Egy könyv, amely elkerülte a figyelmet

Tizenhárom éves unokám egy nyári délután azzal szórakozott, hogy maroktelefonjával lefényképezte a kertszomszédaink macskáit. Egyszer csak megjelent mellette a szomszéd néni, és arra kérte Áront, hogy az egyik felvételét tegye át az ő telefonjára, mert azzal nem lehet fényképezni, de képet továbbítani igen, s ő szeretné a külföldön nyaraló unokáit megörvendeztetni a számukra oly kedves kiscicákkal. Két-három gombnyomás után meg is jelent Áron felvétele a néni telefonjának képernyőjén, amit a nagymama pár pillanat múlva el is küldött az unokáknak. A válasz is megjött azonnal: „Köszi, aranyosak”, majd a két unoka mosolygó képe jelent meg ott, ahol előbb még a cirmosok tetszelegtek. Én meg csak ámultam, bámultam, no nem azon, amit láttam, hanem azon, hogy a jelenet úgy játszódott le, mint a világ egyik legtermészetesebb dolga. Sem az unokámnak, sem a szomszéd hölgynek, aki mellesleg pedagógus, esze ágában sem volt tudatosítani, hogy milyen fantasztikus műveleteket végeztek parányi készülékeikkel néhány pillanat alatt. Valószínűleg én sem gondolkodtam volna el rajta, ha nem éppen A mi 20. századunk című könyvet olvasom, s benne éppen Ozogány Ernő eszmefuttatásánál tartok, amit a maroktelefon karrierjéről írt.

A könyvet 2002-ben adta ki a Lilium Aurum. Egyik mondata a mobiltelefonról így hangzik: „Jelenleg a 900 megahertzes sávot használják. De már gyártják az 1800-as berendezéseket is. [...] Ez utóbbi már képek átvitelére is alkalmas, számítógéphez, faxhoz és az Internethez is csatlakoztatható. Tehát nem kell sokáig várni...” A jóslat beteljesült.

Már a huszadik évemben jártam, amikor a Szovjetunióban fellőtték a Szputnyik-1 nevű mesterséges holdat, s ma, alig több mint négy évtized múltán, harminchatezer kilométeres magasságban, az egyenlítő síkjában keringő mesterséges „állócsillagként” viselkedő műholdak segítségével zúdul be lakásomba az információáradat. Percek leforgása sem kell hozzá, hogy megtudjam, mi történik az emberekkel akár a világ legtávolabbi zugában. Van, aki ennyivel megelégszik, de szerencsére nem mindenki. A legtöbb embert hajtja a kíváncsiság, tudni akarja, mi miért van és mióta, s amikor egymáshoz viszonyítja a dolgokat, elámul. Hiszen én már akkor éltem, hogyan lehet az, hogy nem tudtam róla, vagy ha tudtam is, miért nem maradt meg az emlékezetemben? Az is megdöbbentő, hogy vannak dolgok, amelyek évek, évtizedek távolából teljesen más összefüggéseket mutatnak, mint akkor, amikor megtörténtek. Sajnos nem vagyunk képesek mindenre kellő módon és kellő intenzitással figyelni.

Fölöttébb vonz a történelem, mégis amikor megjelent A mi 20. századunk, belelapoztam, aztán feltettem a polcra a többi könyvem közé azzal, hogy majd ha időm lesz rá, elolvasom. Tán sosem jutott volna az eszembe, ha valaki a könyvszakmából nem jegyzi meg előttem, hogy nem érti, miért, alig van iránta kereslet. Ennek oka van, gondoltam. S annak ellenére, hogy túl aprók a betűi, s nekem hamar elfárad a szemem, pár nap alatt elolvastam. Mondhatom, utóbbi éveim egyik legizgalmasabb olvasmányélménye volt. Bámulatos összkép alakult ki előttem a huszadik század kultúrájáról, művészetéről, történelmi eseményeiről, tudományos felfedezésekről, társadalmi és szellemi mozgalmairól és a technika vívmányairól. Egyes fejezeteit a legavatottabb szlovákiai magyar szakírók: Dusza István, Kiss József, Lacza Tihamér, Öllős László és Ozogány Ernő írták. Sajnos mire a könyv megjelent, Dusza István nevét keretben kellett feltüntetni a szerzők névsorában. Emlékezzünk rá tisztelettel!

Nem tudom, kinek az ötlete volt e könyv anyagának összeállítása, mindenesetre külön dicséretet érdemel, meg persze az is, aki öszszehangolta e szerteágazó témaköröket, amelyek magukon belül is több száz irányba mutatnak. Alig akad a kultúrának, művészetnek, a természet- és társadalomtudománynak olyan területe, amelyet ne érintenének, néha egészen részletekbe menően, ám mindig közérthetően, máskor a kronológiákban csupán egy-egy sokatmondó mondattal. Alapos tudás, írói tapasztalat és szigorú önfegyelem kellett hozzá, hogy ezt meg tudják cselekedni.

Amikor a huszadik század szóba kerül, általában a háborúk, forradalmak, rendszerváltozások jutnak az eszünkbe, hiszen a történelemórákon az iskolákban is politikatörténet tanítása folyik. Az oktatásügyben érdekeltek úgy vélik, mérföldkövekként szereplő dátumok, ún. sorsfordító összecsapások leírásai kellenek ahhoz, hogy a fiatalok megértsék a történelmet. A mi 20. századunk szerzői viszont úgy vélik, tegyem hozzá, helyesen, hogy nemcsak azok a történelemformáló, ha úgy tetszik, sorsfordító események, amelyek milliók szenvedését és pusztulását okozzák, hanem leginkább azok, amelyek az emberek jobblétét elősegítő alkotó értelem gyarapodásának a kiindulópontjai. Ezek lehetnek hoszszantartó, kudarcokkal is teli kísérletezések, de akár villanásszerűen jelentkező zseniális ötletek is. Mind az előbbiek, mind utóbbiak konkrét személyekhez kötődnek. Nem véletlen, hogy a szerzők több száz kiváló személyiség nevét sorolják fel, sőt némelyiknek az arcképét is megrajzolják. ĺtéleteket is mernek mondani, különösképpen a zsenialitás megmérettetésével kapcsolatban, például, hogy ki miért kapott vagy éppen nem kapott Nobel-díjat. Kiváló stílusukkal szövegeik sorai közt is engednek olvasni, mi több, arra ösztönzik olvasóikat, hogy továbbgondolják az általuk leírtakat. ĺgy aztán az olvasók nemcsak a leírt tényekre támaszkodhatnak csupán, hanem tágulhat a világszemléletük is.

Az ember játékos lény, játékai sokfélék lehetnek. Az is egyfajta játék, amivel a mondanivalómat kezdtem, de vajon ki gondolná, hogy Harsányi János magyar származású Nobel-díjas közgazdász játékelmélete járult hozzá nagyban a kétpólusú világrendszer megszűnéséhez, vagy egy végzetesnek ígérkező atomháború kiküszöböléséhez egy másik magyaré, akit úgy hívtak, Neumann János.

A könyv mondanivalója nem merül ki a tények bemutatásával, olykor jelzik is az írók, hogy egy-egy szakterületen mit tartogathat számunkra a jövő, de aki figyelmesen olvas, maga is következtethet rá. Elég, ha az embernek éppen a feltárás alatt levő géntérképére gondolunk, és magunkban számba vesszük, mi minden lehetőség nyílik általa a további kutatások számára.

Előbb a játékot említettem. Emlékezzünk csak rá, hány olyan játszótársunk akadt nemcsak gyermekkorunkban, aki abban lelte örömét, hogy gonoszkodott velünk, tönkretette a játékainkat, elrontotta a hangulatunkat, megkeserítette vidám perceinket, napjainkat, netán éveinket. Gondolhatnánk, a kultúra, a művészet, a tudomány és technika területei mentesek az ilyen lehetőségektől. Korántsem így van. Hogy miként lehet ennek elejét venni, olvassuk figyelmesen a könyvnek azokat a fejezeteit, amelyek az eszmékről és az eszmeáramlatokról szólnak.

Meggyőződésem, hogy az öt szakíró nem dolgozott hiába, munkájuk további kiadásokat is meg fog érni, miáltal lehetőség nyílik témaköreik bővítésére, valamint a tudomány, a technika, a művészet és a kultúra fejlődésének újabb eredményeivel való gazdagítására.

Csicsay Alajos