Egy kötetnyi szünet

HORVÁTH GERGŐ

Így hát sem szerzője, sem tartalomjegyzéke, sem korrepetitora, sem fordítója vagy felelős vezetője nem lenne, talán csak címe. Egy kötetnyi szünet.

Volna-e valaki, aki leemelné a polcról, kisétálna vele az első útba eső padra vagy kávéházba, majd nekiülne, és minden oldalt tisztességgel végigolvasna. Nézné az üres papirosokat, és sehova sem sietve, perceket időzne egy-egy oldal felett, sőt néha akár még vissza is lapozna, ha a gondolatiságot már követni nem tudná. Ekkor megnedvesítené ujjbegyét, egy pár lapot ismét előrehaladna, és könyvjelzővel jelölné a helyet, ahol éppen tart, nehogy véletlenül ne emlékezzen rá, mikor majd újra előveszi. Hisz, mint bármely más kötetet, ezt sem lehetne percek alatt elolvasni, mert ugyan ki ne tudná, mennyire nem egyszerű az üres lapokkal számot vetni. Azt olvasni bennük, amit olvasni szeretnénk, csak ideig-óráig vagyunk képesek. Idővel aztán már egyre többször azt, amivel sokszor talán annyira fájóan tudunk azonosulni, önmagunkat. És ami a legfelemelőbb és egyben legmegrázóbb is, hogy mindig újra lehetne olvasni, és jelen esetben kár is a megengedő kifejezésmód. Nemcsak hogy lehetne, hanem kis idő elteltével már-már kötelességünk is volna, hiszen máskülönben miért is emeltük volna le a polcról. Van néhány egészen különleges szerző, aki tudott élni a legkevesebb betű hatalmával. Rilke, Böhme vagy Exupéry. Valóban, mind mennyire kevés betű. Az ő tiszteletükre megjelenni, és az ember javára válni vajon képes lenne-e ez a könyv? Igazolná-e ez a kötet Radnóti, az emberséghez méltó értelembe vetett bizodalmát, avagy már az értelmiségi sajtó is csak megvonná a vállát, és értetlenségében nem tudna kihez fordulni. A kritikusok minden bizonnyal meredten bámulnának egymásra, és megcsúfoltnak, fölöslegesnek éreznék magukat egy ismeretlen szerző által. Kire, kikre szórnák szitkaikat az egyetemes meg nem értés nevében?

Egy lehetséges forgatókönyv szerint azonban el is maradhatna a felháborodás, a könyvből bestseller válhatna, és idővel mindenkinek a kezébe kerülne legalább egyszer. Kölcsönkérné, ajándékba kapná, netán kivenné a legközelebbi könyvtárból. Újranyomnák, egyre több kiadást érne meg, és sok száz év múltán a szent könyvek között tarthatná számon a historiográfia. Az elgondolható variációk száma végtelen, az elképzelhetőké ezzel szemben már véges, hacsak nem akarunk túlságosan kicsinyesek lenni. Nem is kell messzemenőkig előrelátónak lennünk, hogy tudjuk, ez a könyv feltehetően sosem fog megjelenni. Ennek talán legfőbb oka azonban az, hogy már önmagában elgondolni is elégséges lehet az elgondolás hatalma révén.

Szétnézve tehát, bárki az önmagában hordozott és megtestesült emberiség szerint, vajon nem lenne-e már szükség egy kötetnyi szünetre? Gondoljuk csak el, mit olvasnánk ki belőle.