Dalok és rockoperák után most kórusművet ír

Somogyi Tibor felvételeNosztalgiázó típus vagy? Megálltál és visszanéztél a hatvanas mérföldkőnél, vagy úgy gondolod, ez is csak egy szám az ötvenkilenc és a hatvanegy között?

Azért ennél több, és számomra valóban jó alkalom arra, hogy lélekben visszatérjek a hatvanas évekbe, ahonnan indultam. A művészvilágban is többen töltöttük be mostanában a hatvanat, és ennek apropóján The Sixties – A hatvanasok néven alkalmi zenekart is verbuvált Csabai Mátyás. Rajtam kívül Nagy Feró, Tolcsvay Béla, Varannai István, az Echo zenekar volt énekese és a Gondolsz-e majd rám? című sláger szerzője, Berki Tamás, Danyi Attila, a Scampolo egykori tagja és Szidor Laci, az Old Boys zenekarból is a tagja. Valahogy a levegőben is benne van ez a retrohangulat, úgyhogy talán még lemezünk is megjelenik – már érdeklődtek a kiadók.

Mit gondolsz, miért van ez, hogy most a legfiatalabb generáció is kezdi magának felfedezni a hatvanas évek zenéjét és divatját?

Kelet-Európában az volt a nagy hangrobbanás ideje, akkor indult a popzene, és sok-sok kanyar után újra vissza akarnak találni a fiatalok a gyökerekhez. Az sem mellékes, hogy Magyarországon akkor születtek az első – és talán kimondhatom, hogy máig az egyetlen – időtálló sztárok. Akkortájt ha valakiben volt egy szemernyi tehetség, és tudott valamilyen hangszeren játszani, az egész biztosan zenekart alapított, és nemsokára kialakult a rajongótábora is. A környékbeli országokhoz képest még előnyben is voltunk, nemcsak a langyosabb politikai klíma miatt, hanem elsősorban Kodály tanár úrnak köszönhetően, aki rendesen lerakta a hazai zeneoktatás alapjait.

De ez az új műfaj mégiscsak új hangszerkezelési technikákat, addig nem látott elektronikus hangszereket jelentett.

Ezt mindenkinek meg kellett tanulni, még a képzett zenészeknek is, és talán még velük szemben is előnyben voltak a műszaki végzettségű fiatalok. Ennek a zenének a hangerősítés volt a lelke, ehhez is kellett érteni, nem véletlenül jöttek az akkori zenekarokba annyian a műszaki egyetemekről. Köztük magam is így lettem pályaelhagyó.

És te lettél az első, aki megelégelte, hogy a magyar zenekarok csupán a Luxemburg rádióból lekoppintott slágereket játsszák. Biztos voltál abban, hogy magyarul is lehet popdalokat írni, vagy csak úgy vaktában próbálkoztál?

Gondoltam, angolul úgysem lehet elmondani azt, ami bennünket foglalkoztat, és Szörényi Leventével éreztünk annyi tehetséget is magunkban, hogy saját produkcióval álljunk elő. Az akkori magyar műsorközlők nem nagyon szerették az angolszász zenét, gyanakodtak, hogy nem tesz jót a fiatalok szocialista erkölcsének, és a hazai slágereket részesítették előnyben. Hatvanhatban rendeztek egy vetélkedőt az amatőr ifjúsági zenekaroknak, ezen mi is részt vettünk az Illéssel, és az előírás az volt, hogy a döntőbe jutott zenekaroknak már kötelező magyar számokat is játszani. Ezek lehettek volna átvett táncdalok is, de akkor mi már készen voltunk a saját számainkkal, és átütő sikert arattunk. Még abban az évben megjelent az első, négy számot tartalmazó kislemezünk is az Ó mondd!, a Légy jó kicsit hozzám!, Az utcán és a Mindig veled című dalokkal, és épp a múltkor olvastam egy lexikonban, hogy ennek a lemeznek a megjelenésétől lehet számítani a magyar rock történetét. Mit mondjak, akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer még a magyar rock alapító atyjaként vonulok be a történelembe.

A szövegeid mindig olyan egyszerűek és természetesek voltak, mint ahogy jó barátok beszélgetnek egymással. A sanzonbizottság tagjai könnyen elfogadták ezt a merőben új hangnemet, nem kérték számon a pátoszt és a szirupos romantikát?

Azt nem, mert megértették, hogy ezek a szövegek már egy új generáció életéről szólnak. A legelső szövegeim között volt Az utcán, és máris elég komoly visszhangot keltett, mert jelezte, hogy valamire rátaláltunk – hogy egy hétköznapi szituáció leírásában is mennyi áthallás lehet. Ez ugyan a sanzonbizottságnak nem tetszett; azt kifogásolták, hogy egy öntudatos szocialista ifjúnak nem lehetnek olyan dilemmái, hogy azt sem tudja, hova megy, de a közönség vette a lapot. Akkor döbbentem rá, milyen ereje van a daloknak, mennyi mindent lehet a sorok között üzenni. Utólag kiderült az is, hogy a szövegeinknek köszönhetően hamar a rendfenntartó szervek látókörébe kerültünk, de akkor ezt csak sejteni lehetett bizonyos jelekből. Volt egy láthatatlan határ, és ha azon túlmerészkedtünk, akkor az orrunkra koppintottak, de azon belül azért némi furfanggal sok mindent lehetett.

Ma te vagy a legismertebb szövegíró Magyarországon. Szerinted ez annak köszönhető, hogy olyan sok dalt írtál, hogy jól választottál előadókat, vagy annak, hogy magad is énekelsz?

A három dolog együtt igaz, mert egymást erősítik. Ebben a műfajban aranyszabály, hogy a dal mindig az énekesé, hiszen ő áll ki vele a színpadra. A zeneszerző már nem annyira érdekes, a szövegíró pedig még kevésbé. Csakhogy én a pályámat az Illés zenekarban kezdtem, és hamarabb megismertek zenészként, mint szövegíróként. Rajtam kívül Sztevanovity Dusánról mondható el még ugyanez, de sok kitűnő szövegíró – pl. Horváth Attila, aki a Piramisnak és Balázs Fecónak írt dalokat, és sok zenekar stílusát meghatározta – azért maradt viszonylag ismeretlen a nagyközönség számára, mert sosem állt színpadon.

Akkor azért kezdtél szólóban énekelni, mert hiányzott a színpad?

Nem is a színpad hiányzott annyira, inkább az vitt rá, hogy egyre több volt az olyan személyes hangvételű dalom, amelyeket senkinek nem akartam odaadni, vagy senki nem akarta elénekelni. Ilyen volt a Személyi igazolvány vagy a Filléres emlékeim című sanzonszerű dal, ami aztán meg is határozta a további utamat. Aztán felkértek, hogy tartsak önálló esteket az Egyetemi Színpadon és a Várszínházban, és itt már énekeltem egyet-egyet a dalaimból. Az önálló előadó-művészi pályám azonban a Hungarian Blues című lemezem megjelenésétől, 1980-tól vált igazán komollyá. Pedig annak idején egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szólólemezt kellene kiadnom; ha Szörényi Levente nem beszél rá, talán sosem lett volna belőle semmi. A történethez hozzátartozik, hogy ő már az Illés-korszak vége felé is kiadott egy szólólemezt Utazás címmel, amivel nagyban hozzájárult a zenekar feloszlásához, és a Fonográfban ismét ilyesmire készülődött. De nem akarta, hogy megint egyedül legyen, aki mással próbálkozik, és ez a zenekar végét jelentse, ezért engem is biztatott. ĺgy jelentek meg az ikerlemezeink, és akkor talán ő sem számított arra, hogy az enyém nagyobbat durran. Levente kétségkívül jobb énekes és zeneszerző, mint én, mégis az én dalaimnak volt erősebb hatása.

Ha félig meddig akaratlanul csöppentél bele az énekmondói szerepbe, mikor tudatosítottad, mekkora felelősség ez?

Vitt az ár, mert mindig jöttek az újabb fellépések, újabb lemezek, és mindegyik egyformán fontos volt. Elsősorban alkotó művésznek tartom magam, és ebből a szempontból mindegy, hogy a dalt, amelyet írtam, én adom elő vagy más – a felelősségben mindig osztozom. A színpadon álló Bródy János ennek csak egy része, nem is a legfontosabb, mert én magam sokkal büszkébb vagyok arra, hogy évek óta írom Koncz Zsuzsa dalait, és én készítettem Halász Jutka lemezeit.

Másként írsz szöveget magadnak, mint másnak?

Persze, mert eleve szem előtt kell tartanom az énekes egyéniségét. Általában más dalokat írok másoknak, egyedül a Koncz Zsuzsának szánt szövegeknél jut eszembe, hogy magamnak is meghagyhatnám, mert annyira hasonlóan gondolkozunk. De ez nem feltétlenül szükséges, mert írtam én dalt Nagy Ferónak a Pofonok völgye című filmbe, sőt titokban még az akkori nagy riválisunknak, az Omegának is. Most az Omega új lemezére szintén írtam két dalt, de most már vállalva magamat.

Koncz Zsuzsával évtizedek óta éltek békés és termékeny szerző-előadó szövetségben. Mi a titka, hogy nem untatok egymásra?

Régi barátság ez; már az első nagylemeze után felajánlottam neki, hogy megírom az egész lemezét, de ő ne énekeljen másoktól. Nem volt ez szigorúan írásba foglalt szerződés, de mindketten megtartottuk, és talán ennek is köszönhető, hogy Zsuzsa következetesen képviselte azt a megszólalást és hangot, amely ismertté tette. Ma már nem ilyen szoros az együttműködésünk, de mindig újra és újra visszatalálunk egymáshoz, és próbáljuk valami újjal is gazdagítani a repertoárját.

Ez azért nem könnyű olyan énekes esetében, akitől mindenki mindig ugyanazokat a régi slágereket várja.

Hát ez az. Magam is tapasztalom, hogy megvan az a huszonöt-harminc dal, amelyet mindenki ismer, mindenki vár, és ezekkel szemben az újabbaknak esélye sincs. Még a rádiók sem szeretik az új dalainkat játszani, mert hát mi régi zenészek vagyunk és biztos azt gondolják, hogy az ilyenekhez a régi nóták illenek.

Nem szegi ez néha alkotó kedvedet? Hiszen azokat a régi sikereket szinte lehetetlen felülmúlni?

Furcsa ellentmondás ez, de hát nem ülhetek ölbe tett kézzel a babérjaimon. Még az is lehet, hogy most sokkal jobb dalokat írok, mint régen, de talán már meg sem hallják, mert tőlem nem ezt várják. Az ember egy idő után kibékül ezzel, és azért ír, mert nem tehet mást. Azért némileg elégtétel számomra, hogy nagyon sokan játsszák a dalaimat – nekik jelent meg nemrég harminchárom szerzeményem egy kottás daloskönyvben.

A zenés darabjaidra tulajdonképpen ugyanez a képlet érvényes, mert ott meg az István, a király az etalon.

Amelynél egyszerűen minden összejött – alkotói ihlet, társadalmi hangulat, a közönség befogadókészsége. Az egy egyszeri és megismételhetetlen csoda volt, hálás vagyok érte a sorsnak, mert nemcsak az én pályámon, hanem a magyar zenei életben sem történt addig és azóta sem semmi hasonló.

Az egyike voltál azoknak a művészeknek, akik rögtön a rendszerváltás után nagyon nyíltan vállalták, hogy a liberális oldalt támogatják. Azóta sem bántad meg, hogy nem maradtál a művészi elefántcsonttoronyban?

Nem, mert mindig a liberális eszmerendszer elkötelezett híve voltam, és kötelességemnek éreztem, hogy segítsek ezeknek a gondolatoknak a terjesztésében. Sokáig ezt csak a dalokban lehetett, később már nyíltabban is, és én vállaltam az ezzel járó kockázatot, de párttag nem lettem. Mégpedig azért nem, mert úgy gondolom, hogy a párttagság azoknak való, akik másként nem tudják magukat képviselni a nyilvánosság előtt. Én ezt a jogot sok évtizedes munkával kivívtam magamnak, szabadon elmondhatom a véleményemet, anélkül, hogy vállalnám a pártfegyelmet.

A politikai nézetkülönbségek komoly konfliktust gerjesztettek közted és Szörényi Levente között. Elkerülhetetlen volt ez a szakítás?

Mi soha nem voltunk egyformák, de az, hogy különbözőképp néztünk a világra, a közös műveinket rendkívül gazdaggá, sokszínűvé tette. A politikának az róható föl, hogy ezt a különbséget rendkívüli módon felnagyította, kiélezte. Azóta legalább annyira elsimult ez a konfliktus, hogy tudtunk együtt zenélni, de a közös alkotás már nem megy, mert mindegyikünk a saját személyiségét, eszméit vinné bele, és ezeket nem lehet egyeztetni.

Most min dolgozol és kivel?

Tolcsvay Lacival írunk egy kórusművet. A címe Egy mondat a szabadságról, és Illyés Gyula legendás verse nyomán próbálja a szabadság lehetőségeit és korlátait ugyanúgy végigjárni, mint ő a zsarnokságét. Ősszel mutatja be a Honvéd Kórus a Művészetek Palotájában, és az előadás rezonál majd az 56-os évfordulóval is.

Néhány éve új életet kezdtél, és most a felnőtt gyermekeid mellett egy kétéves kisfiad is van. Másként éled meg az apaságot, mint annak idején?

Sokkal intenzívebben élem meg, mert sajnos a nagyobb gyermekeimre nem volt ennyi időm. Ez most egy kicsit olyan, mintha a saját unokám apja lennék, és a sors nagy ajándékának tartom, hogy ez még megadatott nekem. Néha elgondolkozom azon, vajon mi lesz belőle, meddig lehetek mellette, de azt hiszem, ez már a korral jár. Akiknek több van hátra, mint előre, azok mindig nagyobb érdeklődéssel figyelik az újonnan érkezőket, akik majd folytatják ezt az élet nevű játékot.