Csak egy pillanat, egy fénykép...

CSANDA MÁTÉ

Az általa használt kifejezés nehezen magyarítható: a német Umweltprobleme egyszerre jelenthet természetvédelmi gondokat és a tágabb értelemben vett életterünk, szociális környezetünk bajait.

Víziójának eredményeképpen Kassel mára 7000 zöldellő fával gazdagabb, névjegyeként mindegyikük tövében ott lapul egy bazalttömb: a 7000 tölgyfa projekt mára már a kasseli mindennapok természetes része, formálója, az itt lakók büszkesége és

a land art

történetének egyik példaértékű együttese. A mester az első facsemetét 1982-ben, a 7-ik documentán ültette el a Fridericianum előtt, érdeklődők és értetlenkedők tömegével körbevéve. A hétezrediket Beuys már nem élhette meg, az utolsó darabot fia helyezte el az első mellé, kevéssel a művész halála után, az 1987-es documenta 8-on.

A fák (a többféle tölgy mellett zöld juhar, lepényfa, amerikai tulipánfa, platánfa, gesztenye és páfrányfenyő is része az „együttesnek”) többnyire nemes, akár több száz évig is elélő fajok, az állomány túlnyomó részét kitevő tölgy pedig a felvilágosodás kora óta a németek, a németség egyik szimbóluma (a német 1, 2 és 5 centesek hátlapján is tölgyfalevél látható). Az évek során egyre növekvő, erősödő facsemeték, a természet, a levegő, az élet legdirektebb szimbólumai folyton változó kölcsönhatásban sorakoznak a tövükben mozdulatlanul meredő, nyers formájú bazaltoszlopokkal, a szilárdságot, szinte szó szerint megkövesült energiát jelentő, az emberemlékezet óta építőanyagként szolgáló vulkáni kőzetdarabokkal. És persze változott, változik a beuysi értelemben vett külvilággal, az itt lakókkal, az ide látogatókkal való viszonyuk is. És nem utolsósorban a városvezetéssel: az kezdetben hevesen tiltakozott, a helyi politikusok szerint éppen elég lett volna hatvan darab is, túlzott felhajtást láttak az akcióban. Valószínűleg azért is, mert a német államapparátus túlszervezettségét gyakran hangoztató Beuys vállalkozásában nem volt nehéz kiérezni

az ideológiai szálakat

is: a projekt teljes neve, alcímével együtt: 7000 Eichen – Stadtverwaldung statt Stadtverwaltung (vagyis 7000 tölgyfa – közigazgatás helyett erdősítés: szépen alliterálva, rímbe szedve). A 4,3 millió márkás összköltségvetésű projekt máig a világ legdrágább művészeti akciói közé tartozik. A pénz jó részét maga a művész állta, a többször megakadó és elapadó források pótlása végett még egy tévés whiskyreklámot is elvállalt.

A vállalkozás azóta töretlen sikernek örvend, Kassel utcái, terei, parkjai Beuysnak köszönhetően egyre zöldebbek lettek, a város pedig, amikor (végül is sikertelenül) megpályázta a 2010-es Európa kulturális fővárosa címet, kitüntetett helyet szánt a faegyüttes további népszerűsítésének. A fák gondozásával és népszerűsítésével ma egy közhasznú alapítvány, a Stiftung 7000 Eichen foglalkozik. A sors iróniája, hogy a testületben számos városi, megyei és tagállami képviselő is helyet foglal, így Beuys vállalkozása felett ma jórészt pont a helyi közigazgatás (Stadtverwaltung!) vállal védnökséget.

Beuys faegyüttesének éppen az az erőssége és egyben legnagyobb értéke, hogy miközben szelíden, de meghatározóan alakítja a kasseli mindennapokat, belesimul azokba, mégis folyton változik, alakul, növekszik, hervad, hullatja lombját, virágzik, gondozást, foglalkozást igényel, viszont árnyékot ad, oxigént termel, közterek és ingatlanok értékét emeli, utcatereket alakít, kreatív energiákat szabadít fel, egyszóval olyan művészet, amely mellett nem lehet csak úgy elmenni. Mindeközben nem kell jegyet váltani rá, egy darabjára sem érvényesek a hófehér múzeumi tér kánonalakító szorításai és torzításai, nincs kinevezett kurátora. Tehát csakis közvetlen környezetével együtt létezik, a többi, nem beuysi fával. (Vannak bizony kétesélyes esetek, amikor nem könnyű eldönteni, szociális plasztikáról van-e szó, vagy „csak” közönséges fáról, tövében sarokkővel, parkolást gátló kőoszloppal – igazi recepcióesztétikai ínyencgyakorlat.)

A legsokszálúbb, legizgalmasabb hermeneutikai kombinációk éppen a véletleneknek (vagy éppen a mindennapok legtermészetesebb eseményeinek) köszönhetően születnek meg, igazi

művészettörténeti szimbiózist,

gyakran tiszavirág-életű képzőművészeti mutánsokat hozva létre, esztétikai kategóriákat alaposan felrúgva vagy éppen egybemosva.

Valami hasonló törzs bukkant fel május elején is, több tucatnyi Beuys-fa hirtelen fényéveket változott önmagához képest (vagy épp ellenkezőleg, maradt ugyanaz, ami volt, mindennap formálódó szociális plasztika). A jelentésvilágukban, funkciójukban és szellemi indíttatásukban olyanynyira sokrétegű, hallgatag, kizárólagos interpretációkkal kikezdhetetlen fa-objektek köré egyik napról a másikra végletekig egyértelmű, tőmondatos, kövér betűs, erőteljes színezésű, gyakran felszólító mondatos panelek tapadtak. Arról van szó, hogy eljött a tavasz, és nemcsak a tölgyek (juharok, platánok) eresztettek lombot, hanem beindult az európai parlamenti választási kampány is: a konzervatív-néppárti CDU, valamint az erősen baloldali Die Linke messziről szembeszökő reklámplakátjai három oldalról szorították magukhoz a fák törzseit (ezzel nem utolsósorban mintegy térben izolálva őket saját bazaltdarabjaiktól). A biológusok valami ilyesmit hívnak fagocitózisnak: a bekebelező sejt állábakat növeszt, majd oldalról szépen lassan magába falja (zárja) az idegen sejtet. És

létrejön egy új test,

amely egymáshoz tapasztja az úgynevezett magas művészetet a hétköznapok – estünkben nem túl igényes – tervezőgrafikájával. Nagy valószínűséggel nem tudatos akcióról van szó, plakátok és hirdetőtáblák ugyanis szép számmal találhatók „közönséges” fák vagy éppen lámpaoszlopok köré állítva is. Az is igen valószínű, hogy az átlag választópolgár szimpátiájának megnyerésében nem éppen a híres enviromental art művészi-szellemi tőkéje a leghatásosabb fegyver. Bár ki tudja? Lehetne akár egy minden hájjal megkent, a járókelők tudatalattijának legrejtettebb bugyraira ható

reklámmanőver.

Mert mennyire máshogy hat egy „Raus aus Afghanistan” (Kifelé Afganisztánból), „Millionäre zur Kasse” (Milliomosok a kaszszához) vagy akár egy „Wir in Europa” (Mi Európában) típusú szlogen a 20. századi művészettörténet egyik emblematikus műegyüttesét „kölcsönvéve”, mint mondjuk néhány méterrel arrébb, egy lámpavason? Ha így volna, az már inkább (ez esetben nem feltétlenül rossz értelemben vett) parazitizmus, mint szimbiózis.

Igazán komolyan sem vesszük az egészet, csak egy pillanat, egy fénykép, egy pár játékos kérdő mondat erejéig. Merthogy a fasorok közterületen állnak, bárki igénybe veheti, bármelyik kutya lepisilheti őket. És állnak június közepén is, megint csupaszon, vagy legalábbis esztétikailag viszszarendeződve. Merthogy épp ettől, az ilyen vicces, véletlen, mindennapi kölcsönhatásoktól, életszagú toldozgatásoktól jók, maradnak frissek (közhellyel szólva ma is olyan aktuálisak stb.), ettől

szociális plasztikák,

ettől részei Joseph Beuys meszszemenően kitágított művészetfogalmának. Mert ha picit még folytatjuk (miért is ne?) a talán még nem túl erőltetett gondolatmenetünket, akkor azt is jobban sejtjük, hogy miért érdekesebb a 7000 fa, mint mondjuk egyetlen a Friedrichsplatzon (vagy hatvan darab egy utca erejéig). Mert a hétezer fa átszövi a várost, nem lesz belőle egy darab koszorúznivaló monumentum, mindegyik ugyanúgy fontos, mint a másik, és minden utcasarkon más és más leheletfinom kombinációk, jelentéslehetőségek alakulhatnak ki. Így akár amellett sem sétál el az ember csak úgy, hogy az unterneustadti kerületi börtön is Beuys-fákkal van körbeültetve, hogy az ott raboskodók mindig láthassanak egy kicsi művészetet is. És ezért, ilyen kis nyúlfarknyi impulzusokért, szöszszenetekért (is) érdemes sétálgatni Kasselben.

Merthogy maradt itt egy s más jó dolog a documenták után, némelyikük sokkal játékosabb, elevenebb, blikkfangosabb, mint a bazalttömbös fák: Claes Oldenburgnak a Fulda-part füvébe hetykén besüllyesztett nyolcméteres csákánya (amúgy szintén a ’82-es documentáról maradt hátra) is ilyen. Csakhogy az nehezen tűrne meg bármi szimbiózist. Marad csákány és tisztára pucolt pop art.