Csallóközi vadásznapló

Igaza van Csiba Lajosnak, amikor azt írja: „A naplóíráshoz idő, hangulat és jó adag fatalizmus kell. Habár ma is vallom, hogy sokkal kényelmesebb a napló anyagát végigélni, mint papírra vetni, mégis megpróbálkozom vele.” Bizony, naplót írni, kitárulkozni akár önmagunk előtt is, nem könnyű feladat, bátorság kell hozzá. Csiba Lajos vadásznaplójával először közel tíz esztendeje, 1993 augusztusában találkoztam, ekkor vehettem kezembe fénymásolt lapjait. Egy perzselő nyári délutánon a somorjai Honismereti Házban a felső-csallóközi polgármesterek társaságában a honfoglalás 1100. évfordulójának előkészületeiről folyt a megbeszélés. A ház tágas udvarán, az öreg diófa lombsátra alatt ültünk.

Presinszky Lajos itt adta kezembe a gyöngybetűkkel írt vadásznapló másolatát, tudta előre, hogy nagy örömöt szerez vele. Arra azonban nem számított, hogy attól a pillanattól kezdve számomra megszűnt a világ, és jövetelem célját is elfelejtem. Úgy kellett nyugtatgatnia, hogy az olvasnivalót hazavihetem, s otthon nyugodtan áttanulmányozhatom. ĺgy került hát először hozzám Csiba Lajos vadász, ornitológus és oológus (az oológia a madártojások gyűjtésével foglalkozó tudomány) naplója, kéziratként. A szerzőről tudni kell, hogy tehetős tejfalusi birtokos család sarja volt, ennélfogva a Magyaróvári Mezőgazdasági Akadémián végzett. (Nagy a gyanúm, hogy ez az akadémia nemcsak szakmai tudást, a gazdálkodásra vonatkozó ismereteket nyújtott hallgatóinak, hanem felhívta figyelmüket a természetvédelemre és az élővilág megbecsülésére, szeretetére is.)

A fiatal ornitológus a szülői birtokon kezdett gazdálkodni és vadászgatni, emellett azonban madártani megfigyeléseket is végzett. Tanítómestere a somorjai Kunszt Károly (1859—1939) volt, akitől megtanulta a madarak preparálását, s az ő buzdítására látott hozzá Felső-Csallóköz és a Szigetköz madárvilágának tanulmányozásához, feldolgozásához.

Naplóját 1941. július 30-ától vezette. ĺme, az első bejegyzés: „Sanyival és Molnár Bélával megkíséreljük Tejfaluszigeten az őzsípolást. Nekem esti leshelyül az öregjegenyési Nagytisztás jutott. Esti hat óra lehetett, mikor felgallyaztam a magaslesre. Még vígan sütött a nap. Az alattam elterülő tisztáson semmi sem volt kint. Kényelmesen elhelyezkedtem a hochstandon, azután elszívtam egy cigarettát, majd néhányat fújtam a sípomba.” Egyszerű, pontosan fogalmazott mondatok. Az olvasó tudja, miről van szó (a hochstand magaslest jelent), és sejti, mi fog történni…

Ám Csiba Lajos számára az sem közömbös, hogyan írja le a történteket. Naplójába 1942. augusztus 27-én ezeket jegyzi fel: „Teljes szélcsend ülte meg az erdőt, falevél sem mozdult. Távolról idehangzott a cséplőgép búgása. Istentelenül tűzött a nap, elkésve imitálva a júliusi forróságot. A hangulat mégis őszre hajló: a vágás bokrai közül elvirágzott, száraz szamártövis nyurga kórója tör fel a magasba. A füzek, kőrisek nem is oly rég még haragos zöldje már sárgássá fakult. Közeledett a szeptember, a színek hónapja, kárpótlásul a kacagó tavasz és a mélázó nyár elmúlásáért. Az ősz legjobban talán egy elegáns, jól öltözött, de már öregedő szépasszonyhoz hasonlítható, aki okosságával, szellemességével igyekszik pótolni tovatűnt fiatalságát. Mindezt tudva, én mégis az Ősz szerelmese vagyok! Mennyi hangulat, színpompa, édes, érett íz van benne!”

Ezen a bizonyos napon nem ejtett el semmit, mégis jó volt a kedve: „Szúnyogdongás közben kecmeregtem le a hochstandról, és anélkül, hogy valamit láttam volna, búcsút mondtam az erdőnek.”

A kéziratnak hosszú utat kellett megjárnia mostani megjelenéséig (létezéséről magam is hírt adtam annak idején A Hét hasábjain). Kiadását a Gyurcsó István Alapítvány vállalta el; a kézirat gondozását, szerkesztését Huszár László megbízásából Pomichal Richárd végezte el, s most, hogy kezemben tarthatom Csiba Lajos Őszi szarvasbőgések, tavaszi szalonkázások című csallóközi vadásznaplóját, megállapíthatom, hogy a szerkesztő kiváló munkát végzett.

Az esztendők haladását követő naplót fejezetekre bontotta, az egyes fejezeteket találó címekkel látta el (A szárazerdei bak; Nagyvadas terület bérlője lettem; Az elvarázsolt szarvasok; Kőrösy tata üzelmei; Jégsáncok a Duna-parton; Felső-csallóközi előkelőségek, vadászirigység és terpentin; Eredményes gútori kirándulás, némi keserű szájízzel; Vőki és doborgazi körvadászatok… stb.), még érdekesebbé téve a naplót. No de a grafikák és a korabeli fényképek is csak növelik a könyv értékét.

A naplóból kiderül az is, hogy Csiba Lajos nemcsak jó vadász, hanem remek csallóközi ember és megbízható társ volt egy személyben, ezt bizonyítja az is, hogy Somorjától távolabb eső vidékekre is meghívták. Nem szerette a beképzelt, fennhéjázó, magukat lövőbajnoknak képzelő vadászokat. Egy rendőrtanácsosról ezt jegyezte fel naplójába: „Mint méltóságához illik, elég hangadóan viselkedett az összejöveteleknél, és igyekezett mindenkit meggyőzni az ő nagy vadász voltáról. A vadászat első felében nem is történt semmi feljegyzésre méltó cselekmény. Az egyik kör bezárása alkalmával egy nyúl vette irányába útját, és barátunk nem véve tekintetbe, hogy a nyúlon kívül emberek is vannak a közelben, odalőtt, s egy lövésre sikerült nyulat és egy szerencsétlen hajtót is lőnie.”

A napló 1944. április 23-án ér véget — a kéziratból a jelek szerint több lapot kitéptek. Csiba Lajos töredékes naplója azonban most, e könyvben kiegészült madártani feljegyzéseivel; a naplóhoz csatolt Madártani töredékek című rész ízelítő a szakíró ilyen irányú munkásságából — szerzőnk egyebek közt 141 madárfaj mintegy 2600 tojását gyűjtötte össze… Csiba Lajos a háború után Magyarországra költözött, de szülőföldjével mindvégig tartotta a kapcsolatot. Hatvanöt éves korában hunyt el, 1966-ban, hamvai Dunakilitiben pihennek. Talán, ha munkáját s életét több segítség övezi, többre futotta volna átfogó tudásából. Motesiky Árpád