Egy leventesor(s)ba kényszerített hadastyán

MIKLÓSI PÉTER

Idén lesz 69 esztendeje, hogy a második világháború vége felé,1944. december 7-én Szálasi Ferenc magyar nyilasvezér Hitlernél tett látogatása során ígéretet tett: két héten belül százezer harcképes magyar fiatalt bocsát a német hadsereg rendelkezésére. A józan kételkedés adott: ez a sorsüldözött kamaszsereg lett volna hivatott föltartóztatni Németország végzetét? Ötletnek embertelenség, cselekedetnek barbár értelmetlenség. De ettől még nem lehet meg nem történtté tenni. Legföljebb évtizedeken át agyonhallgatni igen, ha eltitkolni nem is. Mert az összesen 110 ezer Németországba kényszerített magyar leventéből tizenötezer ott halt meg a háború utolsó hónapjainak/heteinek poklában. Az akkoriban Magyarországhoz visszacsatolt Köbölkútról 48 gyereket cipeltek el, közülük 12 halt meg a fronton. A szerencsésen hazatért 36 egykori leventéből ebben a községben ma már csak hárman élnek, közöttük Kovács Ferenc. Ő eleinte elsősorban tanult és kiváló mezőgazdászként találta meg a helyét felnőtt életében, de szülőfalujának köztiszteletben álló polgármestere és Csemadok-elnöke is volt. A 83 éves hadastyán most a kertkapuban vár bennünket, amikor pár perc késéssel az otthonához érkezünk. Kedélyesen megjegyzi: a pontosságra nem leventeségének időköze, hanem az élet tanította meg. Így hát az első pillanatokban odabenn is derűsen folytatjuk.

Kovács úr, hazai magyar irodalmáraink közül Dobos László, Duba Gyula, Fónod Zoltán, Szeberényi Zoltán, Veres János, Török Elemér, míg túl az Óperencián például az Apollo-11 legénysége szintén 1930-ban született. Ön milyennek látja saját kortársainak nemzedékét?

Sok viszontagságot, megpróbáltatást megélt évfolyam volt a miénk, ugyanakkor lényegében erős is, amely a háború után az alapozók generációjává nőtte ki magát. Persze, akik még élünk, a lelkünk mélyén máig ott hordjuk fiatalságunk első tizenöt-húsz évének hányattatásait.

Önt mikor érintette meg először a második világháború szele?

Gimnazistaként Érsekújvárott. Amikor légoltalmi futóárkokat kellett ásnunk az iskolaudvaron. Később, már a bombázások alatt, aznapra mindig abbamaradt a tanítás. 1944 márciusában pedig, amikor a németek megszállták Magyarországot, otthonról el sem indulhatott velünk a diákvonat, mert kizárták a személyforgalmat, és a katonai szerelvények kaptak elsőbbséget. Decemberben pedig megkezdődött a leventék összegyűjtése és elhurcolása. Eleinte a Dunántúlon, majd február derekától a mi környékünkön is, tehát Köbölkúton, Párkányban, Muzslán, Ebeden, Nánán és több más faluban. Sőt, például Hetényben nemcsak a 14-15 éves fiúkat, hanem az egykorú lányokat is elcipelték.

Megjelölték rögtön az úti célt is? A nyilasok elárultak valamit a szándékaikból?

Amikor Érsekújvárban hatvanasával a marhavagonokba tereltek bennünket, és ránk zárták azokat, úgy szólt a fáma, hogy Komáromba visznek. A vonat viszont hol lassabban, hol gyorsabban ment velünk mélyen bele az éjszakába, s amikor végre megállt, az állomásépületen Lanžhot volt a felirat. Kizavartak bennünket az épület elé, ahol a szerelvényünk önmagát Toldinak szólíttató nyilas parancsnoka közölte: megváltozott a parancs, az SS-egységek fennhatósága alá kerülünk, ezért most már minden, a szülőhazájával szemben érző szívű magyar gyerek segíteni fogja Németországot, hogy együtt minél hamarabb legyőzhessük az ellenséget – az orosz bolsevistákat, a harácsoló amerikaiakat és a büdös zsidókat. Ezután a hírhedt nyilasindulóra kellett rázendítenünk: „Zöldinges fiúk, most a harcra fel, / Szálasi Ferencet sose hagyjuk el. / Előre hát a végső harcra, / Végső büszke diadalra!” Lett ebből némi cirkusz is, mert a második sort nagyon sokan úgy énekeltük, hogy „Szálasi Ferencet most akasszák fel!” Erre „Toldi hadnagy-testvér” rögtön egy géppisztolysorozatot lőtt a levegőbe, bennünket meg visszaparancsolt a tehervagonokba. Azt kiabálta, hogy aznap koszt nélkül maradunk. Nemsokára a szerelvény is tovább indult, hogy förtelmes utazásunk végén a németországi Kassel melletti repülőtérre kerüljünk, ahol fekete egyenruhás SS-hadosztályhoz sorolt légvédelmi tüzérekké akartak kiképezni bennünket.

Így most egy gyerekfejjel kiképzett, majd a háború végén kiszuperált tüzérhez van szerencsém?

Dehogy. A képzés rövidesen félbeszakadt, mert közeledtek az amerikai felszabadító egységek. Viszont az előlük menekülő németek magukkal hurcoltak minket is, és csak majd száz kilométeres gyaloglás után raktak bennünket vonatra.

Ön a háború viharába sodródott egykori gimnazista emlékeit egy szerényebb terjedelmű könyvben is közreadta, igaz, csak 1990 után. Mégis arra kérem, idézzen föl legalább egyet a leventesorban megélt, talán hét évtized múltán is riasztó reminiszcenciái közül.

A számomra máig feldolgozatlan események egyike már Rotwestenből eljövet, pusztán egyetlen óra leforgása alatt történt, az imént említett menekülés sok-sok hasonló eseménye között. Azon a délutánon, amikor több tucat amerikai vadászbombázó támadta meg Altenburg városának vasútállomását, mi éppen ott tartózkodtunk. A sínpárok alatt, ahogy ez számos város állomásán bevált szokás, keresztben egy hosszú, néhány kijárattal megszakított alagsori folyosó húzódott. Rengetegen oda menekedtek, de amikor az egyik nyílásba bomba csapott, egyszerre több százan is meghaltak. Sajnos, egyik barátom, a 14 éves Tégen Imre is. A Barusz fivérek meg én csak az „alagút” bejáratát értük el a bomba becsapódása előtt, így a légnyomás bennünket kilökött. Két hétre szinte megsüketültünk, de egyéb bajunk nem esett. A köbölkúti Tégen testvérek közül Laci a vagonoszlopok között álló bádogházikóba bújt a légitámadás elől, őt a bódéval együtt szitává lőtték. Az pedig már számszerű adalék mindehhez a szörnyedelemhez, hogy csupán a leventék soraiból – ott és akkor – közel félszáz fiú vesztette életét. És aki életben maradt, az bizony sok esetben csak hosszú hónapok, esetleg évek múltán került haza. Lelkileg meggyötörve, testileg megkínozva.

Ön is csak 1945 májusának legvégén érkezett haza, mármint a leendő Gbelcére...

Igen. Az akkori Magyarországhoz visszacsatolt Köbölkútról hurcoltak el, és Csehszlovákiába jöttünk vissza, haza. Bár tizenöt éves fejjel a túlélés, a hazatérés örömében ezt nem is érzékeltük. Persze, a község köznapjainak hangulatán azért érződött, meglátszott a változás. Visszatértek a cseh kolonisták, mindenfelé ők meg a szlovákok vették át az irányító szerepet. A trafikokban, az üzletekben, a vasútállomáson, a községházán. Gárdisták és partizánok egyaránt. Nem sokkal később környékünkön is megkezdődtek a csehországi deportálások és a magyarországi áttelepítések. Akkorra már özvegy édesanyám és én is megkaptuk a fehér lapot, de községünknek legalább ebben a történelmi körülményben akadt ritka szerencséje. Hála a köbölkúti Hinora Sándornak, aki még az első köztársaságban Érsekújvárott gimnazista, majd Prágában volt egyetemista. Ő ugyanis a háború után, a nyelvtudásának köszönhetően, a kitelepítést és a lakosságcserét irányító munkacsoportba került, így megtehette, hogy késleltette saját faluja besorolását. Amikorra pedig halaszthatatlanná vált volna a dolog, és az állomásokra kiállították már a vagonokat is, központilag leállították az áttelepítést! Hinora Sándornak köszönhető tehát, hogy a köbölkúti magyar lakosság itt maradhatott. Az ő temetésén én tartottam a gyászbeszédet, s az összes köbölkúti magyar nevében megköszöntem akkori kiállását, kockázatvállalását.

Már a kissé közelebbi múlt eseményeit ébresztgetve, ha nem tartja tolakodásnak, rákérdeznék: a háború vége óta bejárta-e újra kamaszkori bajlódásainak németországi stációit? Azokat a helyeket, ahol leventeként a megpróbáltatások tucatjai érték?

Nem. Azóta egyetlenegyszer sem kívánkoztam arra a vidékre. Rossz emlékek azok, lezártam őket magamban. És lelkierőm sem lett volna ahhoz, hogy szemlélődéssel föltámasszam magamban az ott sok-sok keserűséggel megélteket.

Akkor sem menne el oda, ha mondjuk önök hárman, akik még élnek a Köbölkútról a frontra vezényelt leventék közül, együtt vágnának neki egy pár napos kirándulásnak?

Minek lenne az?... Az olyan tájakra, ahová csupán gyötrő emlékek fűzik az embert, oda nemigen vágyódik még egyszer senki. Elhiheti, hogy örökös életveszélyben voltunk. És rengeteget koplaltunk. Amikor például Göttingen felé hajtottak bennünket, ott a tavaszias időben már nőtt a repce. Kiszaggattuk hát a szárát, azt ettük. Egyik barátom, Máté Pityu némi akasztófahumorral meg is jegyezte, ha egyszer hazaérünk, elmondhatjuk, hogy leventékként már az összes pénteket, a kis- és nagyböjtöket lekoplaltuk egészen az életünk végéig. Ez jut eszembe, ha néha pénteken is húst eszem...

Ön szerint miért maradt ki szinte teljesen mind az egyetemes magyar, mind a szlovákiai magyar történetírásból a Hitler–Szálasi egyezség nyomán a frontra hurcolt leventék tragikus históriája?

Nehéz megmondani. Csak sajnálni és fájlalni tudom ezt a mulasztást. És mert a saját bőrömön kellett megtapasztalnom a leventékkel történteket, a múltban írtam már leveleket a magyar parlament elnökének, a miniszterelnöknek, vezető politikusoknak mindarról, amin hosszú hónapokon át keresztülmentünk. Őszintén szólva, nehéz felfogni, miért mellőz bennünket egyrészt a történetírás, másrészt a köztudat. Hogy miért néznek el közömbösen 110 ezer, illetve ebből 15 ezer hősi halált halt szerencsétlen sorsú gyerek feje fölött. Az egyetlen konkrét történelmi utalás kamaszkori kálváriánkra a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán 2009-ben ünnepélyesen leleplezett márványtábla.

Ennyi elég?

Dehogy elég! A történelemkönyvekben sincs rólunk egy szó említés sem.

A szíve mélyén miként érzi: miért nem téma ez?

Mert a mai magyar politikai pártoknak nem fűződik hozzá érdekük. Sem Magyarországon, sem itt. És mert egyetlen magyar politikusnak sem volna belőle egyéni haszna. A legjobb tehát elhallgatni. Nyolcvanhárom évesen, öreg fejjel így látom.

1998 után az akkori MKP nyolc esztendeig volt itt kormányzati pozícióban. Nem kérte a közbenjárásukat?

Érdemben nem történt semmi, mondván, legyen ez elsősorban a magyarországi közgondolkodás, illetve történetírás dolga.

Ezzel a kérdéskörrel nem mer, vagy nem akar senki szembenézni?

Inkább nem akar, mert nem érdekli sem a históriát, sem a politikát. Önös érdekből nem lát benne semmi előnyt. Igaz, még 2001 tavaszán az a hír járta, hogy a második világháború során erőszakkal Németországba hurcolt személyek a genfi székhelyű International Organisation for Migration révén kártérítést kaphatnak. Pozsonyban iroda is nyílt, ahová benyújthattuk kérvényeinket. Válasz csak három évvel később és nem Genfből, hanem Kanadából érkezett, amelyben azt közölték: bennünket a tengelyhatalmakkal szövetséges országból kényszerítettek el, ránk így nem vonatkozik a szóban forgó szervezet jóindulata.

Eszerint akik ebben dönteni (voltak) illetékesek, a magyar leventemozgalmat akár a Hitlerjugend valamiféle változatának vélik?

Feltehetően. Így nem kártérítésre szorult személyek, hanem inkább háborús bűnösök lennénk! Lettünk volna azok 14-15 éves gyerekfejjel? Tehetünk mi arról, hogy Szálasi uralma alatt hurcoltak el minket, és lettünk mára az elfeledett gyerekek? Jött a parancs és menni kellett, a frontvonalban megjártuk a poklot, a társaink ott haltak meg.

Ahogy a különböző iratokat, visszaemlékezéseit mutatja nekem, látom, hogy máig is szemüveg nélkül olvas! Gondolom, legalább ennek tud még örülni.

Igen, annak okvetlenül. Bár van szemüvegem is, de ha fölteszem, hogy még jobban lássak, úgy kicsinek tűnik a nyugdíj és nagynak a gázszámla...