Egy kísérteties torony

CSEHY ZOLTÁN

A világítótorony (The Lighthouse) című kamaraopera cselekménye egy 1900- ból származó misztikus-horrorisztikus elbeszélésen alapul: a vizsgálóbírák előtt három tiszt áll, akik arról számolnak be, hogy a Fladda nevű skót világítótorony személyzete eltűnt. Le szerették volna őket váltani, de megérkezésükkor már nem voltak a helyükön. Aztán egy iszonyú vihar kellős közepén megjelennek az egykori őrök: Arthur álszent erénycsősz, Blazes faragatlan és nyers tengeri medve, Sandy a béke és nyugalom híve. Sandy világosan látja, hogy ha nem keresnek kompromisszumokat, elevenen falják föl egymást, mint a kalitkába zárt, kiéheztetett állatok, ezért azt javasolja, énekeljenek. Az első dal egy véres gyilkosságról, gyerekkínzásról, utcai bandákról és a nyomorról szóló ballada, melyből Blazes gyilkos jellemének sötét titkaira is fény derül. A dal főhőse megölt egy pénzes öregasszonyt, a gyilkosságért viszont az apját kötötték fel. Sandy ellenben egy túlságosan is szentimentálisnak ható dalt ad elő, egy szerelmi balladát cselló- és zongorakísérettel, mely végül bizarr és szinte trágár énekké fejlődik, és sejtetni engedi, hogy a megénekelt vágy korántsem szokványos. Arthur az üdvhadsereg egyik dalát énekli el, mely a bűn elleni agresszív fellépésről szól, valamint az aranyborjúról, azaz a bálványimádásról. Rémképek és rettenetes látomások bukkannak elő a múlt ködéből, s lényegében ezek gerjesztik a vihart. Blazes történetének agresszív szellemei is elözönlik a teret, és megjelennek Sandy sztorijának tulajdonképpeni szereplői – saját húga és iskolatársa. Arthur egy bibliai szörnyet lát, magát a megtestesült aranyborjút mint dühöngő bikát, mely rájuk akar támadni: valójában a közeledő ellátmányoshajó fényei ezek. A szellemképzeteikkel viaskodó férfiak védekezésképpen elhagyják a tornyot. S miután a megzabolázhatatlan állatnak hitt hajón érkező új tengerésztisztek elmennek, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt: az emlékképek iszonytató viharánál. Kérdés, vajon mi is történt: három tiszt emlékképei és múltjuk alakjai lebegtek elénk, vagy egy kísértettörténet kellős közepére csöppentünk? Hús-vér alakokról van szó vagy titkolt bűneikért vezeklő, nyugtalan árnyakról? Létező figurákról vagy a tarokk megelevenedett kártyalapjairól?

Maxwell Davies, aki idén ünnepelte 80. születésnapját, a misztikus horror és a pszichothriller eszköztárát alkalmazta az operaszínpadon. A zeneszerző egyik legizgalmasabb fogása, hogy az új és a régi őröket ugyanazok a személyek játsszák: a maszk felöltése tehát sokszorosan összetett allegóriát eredményez. Az előjáték kihallgatási jelenetében a férfiak egy kürtszóló „kérdéseire” felelnek. Ez a gesztus erőteljesen emeli ki a zene elsődlegesen narratív funkcióját. Az operában a fojtogató múlt destruktív képei jelennek meg egy bűntudattól torz, szinte perverz fantázia világában, de a tengerészmesék titokzatos univerzuma is felidéződik. Egy önmagába zárt, a külvilágtól elszigetelt, retorikai értelemben szinte beltenyészet jellegű közösség lelki életének az irracionalitás határait súroló dokumentumaival szembesülünk. A jellemformálás kitűnő, bár a mesterkélt teatralitás tudatos alkalmazásától sem mentes. A hallucinációs jelenetek és a jelentős hangterjedelmet megkövetelő vonalvezetés próbára teszi az énekeseket. A tenger ábrázolásának sokfélesége és a kísérteties hangulat zenei festése csak Britten megoldásaihoz mérhető. A zeneszerző a darab architektúráját a tarokk-kártya Torony lapjának megfelelően alkotta meg, hogy fokozza a mű miszticizmusát. Maxwell Davies a tenger folytonos morajlását operája alapszövetévé teszi: ez az elemi nyugtalanság a végtelenített idő szorongásosságát jelzi. A főszereplők dalai valóságos pszichológiai mélyfúrások, melyek legfőbb generálói az érzelmi léttér mindannyiukat elsodró viharainak.

A mű először a Collins Classics gondozásában jelent meg 1994-ben. A BBC Philharmonic Orchestra Peter Maxwell Davies vezényletével játszik. Ugyanez a hanganyag 2014-ben a Naxos kiadásában is napvilágot látott.