Egy ünnep színe (és fonákja)

Ünneprontás az anyák napjával kapcsolatosan a nők elleni erőszak, a családon belüli agresszió problémakörét feszegetni?

Nem hinném. Hiszen pont ilyenkor mutatkozhat esély arra, hogy az anyák iránti őszinte hála és tisztelet kifejezése mellett az is felvetődjön bennünk, vajon a környezetünkben nem élnek-e olyan nők – közöttük természetesen édesanyák –, akik az esztendő többi napján durva párkapcsolati inzultusok vagy „csak” zaklatás áldozatai. A nőkkel szembeni erőszakot az esetek több mint kilencven százalékban ugyanis nem az utcán, hanem a velük közvetlen kapcsolatban álló személyek által otthoni környezetben követik el. És ilyen légkörben nyilvánvalóan az anyák napja sem zajlik igazán felhőtlen hangulatban.

Ön mikor kezdett behatóan foglalkozni ezzel az egyáltalán nem csak az anyák napjának hangulatát megkeseríteni képes kérdéskörrel?

A rendszerváltás után, amikor nálunk is hozzáférhető lett a feminizmusról szóló szakirodalom, és létrejött az Aspekt feminista érdekegyesület. Az akkor fiatal felnőttként kapott impulzusok azt bizonyították számomra, hogy mégsem vagyok marslakó, ha már régebben úgy látom, hogy a nők és a férfiak egyenrangúságának, esélyegyenlőségének, munkamegosztásának dolgában valami távolról sincs rendjén a hazai társadalomban.

A nőkkel szembeni és az úgynevezett hagyományos életszemlélet „szentesítette” erőszak megszüntetése a feminista agenda egyik pillére?

A feminizmus lényege, hogy a nő a maga mivoltában a férfiakkal egyenjogú és egyenrangú ember. E felfogás érvényesülésének gyakorlati része pedig azon alapszik, hogy a férfiak és a nők nem alakítanak ki egymással szemben alávetettségi viszonyt, illetve fizikailag vagy lelkileg sem bántalmazzák egymást. Az általános valóság ezzel szemben az, hogy a mindennapok sűrűn szorítanak bennünket a hagyományosan sablonos szerepekbe, ósdi sztereotípiákba, idejétmúlt életelvekbe. Akár férfierőt bizonyító bántalmazással, „jópofa” zaklatással is. Pusztán azért, mert a patriarchális szemléletű társadalmakban évszázadokon át ez volt a „magától értetődő” és közszokásos rendszer.

Erre a maradiságra gondolt, amikor ön március végén azt rosszallotta, hogy a szlovák parlament 133 szavazatból 101 igennel megszavazta az SNS határozati javaslatát a nők elleni erőszakot tiltó Isztambuli Egyezmény szlovákiai ratifikálásának megállításáról, egyben az ország kilépéséről is ebből az Európa tanácsi dokumentumból? Egyik nyilatkozatában ugyanis leszögezte: ez a döntés nemcsak visszaveti a nők védelmét szorgalmazó hazai folyamatokat, hanem megrendítő, hogy a képviselők még mindig nem értik, miről szól valójában az Isztambuli Egyezmény. Vagy ami még rosszabb, hogy azt a politikai üzérkedéssel a kétségbe vonható céljaikra akarják felhasználni!

Ezt a nézetemet továbbra is fenntartom. Megtoldva akár azzal, hogy azóta a „himnuszügy” körüli perpatvar is csak azt igazolta, hogy a honanyák és honatyák el sem olvassák, miről szavazgatnak... Pedig az Isztambuli Egyezmény olyan nemzetközi emberi jogi dokumentum, amely rendszerszerűen megelőzhetné az erőszakot, vagy ha mégis előfordul, akkor a mainál hatékonyabban tenné büntethetővé. Sőt, hosszabb távon lényegében akár felszámolhatóvá is. A parlamenti elutasítása ellenben azt jelzi, hogy az ország nem kívánja megszüntetni a társadalom széles rétegeiben jelen levő, 95 százalékban a nőket érintő bántalmazást és erőszakot.

Tény viszont, hogy az igazságügyi miniszter sem kardoskodott különösebben a dokumentum ratifikálása mellett...

Nem tudom, ő mennyire gondolta komolyan a saját fenntartásait. Mert az ominózus egyezmény csakis szándékos félremagyarázással „állhat” ellentétben az alkotmánnyal. Ugyanis a házasság fogalomkörét pusztán a kényszerházasságok témáját érintve említi, és abban az értelemben, hogy a nőket – beleértve a tinilányokat – ne lehessen belekényszeríteni az ilyen házasságkötésekbe. És a keresztény értékrend szintén a nő- és a családvédelem szemszögéből szerepel a dokumentumban, hiszen az ép ésszel tűrhetetlen partnerkapcsolati, családon belüli durva fizikai vagy szexuális erőszak éppen a hagyományos, azaz a papa–mama–gyerek(kek) háromszögben fordul elő a leggyakrabban. Ezért pont fordítva, a hagyományos családot az Isztambuli Szerződés elfogadása tudná a legeredményesebben védelmezni. De helytelen az ellenzőknek a homoszexuálisokkal, a regisztrált párkapcsolatokkal és az adoptált gyerekekkel kapcsolatos érvelése is, mert őket kizárólag az erőszak célszemélyeinek és áldozatainak értelmében említi az egyezmény. Logikus tehát, hogy aki elutasítja ezt a nemzetközi dokumentumot, az nem a családokat, hanem azt a rendszert és társadalmi tradíciót védi, amelyben verni lehet a nőket, a gyerekeket.

A gyerekekre milyen hatással van, ha például tanúként kénytelenek megélni a családon belüli erőszakot?

Egyszerűen nem tudjuk megóvni őket az ilyen szituációk hatásaitól. Akár elszenvedői, akár „csak” tanúi az erőszaknak. Ez a személyesen megélt tapasztalat jelentősen károsíthatja a gondolkodási képességeiket, érzelmi és értelmi fejlődésüket, határozottan veszélyezteti az egészségüket is. Aki viszont hozzáértően felismerheti az erre utaló jeleket, az az orvos, az iskola, a szűkebb környezet, még ha a gyerekek – a bántalmazott nőkhöz hasonlóan – hajlamosak bagatellizálni a látottakat vagy a közvetlen erőszakot.

Bagatellizálni? Úgy, ahogy nők szokták el-eltussolni a velük történteket? A durva verést, a lelki terrort?

Igen, mert félnek az újabb, még nagyobb agressziótól. Saját magukat okolják a történtekért, és szégyellik mások előtt. A nyugodt, akár „mézesheteknek” tűnő békülési időszakok is aggodalmakban telnek, noha a bántalmazott nő és a gyermekei ilyenkor azért bízni kezdenek abban, hogy minden jóra fordul. Ez a békesség azonban csak átmeneti, a következő bántalmazási botrányig tart. A család így fokozatosan az erőszak egyre gyorsuló ütemű spirálisába kerül, ami akár gyilkossággal is végződhet!

Miben segíthet a környezet, hogy ez az erőszakspirál ne ilyen végzetes tragédiába torkolljon?

A bántalmazott(ak) többnyire nehezen tud(nak) szabadulni az ördögi körből, bár segédkezet így is nyújthatunk. Néha elég meghallgatni valakit, eligazítani, hol találhat szakszerű segítséget. De semmiképpen se korholjuk az illetőt, ha nem lép ki a megromlott kapcsolatból. Hiszen nem tudhatjuk, mi okból tűri, mit él át lélekben, milyen a szociális helyzete. Segítség lehet a szolgálatkész jelenlétünk, a megértésünk, a tanácsunk is. A gyerekekkel szintén hasonló körültekintéssel kell eljárni, mert bennük is él az önvád, az erős befolyású félelem. Őket főként az ilyen jellegű családi gondokban jártas szakemberekkel való közvetlen kapcsolatfelvételben segíthetjük.

Ritkán feszegetett felvetés, vajon a közpolitika durvaságai is inspirálhatják-e az otthoni erőszakot? Ha nálunk például a parlament házelnöke nyilvánosan „lecigányocskázza” a törvényhozás alelnök asszonyát; ha a tavaly megbukott kormányfő prostituáltaknak mondja az őt kérdező újságírónőket!

Egészen biztos, hogy a politikában jelenlevő goromba és sértegető hangnem befolyásolni képes az egyéni partnerkapcsolatokon belüli indulatoskodás küszöbét. A társadalmi köztudatban általában hasonló hangulat alakul ki, mint amilyent a politika használ. Ráadásul sztereotípiákban gondolkodunk, manapság is gyakran tapasztalni, hogy annál „jobb” valami, minél konzervatívabb. És ha bárki – mondjuk, egy feminista – a sztereotípiák mereven előítéletes sablonosságaira figyelmeztet, akkor ő egyenesen a sátántól való.

Provokálom, ha arra kérem, említsen egyet az efféle megrögződött nézetek közül?

Nálunk a társadalom „jól bevált” felfogása szerint a nő egyetlen és legfontosabb feladata, hogy gyereket szüljön. De azután ugyanez a „családközpontú tradíciókat” hirdető társadalom már vajmi keveset tesz azért, hogy tényleg segítse, egyenrangú társadalmi érvényesülését tekintve megkönnyítse az anyák életét. Sokszor még abban sem pártfogolja, hogy egy nő eldöntse: mikor és hogyan szeretne, illetve akar-e egyáltalán gyereket. Vagy a gyermekét megszülő anyaként, a szülészeten az egyforma egészségügyi ellátás törvénybe foglalt jogán túl, a valóságban is mindenütt megkapja-e azt; a csecsemőgondozás időszakában a közösség pusztán elvárja-e tőle az önfeláldozó és végtelen türelmet – vagy az ehhez szükséges feltételeket és széles körű társadalmi védettséget szintén megteremti-e hozzá?! Nem mellékesen, egy korszerű társadalomban erről is szól(na) az Isztambuli Egyezmény közösségi üzenete. Már ahol nem zárkóznak el a ratifikálásától. Mert az anyák napján a gyerekekről is beszélnünk kellene. Abban az értelemben, hogy az anyaság dicséretével a gyerekek érdekeit is illenék szem előtt tartani, a kettőt együtt kezelni. A gyereket ugyanis nem elég megszülni, hanem megfelelő és biztonságos közegben fel is kell nevelni.

Elárulhatom, hogy kiderítettem: ön is anya, és a fia már felnőtt fiatalember.

Ellenkezőleg, örülök, hogy ez szóba jött. Életem legszebb élménye volt, amikor 1989-ben megszületett a fiam.