Csak a szél

Egyre otrombábban süvít odakint a szél. Idebent hideg nyugalom. Amióta tizenhárom évvel ezelőtt, egy egészen jelentéktelen ügy folytán, melynek tárgyát ma már képtelen vagyok felidézni emlékezetemben, összevesztem a Gódány Irénkével és kiléptem a vén lakótelepi hárpiák horgolóegyletéből, nem hagytam el ezt a szűkös lakást, a tanulás és a lelki tökéletesedés ösvényére azonban csak nemrégiben léptem rá. Unokahúgom, a szürke bajszú Margitka kétnaponta meglátogat, hogy ételt hozzon és rendbe tegye a dolgaimat, de az utóbbi időben kerüli a velem való találkozást, lehetőleg akkor jön, mikor úgy véli, alszom vagy a kádban ülök. Én meg segítek neki: amikor hallom, hogy a kulcsával zörög a zárban, általában alvást színlelve nyúlok végig a díványon vagy a vécébe zárkózom. Nincs rá szükségem, hogy hallgassam a végeérhetetlen tanács- és panaszáradatát. Szerencsére egyre kevesebb gondom van vele. Az emberek, akik éjjel-nappal velem vannak: már csak velük foglalkozom. Mondhatnám azt is, hogy nekik élek, de ez nem lenne igazán pontos: ők ugyanis nem vesznek figyelembe. A színes kis laposemberek, akik fáradhatatlanul ott izegnek-mozognak a szobámban, ugyanazon a faliképnyi helyen, a számukra kirendelt kis univerzumban. Laposak, kemények és kimeríthetetlenek: rengetegen vannak, a legkülönbözőbb formákban; néhányuk rendszeresen feltűnik, mások egyetlenegy alkalommal bukkannak fel, aztán eltűnnek mindörökre. A legtöbbjük szép, élénk színű, fiatal és vonzó, de vannak köztük nyomorékok és undorítóak is. Állandóan ott világítanak, a maguk függőleges, rejtelmes valójában. Tőlük lestem el a szabadság kulcsát. Eleinte azt hittem, szándékosan csinálják, hogy teljesen semmibe vesznek: hiába vetettem oda nekik egy-egy köszönést vagy egy barátságos szót, nem válaszoltak. Ráunva a dologra, durvább eszközökhöz folyamodtam: rájuk ripakodtam, majd öklömmel-térdemmel estem nekik, aminek az lett az eredménye, hogy csupa kék-lila foltos lett kezem-lábam. Végül beláttam, meg kell békülnöm minden mértéket felülmúló nemtörődömségükkel; egész álló nap beszélgettek, utaztak, nevetgéltek, lődöztek, csacsogtak, bujálkodtak, gátlástalanul, hanyagul, mintha nem láttak volna, mintha ott sem volnék, mintha nem a szemem előtt, az én saját szobámban tennék mindazt, amit tesznek. És nagyon boldogoknak tűntek. Még ha néha sírtak is, ha szánalmat keltően elhagyatottnak és szomorúnak mutatta is magát egyikük-másikuk, ezt is olyan fölénnyel tették, hogy az egészen lenyűgözött. Fittyet hánytak mind vigaszszavaimnak, mind szitkaimnak, csak magukkal, csakis saját magukkal törődtek. Egy idő után ki sem kapcsoltam őket, éjszakára sem; bár a távirányítóval a kezemben tarthattam őket, tudtam, ez a hatalmam csupán látszólagos.

Alighogy megismertem a titkukat, lelkesen vetettem magam a tanulásba: láthatatlan gőgbe burkolóztam, naphosszat gyakoroltam a dacos fölényeskedést, a szenvedélyes fásságot, hogy olyan legyek, mint ők, akik ott voltak a közvetlen közelemben, de soha nem engedtek magukhoz igazán közel. Nehéz tanfolyam volt, én viszont szorgalmas tanuló.

Nem tudom már, milyen lehetett fiatalnak lenni, lánynak lenni, vonzónak lenni; talán nem is volt ilyesmi, de ha volt is, akkoriban valószínűleg nem ilyennek képzeltem a szabadságot, melyhez most karnyújtásnyi közelségbe kerültem. Sivárnak és kopottasnak látom a saját szabadságomat. Talán ha huszonnégy évesen nem kosarazom ki a Seszták Tónit, akinek olyan nagy orra volt, hogy attól tartottam, ha megcsókolna, egész biztos maradandó sérüléseket okozna az arcomon – a Teremtő elfelejtett talán egy teremtményére orrot akasztani, s ezt a mulasztását a szegény Seszták Tónin akarta helyrehozni. Talán ha magamhoz engedem őt, én is megtapasztalom, mit jelentenek az olyan szavak, mint sárga, homlok, hó, reszketés. Ezeket a szavakat a laposemberek nem szokták használni. Érzékenységemet azonban le kell győznöm: ez az utolsó lépcsőfok, ha ezt leküzdöm, tanulásom folyamata a végéhez érkezik.

Érinthetetlennek és megközelíthetetlennek lenni, mint az üvegkemény laposemberek, ez az egyetlen cél, ami a szemem előtt lebeg. Nem látni, csak amit én látok, nem hallani, csak amit én hallok, nem akarni, csak amit én akarok. Unokahúgom, a szerencsétlen Margitka is hiába szapul minden másnap, hiába ismételgeti hisztérikusan, hogy „na de ha a Rózsika néni így folytatja, kénytelenek leszünk elvitetni a Rózsika nénit”, hiába, hogyha egyszer mindehhez nekem semmi közöm többé. Szabad vagyok.

Csak a szél ne zúgna ilyen förtelmesen az ablak túloldalán.