Egy politikus a történeti tények tükrében II.

Vajon a hét-nyolc évtizeddel ezelőtti (cseh)szlovákiai reáliák ma már tárgyilagosabb ismeretében, tisztulhat-e a róla alkotott kép? Erről Simon Attila egyetemi docenssel beszélgettünk. Tanár úr, egyes kutatók szerint Esterházy János a kis nemzetek közötti megértés szándékát akarta összhangba hozni a magyar nemzeti érdekek hangsúlyozásával. Más vélekedések szerint ez csupán a magyar érdekek forszírozásának álcázása volt...Azt gondolom, ő alapvetően jó értelemben vett magyar nacionalista volt. Gondolkodásának előterében Magyarország, a csehszlovákiai magyar kisebbség és a nemzet érdekei álltak. Emellett családi kapcsolatai révén erős szálak fűzték a lengyelekhez, illetve élt benne kötődés a szlovákokhoz is, ami még abból a patriarchális viszonyból származott, ahogyan a magyar elit a szlovákokról gondolkodott. Számára a szlovák olyan kistestvér volt, akinek vissza kell térnie a magyar anyához, ezért 1938-ig arra törekedett, hogy valamiképpen visszaálljon a Szent István-i állam. Viszont harmincnyolc-harminckilenc után – a magyar politika színe-javával ellentétben – ő már nem ringatja magát ilyen illúziókban, hanem az adott határokon belüli együttműködés megteremtésén fáradozik. Jeles történészünk, Szarka László a 2014 tavaszán Nyitrán tartott konferencián utalt arra, hogy Esterházy, a szlovákiai magyarok érdekvédelmében, a magyar és a szlovák revíziós irányzatok összehangolására törekedett, ideálisnak tartotta a Tiso által is szorgalmazott szlovák autonómiakoncepciót, és még a prágai parlamentben is síkra szállt mellette. Nem sokkal később azonban romba dőlt a közép-európai népek szabad tervezete, így a szlovák–magyar testvériség helyett is éles ellentét alakult ki!Harmincnyolc előtt Csehszlovákiával kapcsolatban a magyar revíziós politika egyik alaptétele a szlovák autonómizmus támogatása volt. Arra épülően, hogy ha a szlovákok leválnak a csehekről, egyedül nem tudnak létezni. Esterházy 1938 elején ír is erről egy nagyon ismert jelentést Budapestre. Abban kifejti, hogy minden eszközzel destruálni kell a csehszlovák államot, mert ez nyithat utat a revízióhoz. Tehát 1938-ig a nagypolitikában nem Dél-Szlovákia, hanem egész Szlovákia autonómiája van játékban. Nyilván abban a hiszemben, hogy az majd a teljes visszatérést jelenti a Szent István-i katolikus szellemiségű országba. A szóban forgó esztendő márciusában Tiso Budapesten részt vesz az eucharisztikus kongresszuson, ahol közben arról is tárgyal, mi lenne a négy feltétele annak, hogy a szlovákok visszatérjenek Magyarországhoz. De ez csak merő taktikázás Tisóék részéről, és sokkal inkább Prágának szól, mint Budapestnek. És amikor 1938 őszén a szlovákoknak választaniuk kellett az önálló Szlovákia, a lengyelekhez való csatlakozás és más alternatívák között, a szlovák politika számára az úgynevezett magyar megoldás már nem is jött komolyan szóba. Esterházy hiába lobbizott ez utóbbi mellett a szlovák politikai prominencia október 5–6-ai zsolnai összejövetelén, ott kiadták a szlovák nemzet manifesztumát és bejelentették autonómiaigényüket. A magyar érdekek szorgalmazása mellett a szlovákokhoz fűződő viszonyát az őszinteség vagy az érdekbarátság határozta meg?Ez nehéz kérdés. Bizonyos, hogy Esterházy azok közé tartozott, akik tulajdonképpen tanultak Trianonból. Ha ugyanis szemügyre vesszük a harmincnyolc után történteket, akkor látnivaló, hogy amint a magyar politikai elit visszakapta a Felvidék magyarlakta részeit, rögtön elfelejtette az előző húsz évet, és újra azt a korlátolt politikát űzte a szlovákokkal szemben, mint 1918 előtt. Esterházy János és idősebb testvére, Lujza viszont tudatosította, hogy ez zsákutca. Többször szorgalmazták Budapesten is, hogy ezen változtatni illenék. Nem hiszem, hogy ez csupán számításból történt. Hiszen az első bécsi döntés után Esterházy állt ki a leghangosabban amellett, hogy a szlovákok kapják meg az inkább szlovákajkú Surányt és környékét. Előre sejtette az indulatos vitákat és feszültségeket, ami azután be is következett. Szerintem ő fontosnak tartotta volna, hogy a két nemzet között mégiscsak megbékélés alakuljon ki. Miért nem élvezte, élvezhette a szlovákok bizalmát?Valószínűleg az érdekek különbözősége miatt. Figyelme és munkássága kiterjedt a többi szlovákiai kisebbségre is?A szlovákiai magyar politika hagyományosan az itt élő németeket tartotta legfőbb szövetségesének. Ez a kapcsolat mind a Nitsch Andor vezette Szepesi Német Párttal, mind a pozsonyi németekkel az 1930-as évek elejéig jól működött. Viszont az, hogy a Kárpáti Német Párt a csehországi mozgósítás nyomán beállt a Szudétanémet Párt mögé, keserű csalódást jelentett Esterházyéknak. Harmincnyolc után pedig éppen Franz Karmasin, a szlovákiai németek vezetője lett Esterházy János egyik legkeményebb ellenfele. Több alkalommal megvádolják egymást, gyakori vitáik vannak, így hát kettejük egyéni kapcsolata is rossz. A fellelhető dokumentumok és a tények tükrében számos keserűség érte Esterházyt? Még 1945 tavasza, tehát a letartóztatása előtt...A hihetetlen történelmi átalakulások időszakában vált politikussá, a pályája így valóban érdekes. 1901-ben született, és még a történelmi Magyarország viszonyai között szocializálódott. A Trianont követő csehszlovák földreformban elveszik birtokai nagy részét, ami mély nyomot hagy benne. A húszas években – nagyon sok itteni magyar arisztokrata családhoz hasonlóan – az Esterházy-család is felismeri, hogy az új helyzetet tényként kell elfogadni. Behúzódnak udvarházaik biztonságába, elzárkóznak a közélettől, vagy átmennek Magyarországra. Esterházy János és nővére, Lujza viszont nem ezt az utat választja, hanem aktívan bekapcsolódik a szlovákiai magyar közéletbe. Esterházy János újabb nagy keserűsége 1938, hiszen egészen addig abban bizakodott, hogy a szülőfaluja és lényegében az egész Felvidék visszakerül Magyarországhoz. De mert rátermett politikus, ehhez a helyzethez is alkalmazkodni tud: az autoriter szlovákiai körülmények között is a maga választotta szellemben és úton marad tevékeny szereplője a gyakorlati politikai életnek. Berlinben végzett kutatásaim szerint például az 1944-ben róla készült német jelentések arról szólnak, hogy angolbarátnak tartják. Esterházy nyilván úgy gondolta, hogy 1945 után, majd az újjáalakuló Csehszlovákiában, valami formában az 1938 előtti idők gyakorlata folytatódik; és ő egy liberális demokráciában megint a szlovákiai magyarok vezetője lehet. Ebben az elképzelésében éri nagy csalódás a második világháború végeztével. Örökös dilemma, hogy mind egyénileg, mind parlamenti képviselőként mennyiben volt őszinte a zsidókat féltő és védelmező politikusi hozzáállása, hiszen 1942 májusáig rendre megszavazta a Tiso-rezsim zsidóellenes törvényeit.Ez az egyik legbonyolultabb kérdés. Mert nem teljesen helytálló az a nézet sem, hogy negyvenkettő májusáig sorra megszavazta a zsidóságot sújtó törvényeket. Ugyanis a Szlovák Államban a zsidókérdés rendezését a parlament egy felhatalmazási törvénnyel szinte azonnal a kormány hatáskörébe utalta. Szlovákiában a zsidó kódexet nem a parlament, hanem a kormány fogadja el, ahogy az ebbe a kérdéskörbe tartozó többi rendelkezés zömét is. Esterházynak, ilyen szempontból, ezekhez nincs köze. De az szintén biztos, hogy arról sem tudunk, hogy 1942-ig fellépett volna a zsidókat érintő negatív intézkedésekkel szemben. Bírálta ugyan az autoriter kormányzási stílust, illetve a zsidókat nyilván szintén sújtó internáló táborok rendszerét, de nyíltan nem állt ki védelmükben. Ismert viszont, hogy 1942. május 15-én nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Ugyanakkor homály fedi, vajon ellene szavazott, vagy tartózkodott-e, esetleg „csak” nem vett részt a szavazáson...Nos, továbbra is, a ma használatos elektronikus szavazási eljárással szemben, a nem szavazta meg formulációval kell megelégednünk. Amit tudunk, hogy néhány szlovák képviselő nem vett részt azon az ülésen, mert ez ügyben nem kívántak szavazni. Azok számára, akik bent tartózkodtak a teremben, föltették a kérdést: ki fogadja el a törvényjavaslatot? Tulajdonképpen mindenki kézföltétellel igent mondott, csak Esterházy nem! És mert azonnal kitört a szavazás kimenetele fölötti ujjongás, tovább már nem kérdezte meg senki, hogy ki volt ellene, illetve ki tartózkodott? Így hát nem mondhatunk mást, mint azt, hogy Esterházy János nem szavazta meg. Álláspontját viszont abból a levélből ismerjük, amelyről előzetesen tájékoztatta a szlovák parlament elnökét, és amelyet Budapestre is elküldött. Szóban forgó sorait így kezdi: „Legfiatalabb korom óta mindig zsidóellenes beállítottságú voltam és az is fogok maradni, ami ellenben nem jelenti azt, hogy szavazatommal hozzájáruljak egy olyan törvényhez, mely minden isteni és emberi jogot lábbal tipor (...)” Eszerint meg volt győződve arról, hogy ez rossz törvény. A zsidók számára is, de az ő keresztény felfogásával sem egyezett. Ha a személyéről kell történészként nyilatkoznom, azt mondanám, hogy Esterházy nem volt elfogultságoktól mentes a zsidósággal szemben, s minden bizonnyal nem utasította el a numerus clausus típusú megoldásokat. Elsősorban a zsidóság vélt vagy valós gazdasági súlya miatt éltek benne ellenérzések, de mély keresztény meggyőződéséből adódóan egy bizonyos határt mégsem akart túllépni. Így abban már nem támogatta a hatalmat, hogy deportálják és a halálba űzzék a zsidókat, ilyen súlyos mértékben megsértsék emberi jogaikat. Azt bátran merem állítani, hogy valóban sok zsidón segített, a pozsonyi lakásában is bújtatta őket; no de számtalan más ember szintén így cselekedett. Az 1947-ben rendezett koncepciós perben a pozsonyi zsidók tanúskodni is akartak mellette, de a bíróság ezt elutasította. Napjainkban, hetven meg több esztendővel az akkori események után viszont már nincsenek élő szemtanúk és hitelesített vallomások erről. Az pedig, hogy segítette a zsidókat, önmagában nem mentesíti őt annak felelőssége alól, hogy a korabeli politikai elit tagjaként részese volt a rendszernek, amely a halálba küldte a szlovákiai zsidóságot. Személyével kapcsolatban mit kell belátniuk a magyar, illetve mit a szlovák történészeknek?Szerintem azt, hogy Esterházy János is olyan személyisége a huszadik század történelmének, akihez csak hiteles források révén lehet közelíteni. Sajnos, magam is számos olyan történészi nyilatkozattal találkoztam, amely csak pro vagy kontra szólt Esterházyról, de ezek a vélemények nem voltak alátámasztva forrásokkal. Ezért a hiteles és akceptálható történelmi dokumentumokhoz és egyéb megbízható iratokhoz való visszatérés lehetne a közös nevező. Nem mellesleg – legyen szó Esterházyról, Trianonról, az első bécsi döntésről – különösen fontos az empátia. Hogy egy magyar történész képes legyen elképzelni, mely szerint a szlovákok bizonyos dolgokról másként gondolkodnak, mint mi; de ugyanígy egy szlovák történésznek is el kell tudnia fogadni, hogy bizonyos dolgokról mi, magyarok gondolkodunk másként, mint ők. Ha tehát megvannak a hiteles források meg az empátia, akkor nagy gond már nem lehet. Mutatkozik esély Esterházy János rehabilitálására?Erre a kérdésre kissé árnyaltan kell tekinteni. Úgy gondolom, a történészi rehabilitáció folyamatban van. Ennek nem célja, hogy szentet faragjunk belőle, hanem hogy a történeti források alapján a hús-vér embert mutassuk be. Vannak már szlovák történészek, akik nagyon tárgyilagosan ítélik meg Esterházyt. A társadalmi és politikai megítéléshez kapcsolódó erkölcsi rehabilitációért szintén történtek már előrelépések. A legnehezebb a jogi rehabilitáció lesz, ami azért van még hihetetlen messzeségben, mert megnyitja/megnyitná az egész népbíráskodási korszak kérdését. Én ezt sem látom reménytelennek, de ez még valóban távolabb van.