December 7-én lemondott a kormány

ÖSSZEFOGLALÓ

Miután 1989. november végén lezajlottak a több százezer embert megmozgató nagy tüntetések, valamint 27-én az alkalmazottak háromnegyede részt vett az általános sztrájkban, alapjaiban rendült meg a kommunista hatalom. A történészek többsége szerint ezek voltak a döntő momentumok, melyek után már nem volt visszaút. Főként úgy, hogy a térség országainak többségében már megdőlt a rezsim, Moszkva pedig nem volt hajlandó beavatkozni és megmenteni a rendszert.

A rendszer ugyanakkor még nem omlott össze, a kommunisták pedig nem adták át automatikusan a hatalmat. November végétől lázas tárgyalások folytak Prágában és Pozsonyban is az ellenzék és a rezsim képviselői között. A nép hangján felbuzdulva az ellenzék fokozta követeléseit és egyre magabiztosabb lett, a hatalom pedig mindig fáziskésésben volt: arra volt hajlandó, amivel két vagy három héttel korábban lehetett volna – igaz, csak átmenetileg – kielégíteni az igényeket.

Kommunista

fáziskésés

A kommunista párt legfőbb vezetése nem érzékelte kellően a közhangulatot, s úgy gondolta, az elégedetlenkedők leszerelhetők egy kormányátalakítással. Ladislav Adamec, aki 1988 októberétől vezette a csehszlovák kormányt – s nem tartozott a keményvonalas pártemberek közé –, december 3-án bemutatta az új kabinetet. Második kormányának 21 tagja közül 16 kommunista volt.

A régi-új miniszterelnök legnagyobb meglepetésére taps helyett kemény kritikában részesült. Az emberek ekkor már nem új kommunista kormányt akartak. A Polgári Fórum (OF) és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) reakciója nem váratott sokáig magára: ha nem alakul új, nem kommunista többségű kabinet, december 11-ére újabb általános sztrájkot hirdetnek.

Ezt az egyre nagyobb legitimációs válsággal küszködő hatalom már nem engedhette volna meg magának. Attól tartottak, hogy még többen bekapcsolódnának a munkabeszüntetésbe, az akciónak emellett pedig komolyabb gazdasági következményei is lehettek volna. Rövid egyeztetések után a kommunisták rezignáltak: december 7-én lemondott Adamec, az új kabinet felállításával Marián Čalfa lett megbízva. Az új kormányt végül december 10-én nevezték ki, 21 tagjából 10 volt csak kommunista. A kommunisták 1948-as hatalomátvétele óta ez volt az első kormány, melyben nem voltak többségben.

Többfrontos

tárgyalások

A kommunista vezetés – annak ellenére, hogy a párt centralizálta a hatalmat – a forradalom heteiben gyakorlatilag szétesett, az ellenzékkel több párhuzamos tárgyalás is zajlott. A legfőbb vezetés ebből szinte teljesen kimaradt: Miloš Jakeš mindenféle nyitást ellenzett, ám őt a KSČ Központi Bizottsága már egy héttel november 17-e után leváltotta.

A főtitkári székben őt követő Karel Urbánek sem állt kötélnek egy ideig, december elején Moszkvában tárgyalt Mihail Gorbacsovval, majd 6-án tárgyalóasztalhoz ült az OF-fel és a VPN-nel. Ez volt az első egyeztetés, amelyen a kommunista párt feje részt vett. Nagy benyomást ugyanakkor nem tett az ellenzékre. Václav Havel később politikai bábnak, eszelősnek nevezte, akit a forradalmárok gyenge tárgyalófélnek tartottak, s tovább emelték a tétet.

November 17-e után Adamec bizonyult a legnyitottabbnak a tárgyalásra, többször is leült az ellenzék vezetőivel, felszólalt az első nagy letnái tüntetésen is, ahol azonban kifütyülte a tömeg, mivel a sztrájk elhalasztását kérte az emberektől. Adamec mellett főként alacsonyabb beosztású kommunisták folytatták a tárgyalásokat, a szlovák Ondrej Šaling és Vasil Mohorita (mindketten a központi bizottság tagjai voltak). (MSz)