Családi történelmek – történelmi családok

Zayugróc várát hiába keresi az érdeklődő a magyarországi várakat számba vevő albumokban; az útikönyvek, turistalexikonok inkább csak az alatta elterülő azonos nevű települést emlegetik mint Ľudovít Štúr és Alexander Dubček szülőhelyét. A nagy múltú Zay családnak is csupán egy képviselője, gróf Zay Károly (1797–1871) politikus neve bukkan fel a történelmi összefoglalókban. A család eme kései utóda – egyebek mellett a magyarországi evangélikusok egyházi és iskolai főfelügyelője – kapcsolatban állt Széchenyivel, Kossuthtal, Štúrral, s vállalkozóként is szerepe volt a magyar ipar fellendítésében: Zsitnán üveg-, Zayugrócon posztógyárat létesített.

Fukári Valéria Felső-magyarországi főúri családok című könyve, amely a Zay családnak és rokonaiknak legjelesebb képviselőit mutatja be a 16. századtól egészen a 19. század végéig, bizonyítékul szolgál arra, mennyivel több teret érdemel a család a magyarországi és szlovák(i?ai) történetírásban. Hiszen a három évszázadot átfogó névsor rendkívül illusztris, hazájuk, vallásuk, családjuk iránt felelősséget érző személyiségekből áll. „Van köztük egy személyben törökverő kapitány, diplomata és emlékíró, török rabságban sínylődő, összeesküvő és bujdosó, kuruc tábornok, rodostói szám?űzött, nádorjelölt, fényes összeköttetésekkel bíró udvari titkos tanácsos, egyetemes egyházi főfelügyelő és az 1848-as polgári demokratikus törvények megalkotásáért síkra szálló főrendi országgyűlési kép?viselő” – írja a szerző a kötet bevezetőjében. És ott vannak az asszonyok, akik – míg a férjük országos ügyei miatt távol volt a családtól, birtoktól – gazdálkodtak, gyermeket neveltek, tartották a kapcsolatot a rokonsággal, kitanulták az erdő-mező virágait, jótékonykodtak, nem?egyszer egész imádságoskönyveket írtak (így Zay Anna), támogatták a protestantizmust (elsősorban az evangélikus egyházat és intézményeit) és a művelődést – mint Révay Erzsébet vagy Zay Amália. Ezek a férfiak és nők gondos családapák és -anyák is voltak, akik odafigyeltek gyermekeik neveltetésére, irányították vagy éppen csak segítették a pályaválasztásukat, érvényesülésüket – s bár a könyvben szereplők többsége esetében úgy tűnik, szerelmi házasságokat kötöttek –, a szülők igyekeztek biztosítani a megfelelő pár kiválasztását is, nemegyszer azzal az óhajjal, hogy gyermekeik a rokonságból válasszanak hitvestársat (érdekes és érdemes megfigyelni, hányszor kanyarodnak vissza a szerteágazó család tagjai az eredeti Zay-vérvonalhoz).

A családalapító Zay Ferenc, a történetíró, a délvidéki Valkó vármegyéből került Felső-Magyarországra. II. Lajos király, majd Habsburg Ferdinánd híve volt, ez utóbbitól kapta – katonai szolgálatai elismeréséül – a Trencsén megyei Ugrócot. Mivel délvidéki családi birtokait a török elpusztította, itt lelt otthonra, és 1548-ban megkezdte a családi vár építését. 1560-ban I. Ferdinánd a magyar báróság rendjébe iktatta. Zay Ferenc Bora nevű lánya egy Petrő?czyhez ment férjhez, az ő leszármazottjuk az 1658-ban vagy 1659-ben született Petrőczy Kata Szidónia, a költőnő. A Zayok a továbbiakban a Révay, majd pedig a régi német Calisch családdal kerültek rokonságba, ez utóbbinak első Ma?gyarországon megtelepedő tagja 1715-ben magyar honfiúsítást kapott. A Zay-utódok harcoltak Bethlen Gábor, majd Rákóczi zászlai alatt, így Bécs számára rebellisnek számítottak. Az 1705-ben született Zay László viszont katolizált, és gróf Kollonitz László néven (miután gróf Kollonitz Zsigmond bécsi érsek adoptálta) fényes udvari karriert futott be, de ugróci családjával mindvégig élénk kapcsolatban maradt.

Fukári Valéria a családtagok egymásnak írt gazdag levelezéséből válogat, közöl egész leveleket vagy csak részleteket. Ezek, valamint a levélírók fellelt és a könyvben bemutatott portréi és életútja alapján rövid személyiségrajzokat készít.

Érdemes megfigyelni, ki, mikor, milyen nyelven írt és kinek. „A felső-magyarországi nemesek és főnemesek szlovák nyelvtudása ter?mészetes jelenség, hiszen gyermekkoruktól ezen a nyelven érintkeztek környezetükkel” – állapítja meg a szerző. A kezdetben kizárólag magyar nyelvű leveleket itt-ott (a család bővülésének köszönhetően) felváltják a német és a szlovák nyelvű példányok, előfordul, hogy ugyanaz a személy – címzettől függően – más-más nyelven ír. Külön érdekesség – jegyzi meg a szerző –, hogy a felvilágosodás után mifelénk is általános lett a levélborítékok francia nyelvű címzése, a tartalom nyelvétől függetlenül. A főként németül levelező Petrőczy Erzsébet magyar nyelve (feltehetően egy gyermekkori pesztonka nyelvjárásának köszönhetően) megőrzött egy olyan régi nyelvtani alakot, amely már szülei életében sem volt használatos.

A tizennégy fejezetbe foglalt családtörténetet – a már említett leveleken és képeken kívül – egyéb, elsősorban a Zay család hagyatékában talált és eddig publikálatlan dokumentumok egészítik ki: így például karikatúrák (Kossuthról és Széchenyiről), egy angol táncleírás német nyelvű adaptációja, egy családi krónika, valamint egy névtelen szerzőtől származó, Óda a magyarokhoz című francia vers részlete.

Fukári Valéria legújabb munkája (is) hosszas és rendkívül alapos kutatómunka eredménye: a szerző a szlovákiai levéltárak, könyvtárak (elsősorban a Zay család hagyatékának mai gondozója, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Levéltár) mellett magyarországi és ausztriai intézményekben is végzett kutatásokat. Ezeknek köszönhetően a könyvben közreadottak számos vonatkozásban szolgálnak új, a genealógiai és családtörténeti szakirodalomban eddig ismeretlen adattal, ténnyel, alapvető vagy hézagpótló adalékkal.

A könyvet többoldalas színes képmelléklet egészíti ki, minőségi festményreprodukciókkal és képek?kel, kiadója, a pozsonyi Kalligram pedig – hagyományaihoz híven – rendkívül tetszetős és ízléses külsővel látta el.

(Fukári Valéria: Felső-magyarországi főúri családok. Kalligram, Pozsony, 2008)