Egy feledésre ítélt röpirat kapcsán

Az írott szó, avagy a papírra vetett gondolat erejét és értékét firtatni első ízben akkor merült fel bennem, amikor a pannonhalmi apátságban tett látogatásom alkalmával a könyvtár több évszázados, ódon falai között megérintett az a szellemiség, mely az itt felhalmozott több százezer kötetnyi könyvből sugárzik. Aztán gondolatot szó, majd tett követett...

AZ „IGE” BECSÜLETE

Akkor és ott Bánhegyi Miksa atya, a könyvtár vezetője beavatott rendjének, a bencéseknek egyik legnagyobb titkába, nevezetesen, hogy az írás tudása hatalom.

Erre a tanításra alapozhatott a feltételezhetően 480–547 között élt Szent Benedek is, amikor regulájában rendje szerzetesei számára napi több óra olvasást irányzott elő, ami eleve feltételezte a könyvtár létrehozását. Nagyböjt idején például minden szerzetesnek el kellett olvasnia egy könyvet, ami – figyelembe véve, hogy a korabeli műveltség nyelve a latin volt – nem lehetett könnyű feladat. Bár az alapítás évében, 996-ban még nem tesznek említést a könyvtárról, itt került elő Magyarország legrégibb könyvtárjegyzéke, 1090 körüli keltezéssel. Ekkor a könyvtár mintegy kétszáz írásművel büszkélkedhetett; és bár az idők során az eredeti állomány teljes egésze elveszett, a bencések megmentették az utókor számára a 13. század során kiadott pápai és királyi rendeleteket (melyeket a Liber Ruberben, azaz a Vörös Könyvben foglaltak össze), a 16. század elején pedig – okulásul az utókornak – megírták az első pannonhalmi kódexet.

Az utókor pedig annyira hálás volt ezért, hogy – minden jelentős társadalmi változás ellenére – nem engedte, hogy az értékes művek az enyészeté legyenek. Török, német, orosz és ki tudja, hány nép pusztított e tájon, a tudást rejtő könyvek azonban épségben megmaradtak. A könyvtár állománya ma háromszázötvenezerre tehető, és európai viszonylatban is értékes példányokkal büszkélkedhet. Vagyis csak büszkélkedhetne – mert a könyveknek ez nem szokásuk. Mint ahogy a bencéseknek sem, akik közben iskolákat alapítottak a tudásra szomjazó ifjúság épülésére – többek között a felvidéki Modorban és Komáromban. Azonban visszatérve a könyvekhez: ha abból az örökérvényű igazságból indulok ki, hogy minden könyvnek megvan a sorsa, valamint hogy véletlenek nincsenek, úgy biztosan állíthatom, hogy nem véletlenül vetődtem épp a bencések közé, mint ahogy nem véletlenül került a kezembe néhány nappal később a Kazinczy által oly nagyra becsült Báróczi Sándor: A védelmeztetett magyar nyelv című munkája sem. Mindkettő válasszal szolgált arra, milyen értéke van a gondolatnak.

Az említett mű először 1790-ben látott napvilágot Bécsben. Szerzője, az erdélyi származású, ám a bécsi udvarban szolgálatot teljesítő Magyar Nemes Testőrző korának egyik legnagyobb magyar gondolkodója, anyanyelvének nagy műveltségű, elkötelezett újítója volt. Nevéhez számos olyan nyelvészeti munka fűződik, melyek az elmúlt évszázadokban szinte teljesen feledésbe merültek; talán azért, mert a szerző a nyelv megújítására törekedve, gyakran áthágja a szélsőségek határát. Más a helyzet a Védelmeztetett magyar nyelv című munkájával, mely csupán egy kiadást élt meg, majd a cenzúra betiltotta; a későbbi korok kiadói, úgy tűnik, teljesen megfeledkeztek róla, és 1984-ig nem is került újra sajtó alá. Pedig a két képzeletbeli szereplő, István és Alojzius (az első a magyar, míg a másik a deák, tehát a latin nyelv használatát védelmezi) által folytatott párbeszéd akár a mai viszonyokra is értelmezhető – különös tekintettel az anyanyelvi oktatás, a könyvkiadás, a nyelvhasználat, illetve a szépirodalom helyzetére. Ami a Felvidék, de akár a Kárpát-medence viszonylatában is jelentőssé teszi, az a több mint két évszázada leírt és a jelenkorban is tapasztalható kísérteties hasonlatosság, mely az írott és a beszélt magyar szó megbecsülését illeti. Nyelvünk művelőivel, valamint a magyarul írott könyveink kiadóival és terjesztőivel folytatott beszélgetések során azt tapasztaltam, nincs túl sok okunk a lelkesedésre. Hogy miért, arról maguk a „tanúk” vallanak; az említett műből vett idézeteket – egyrészt a hitelesség kedvéért, másrészt a korabeli nyelv zamatának megízleltetése, nem utolsósorban pedig a „fordítás” során keletkező esetleges félremagyarázás elkerülése végett – eredetiben közlöm. Hogy ki-ki találja meg benne állításom vélt vagy valós igazát.

KÉTES HOZADÉK

„Most – írja Bévezetőjében Báróczi –, midőn a tudományoknak folyamatja és az erkölcsöknek nagyobb szelídsége láttatnék valamely mosolygóbb jövendőt ígérni, azt reménlhette volna az ember, hogy az egyenetlenségből következett sok szomorú példáktól elrettentenek, (...) ugyanazon egy akarat fogja mindnyájokat (értsd: az ország lakosait) a közjó megmozdíthatatlan fondamentomainak megvetésére bírni.”

Hogy az említett közjó alapjainak megvetése mennyiben volt sikeres, az a társadalomtudományok művelőinek körében mai napig vita tárgyát képezi. Nemzeti kultúránk, ezen belül is irodalmunk megőrzése egyre nagyobb próbatételek elé állítja a szakma képviselőit. Mert a kultúra időközben árucikké vált.

„A könyv, illetve annak kiadása ma nagyon komoly befektetés – mondja Méry Gábor, a Méry Ratio kiadó vezetője. – Egy-egy kiadvány megjelentetése – persze mindig a minőségétől függően – kerülhet néhány tízezer, de több millió koronába is. A kiadók ezért mindig függő viszonyban vannak az olyan intézményektől, mint a kulturális minisztérium vagy az alapítványok. A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma által a magyar könyvek támogatására elkülönített összeg csupán a szükségletek egy töredékét fedi, hogy pontosan mekkora ez az öszszeg, nem tudom. Magyarország Nemzeti Kulturális Örökségének Minisztériuma körülbelül évi tizenötmillió forintot fordít a felvidéki könyvkiadás támogatására; ezen hét kiadó osztozik; kiszámítható tehát, hogy alig félmillió korona jut egyre. Az alapítványi támogatások pályázathoz kötöttek – nem kell tehát ecsetelnem, mekkora ezek körül a lobbi. Nem jobb a helyzet a terjesztők, kiskereskedők esetében sem. A könyvet többnyire bizományba veszik át, így a kiadó csak hosszú idő elteltével jut haszonhoz, ami gyakran akadályozza a további kiadványok megjelentetését. A műfajokat figyelembe véve, az eladási listát mindenképp a sikerkönyvek vezetik, míg a líra a sor végén kullog. Állítom, hogy aki a Felvidéken száz verseskönyvet el tud adni, az már sikeresnek számít, de a szépprózát illetően sem beszélhetünk magas példányszámokról.

Kiadóm, a Méry Ratio elsősorban helytörténeti, illetve történelmi jellegű könyvekre szakosodott. Ezek többsége egy-egy településhez, régióhoz kötődik, úgy is mondhatnám, hogy az olvasók »felfedezik« bennük önmagukat, illetve gyökereiket. Talán logikusan az következne, hogy az önkormányzatoknak hozzá kellene járulniuk ezek kiadásához, ám többségük olyan alacsony költségvetéssel dolgozik, hogy könyvre – beleértve a falusi könyvtár bővítését is – nem marad pénzük. A felsoroltak azt eredményezik, hogy a kisebbségi könyvkiadás – az anyaországival ellentétben – nem profitorientált. Ehhez még annyit, hogy a jövő év elején életbe lépő tizenkilenc százalékos áruforgalmi adónak a könyvekre történő kiterjesztése tovább fogja rontani a könyvpiaci viszonyokat.

Hogy pozitívumokat is említsek: egyre inkább azt tapasztalom, hogy az emberek, megunva az elektronikus média általi »agymosást«, újra kezdenek a könyvek felé fordulni. És bár a könyv talán sokak számára továbbra is luxuscikknek fog számítani, bízom benne, hogy az Európai Unióhoz történő csatlakozást követően a magyar nyelven kiadott könyvek mozgása megélénkül majd.”

Ardamica Zorán, a kortárs műveket megjelentető Plectrum kiadó vezetője e tekintetben sokkal borúlátóbb. Mint mondja, a felvidéki magyar könyvkiadás jelentős változások elé néz, melyek gyökereikben fogják megingatni a kiadókat, és az uniós csatlakozásnak is megvannak a hátulütői. „A pénztelenségről és a támogatási rendszer kicsinyes bürokratizmusáról nem fogok beszélni – mondja –, mert ez rég lerágott csont. Van viszont néhány olyan kérdés, amely, gondolom, nem csak engem foglalkoztat, s amelyeket mindeddig senki sem válaszolt meg. Például: vajon mikor változik meg az Európai Unió kommersz, tehát mindent üzleti alapon kezelő kultúrpolitikája, amely nem tesz különbséget a tömegigényeket kiszolgáló termék és a valódi érték között? Mikor születik meg az a koncepció, amely orvosolja ezt a problémát? Mikor fog a Szlovák Köztársaság – állami, megyei és önkormányzati szinten – elegendő összeget fordítani a kultúrára? Vagy: mikor egyenlíti ki a költségvetési támogatás arányát az európai átlaggal? Mikor lesznek képesek az állami és az önkormányzati könyvtárak végre friss kiadású szakkönyvek vagy szépirodalmi kötetek vásárlására, ha a jelenlegi támogatáspolitika mellett a törvényben szabott kötelezettségeiknek – így pl. az adott régióhoz kapcsolódó kiadványok gyűjtésének – sem tudnak eleget tenni? Vajon az uniós tagság biztosítja a nemzetek és nemzetiségek kulturális szuverenitását is? A vámmentes áruforgalom fölösleges vámadminisztráció-mentességet is jelent-e majd? Be fogunk-e törni a magyarországi könyvpiacra, szerzőink, kiadóink piacképesek lesznek-e, növekedni fog-e a kiadott művek példányszáma, hogy a művészek és a kiadók végre tényleg függetlenek legyenek? A szabadpiaci feltételek vajon tényleg meghozzák a gondolat szabadságát? Végezetül: hoszszabb ideje agonizáló iskolarendszerünk az állandóan növekvő könyvárak mellett képes lesz-e az ifjúságot az irodalom, a szép szó szeretetére nevelni? Csupa olyan kérdés, melyekre a választ talán két-három év múlva tudjuk csak meg; akkor derül ki, mennyire becsültük irodalmunkat, kultúránkat. Hogy a papírra vetett gondolatot ma mennyire becsülik?... Szinte semmire. Mégsem vagyok képes elhinni, hogy a jövő ne teremtsen új lehetőségeket, s hogy az ember – túl a fogyasztói csömör csúcsán – ne térjen vissza a könyvekhez. Ha ebben nem hinnék, nem foglalkoznék irodalommal.”

NÉHÁNY MONDAT AZ ANYANYELVI OKTATÁSRÓL

„A tanult emberek egyetlen napja messzebb terjed, mint a legidősebb tanulatlanok egész élete” – idézi művében latinul Báróczi Seneca „Erkölcsi leveleit”, majd felteszi a sarkalatos kérdést: „Hol az örökség birtokához való igazság, és hol az anyai emlőkből bészopott született nyelv?” Néhány oldallal odébb az uralkodó címére jegyzi meg, hogy „a nemzetnek a magyar nyelvet az iskolákban különösön mívelni ajánlotta”, amiért „legalább dicséretet érdemel szándéka”.

Az anyanyelvi oktatás tükrében szemlélve az írott szó becsületét kitűnik, hogy iskoláink gyakorta a megfelelő tankönyvek hiányával kénytelenek szembenézni. Míg a környező országok többségében – így Magyarországon és Csehországban is – a tankönyvpiacot a nyitottság, a kiadókat pedig a versenyképesség jellemzi, hazai tankönyvkiadóink helyzete az állam támogatásától függ. Az pedig nem szórja két kézzel a pénzt – különösen nem a kisebbségi oktatásra.

„Azt mondhatom, hogy teljes mértékben az oktatásügyi tárcától függünk – tudom meg Urbán Zsolttól, a Szlovák Pedagógiai Kiadó Magyar Szerkesztőségének vezetőjétől. – Olyannyira, hogy 2003-ban több tervezett kiadványunkat nem tudtuk megjelentetni. Ami az alsó tagozatot illeti, tankönyvek és munkafüzetek tekintetében szinte teljesen le van fedve, a tankönyvek közül választani is lehet. Az új zenei nevelés tankönyvön jelenleg dolgozunk. Valamivel rosszabb a helyzet a felső tagozaton; pl. az új szlovák nyelvtankönyvek nem készültek el valamennyi osztály számára, továbbá le kell fordíttatnunk az új kilencedikes természetrajzot és a felújított fizikakönyveket is. Ami a szaktanintézeteket illeti, rég adtunk ki számukra könyveket, aminek egyik oka, hogy a lehetséges példányszám alacsony. Néhány száz példány kiadása pedig nagyon költséges. A gimnáziumok számára készülő biológia-sorozat negyedik kötete is lényegében elkészült, melyet azonban a minisztérium 2003-ban nem rendelt meg, de 2004-ben remélhetőleg folytatni tudjuk ezt a sorozatot is.

A legnagyobb gond természetesen a történelemtankönyvekkel van, mivel a magyar iskolákban még mindig a régiekből tanítanak, melyek enyhén szólva is elavultak. Jelentek meg persze időközben új történelemkönyvek szlovák nyelven, ám ezek nem alkalmazhatók a magyar iskolákban. Nem a történelem hamisítására célzok itt, hanem arra, hogy ez az egyes eseményeket más szemszögből láttatja. A gyakorló magyar tanítók által kidolgozott történelem tantervét, melynek alapján elkészülhetne az új történelemkönyv, az Állami Pedagógiai Intézet elutasította, mondván, hogy »a szlovákiai történelemoktatás módszertanának alapjaiba avatkozik bele«. A nemrég kiadott Szlovák történelmi lexikont viszont – melyből, lefordíttatva angolra, németre és franciára is, presztízs-könyvet kreáltak, sőt elnyerte az »Év könyve« címet is – kiadják magyar nyelven is. Aki számára eddig – gondolok itt elsősorban a magyarországi olvasóközönségre, illetve történészekre – nem volt világos, ebből majd megtudhatja, milyen szerepet játszottak a szlovákok a történelem forgatagában, hogyan látják magukat.

Egy gondolat erejéig visszatérve a tankönyvkiadásra, hadd jegyezzem meg: a szellemi kapacitás megvan ahhoz, hogy jó tankönyvek készüljenek; tanítóink felkészültsége és rátermettsége jó alapul szolgálhat ehhez, ám nehéz rábukkanni a megfelelő emberekre. Igény pedig volna...”

Az ország második legnagyobb tankönyvkiadója, a Terra Kiadó sikerét jórészt a Magyarországról behozott Apáczai-könyveknek köszönheti. Ügyvezetője, Tóth Erzsébet szintén a kereslet és a kínálat közötti egyenlőtlenségben látja a hazai tankönyvkiadás legnagyobb problémáját.

„A tankönyvek kiadását az oktatásügyi minisztérium fizeti, és az erre fordítható keret meglehetősen szűkös – tudom meg tőle. – Az iskolák részéről kinyilvánított igényt sosem sikerül száz százalékban kielégítenünk, de az a fontos, hogy folyamatosan próbáljuk pótolni a hiányt. Előtérben mindig az első évfolyamos, illetve a magyar és szlovák, valamint matematika tankönyvek vannak, miközben a középiskolaiak háttérbe kerülnek. Újdonságaink közül szeretném megemlíteni a korábban »Y-sorozat« néven az alapiskolák felső tagozata számára kiadott szlovák nyelvtankönyveket, melyeknek a kilencedikesek számára készült részét idén jelentetjük meg. A visszajelzések azt igazolják, hogy jó ez a sorozat, de ahhoz, hogy alkalmazását hatékonyabbá tegyük, szükség volna az alsó tagozatos Y-sorozatra is. Szeptemberben tehát piacra dobjuk a másodikos »kis ipszilont«, majd fokozatosan a többit is. Az Apáczai-könyvek és más adaptációink iránt továbbra is nagy a kereslet, a magyar iskolák alsó tagozatainak nyolcvan százaléka már ezeket használja az anyanyelv oktatásában. Fájlalom viszont azt, hogy a középiskolás történelemtankönyv megírására nem nyertünk pályázatot, pedig jó elképzeléseink és szerzőink voltak.”

UTÓSZÓ GYANÁNT

„Tudod, barátom – írja végszó gyanánt nemes Báróczi Sándor –, ... minden madár úgy szól, amiként az orra nőtt... magad, mint filemile, kellemetes énekeddel, a deákságnak dicsérete közben, elragadtatások között altatod el a kies berkekben mulatozókat; addig míg én, halálbagoly létemre, a magyar nyelvnek béhozása mellett, a hazának örökös romlását huhogom.”

Hogy korunkban mennyire kell romlásról beszélni, maradjon nyitott kérdés. Tény, hogy a szellemi kapacitás adott, nem vagyunk híján vállalkozói kedvnek, és – mint azt nyelvészeink állítják – nyelvünk sem lett silányabb az elmúlt évszázadok során. A társadalmi, valamint a gazdasági változásokban keresni a választ szintén nem volna helyénvaló, hiszen a világ az állandó változásról, míg a művészet – a papírra vetett gondolatot is beleértve – az értékek megmaradásáról szól.

„Miként az évszakok, az erkölcsök is változnak” – írja Évkönyveiben Tacitus. Lehet, hogy ez a túlságosan is felgyorsult korszak nem kedvez az irodalomnak, a könyvnek, a gondolatnak. Igazuk azonban örök és elvitathatatlan. Mert – a Báróczi szerinti, ógörögből való fordításban – „kezdetben vala az értelem”. Annak létjogosultságát pedig senki el nem vitathatja.