Dézsá vü

Sokszor, sok helyütt elhangzott már, hogy a klónozás által fenyegetett világban élünk. Ezzel párhuzamosan számos olyan vélemény volt hallható, amely ennek az ellenkezőjét vallja: az emberi faj fennmaradását a klónozás biztosíthatja. Az Aeon Flux című film szembenéz mindkét „megoldással”; kifutásában azonban látszólag az első verzió mellett teszi le a voksot: „Egyszer éljünk; de legalább reménykedve” – hangzik a végszó az elsötétülő képkockák alatt.

Az immár DVD-n is hozzáférhető ötletgazdag (pl. fegyverré „nemesített” növények, folyadékok mint üzenetközvetítő rendszerek) film tehát arra ösztönöz, hogy ismét (sokadszor) gondoljuk át a klónozáshoz és a géntechnológiához fűződő viszonyunkat. Ennek érdekében a produkció felhasznál egy olyan jelenséget, melynek távlatait érdemes körbejárnunk. Ez a testen túli emlékezet kérdése.

Az Aeon Flux koncepciója szerint a klónozott egyed emlékezhet „előző életének” egyes epizódjaira. Ez a dézsá vü érzés a történet egyik mozgatórugója: a címszereplő (Charlize Theron mint akcióhős…) nem teljesíti küldetését, mert a kiszemelt célponttal való szembesüléskor „beugrik” neki, hogy az illetővel (Marton Csokas alakítja) már „találkozott valamikor”. Ezután kettejük kapcsolatának tisztázása párhuzamosan halad az emberiség történelmének módosításával. Illetve nem is olyan távolról azt a dilemmát veti fel, hogy „mi a valóság?” az individuum számára.

Itt most tekintsünk el attól, hogy az Aeon Flux mennyiben tekinthető Mátrix-típusú, posztapokaliptikus, azaz valamilyen globális katasztrófa után játszódó, virtuális dimenziókat is mozgósító filmek „klónjának”, és hogy ez a kulturális metafora miért félrevezető olykor. Összpontosítsunk inkább a fent jelzett dilemmára: hogyan is állunk az emlékezet szubjektivitásával a klónozás összefüggésében. Ez, hogy úgy mondjam, nem egyszerű terep.

Az emlékezet megkülönböztethető fajtái közül csak a legérdekesebbekre utalnék. Hiszen mindennapi tapasztalat, hogy az utánzás felfogható egyfajta emlékezetként, a tárgyak szemlélete serkentheti a visszaemlékezési folyamatot, a generációs emlékezet csak rövid ideig képes ébren tartani a múlt valamely szeletét, az egyénen túlható – intézményi feltételektől függő – kulturális emlékezet, melyet a mindenkori jelen határoz meg, viszont évezredeket foghat át. Vagy hogy a törzsfejlődés során kialakult ösztönök ugyanúgy emlékezetként működnek, mint az agy bizonyos régiói által generált álmok, vagy mint az immunrendszer alkotóelemei, melyek felismerik és azonosítják a betolakodó organizmusokat, ha már egyszer dolguk volt velük (ez utóbbira épül az oltás gyakorlata is). És persze szoros összefüggésben van az emlékezet jelenségével az örökítő anyag (DNS) viselkedése, vagy a tágabb értelemben vett szaporodás jelensége. Ezeknél az alapképleteknél azonban valószínűleg tényleg sokatmondóbb a testi és a testen túli emlékezet egy-egy radikális példája, melyek két szélsőséget képviselhetnek.

Kezdjük az előbbivel, és máris látni fogjuk, hogy a két szempont messzemenően összefügg, azaz nagyon nehéz számolnunk a test határaival, vagy a testek elkülöníthetőségével. Több neves biológus utalt már arra, hogy az emlékezethez nem feltétlenül van szükség agyra. Egy megdöbbentő, bár régen végzett kísérlet szerint a laposférgek egyes példányai mindenféle tanulás nélkül képesek eligazodni egy labirintusban, ha megeszik azon fajtársaikat, amelyek végigmentek az adott kacskaringós útvonalon. Ez azt a benyomást kelti, mintha ezeknek a lényeknek az emlékezete valahogy saját anyagukban lenne megalapozva. (Nem bukkantam még rá ennek cáfolatára a rendkívül szerteágazó szakirodalomban, vagyis lehet, hogy a megdöbbenés az én tájékozatlanságom számlájára írható… A dolog persze mint hipotézis sem mindennapi.) Másfelől igen furcsa a dézsá vü érzés tapasztalata, aminek persze több pszichológiai magyarázata ismert, sőt vallási toposzok is épülnek rá (pl. lélekvándorlás). Nos a szóban forgó film, az Aeon Flux összekapcsolja, tükrözteti ezt a két előfeltevést, és azzal szembesít, hogy a klónozás megvalósíthatja ezt az ideát: a klónokat összeköti a testi-lelki emlékezet…

Rendkívül fontos hangsúlyoznunk azonban, hogy erről kevés tapasztalatunk van – legalábbis egyénenként. Az egypetéjű ikrek azonban (mivel egymás klónjainak tekinthetők: génállományuk 100%-ig azonos) máshogy nyilatkozhatnak e kérdésről. Ők az élő bizonyítékai a természet feloldható paradoxonának: a másolatok nem tökéletesen azonosak egymással. A klónozás eljárása sok-sok kérdést vet fel, de ezek közül is a legnyilvánvalóbb, hogy kiszámítható-e a gének hatása – ezek ugyanis bekapcsolhatnak előre nem tervezhető funkciókat.

Az Aeon Flux igazából ezzel a perspektívával szembesít: egy hirtelen fordulattal hozzájárul a klónozás értékelhetőségének paradox jellegéhez. Amennyiben a filmet úgy nézzük, hogy a történet kivezet a géntechnológia által létrehozott jövőképből, de érzékeljük, hogy ezt maga a klónozás tette lehetővé a fikción belül (a sterilitás ideiglenes leküzdése), akkor valószínűleg kevésbé maradunk rabjai a tudományellenes gondolkodásnak. (Ne a klónozástól magától féljünk, hanem attól, aki felhasználja…)

S persze ha világossá vált, hogy a film alapján megfogalmazható dilemmák nem mások, mint puszta ismerős előfeltevések, vagyis ha a nézőnek dézsá vü érzése támad, ez korántsem véletlen. Az emlékezet jóvoltából ugyanis nincs ezzel egyedül.