel tudjanak lőni, tűzharcba bocsátkozni. Általában már az európai iszlám közösségeken belül radikalizálódott, a saját életüket is kockáztató, fanatizált egyénekről van szó, akik visszatérve Európába újabb hívek toborzásával küldetésszerűen folytatják, amit az iszlám harcosaiként elsajátítottak. Fő céljuk pedig, radikális prédikátoraikat követve, az európai civilizáció megtörése. A nyugati világ titkosszolgálatainak legnagyobb feladata ezért, hogy kiszűrje ezeket az extrém iszlamistákat és dzsihádistákat.

Elképzelhető, hogy a fundamentalista iszlám vallás- és életszemlélet meredekebben is tért hódít magának Európában?

A bevándorolt több milliós moszlim közösségen belül csak egy csekély réteg radikalizálódik. Az Európában élő muzulmánok döntő többsége becsülettel dolgozik, adózik, még ha nem ért is egyet, mondjuk, a francia külpolitikával a Közel-Keleten vagy a bevándorlást szabályzó előírásokkal bárhol egyebütt. A bevándorlók zöme azonban lojális választott új hazájához. Európa pedig politikailag, gazdaságilag és kulturálisan is túl erős ahhoz, hogy az extrém erőszak és a terrorizmus módszereivel legyőzhető legyen.

Eszerint a toleranciának továbbra is esélye van Európában?

Sőt! Bezárkózás helyett, összeurópai szinten, még nagyobb nyíltság, több párbeszéd, illetve hatékonyabb migrációs politika szükséges. Másrészt pedig elkerülhetetlenül fontos a párizsi merényletet bűntársakként segítők kézre kerítése és megbüntetése – ezzel téve világossá, hogy Európát nem lehet büntetlenül terrorizálni.

A valós veszély viszont megfoghatatlan. Félnünk kell tehát?

Nem. Az volna a legrosszabb. A győzelmet ezzel éppen hogy ajándékba adnánk a terroristáknak.