Címlapsztori: Günter Grass

A Könyvjelző címoldalán látható kép eredetije (Arnd Wiegmann, Reuters) a berlini Babel téren idén áprilisban felállított hatalmas emlékműről készült: könyvek toronymagas oszlopa, gerincükön a német irodalom klasszikusainak nevével, a csúcson az 1999-ik évi Nobel-díjas Günter Grasséval. Zeman Ákos fényképmontázsa, mely ezt a tornyot egy szerencsétlenség utáni képzeletbeli állapotában láttatja, elméletileg mintha a megingathatatlan nagyságát kezdené ki. Kinek és minek, kérdezhetnénk — legkevésbé persze a német irodalom nagyságához fér kérdés, de még a Grass-művekéhez is csak költői. A montázs gyakorlatilag arra a globális sokkra utal, melyet Grass nemrégi bejelentése váltott ki. Eszerint tizenhét évesen (1944-ben) besorozták az Waffen-SS kötelékébe. A közhírré tett múlt bombaként robbant a sajtóban, s mivel csak napokkal előzte meg az író önéletrajzi könyvének (Beim Häuten der Zwiebel —’Hagymahámozás közben’) megjelenését, melyben a náci haderőben való részvétele időszakát is taglalja, alaposan megosztotta a közvéleményt. Amely részint az új regényt megelőző kampányfogásként, reklámként érzékelte Grass vallomását, másrészt nehezményezi, hogy több mint hatvan éven át titkolta múltjának ezt a kellemetlen szakaszát, miközben kényesnek mondható történelmi-társadalmi ügyek fáradhatatlan ostorozójaként ismerik a világban. S mindezek fölött sokakat az boszszant, hogy belépett az SS-be, hogy erre — mint halandó, még nem író ember — egyáltalán képes volt, de ez még hagyján, hanem hogy később ugyanezt íróként elhallgatta, noha már a világsikert hozó, 1959-es Bádogdob című regényének is a múlt újraélése a témája. Hát akkor hogy is van ez a múlttal és a szembenézéssel, merült fel, és még hogy talán vissza kellene adnia a Nobel-díját is…

Sőt, csupa kisbetűvel lehetne írni a nevét, legföljebb a két utolsót naggyal. Az ám, jut eszembe, nekünk meg el kellene felejtenünk az eddig olvasott Grass-könyveket... (Ennek, gondolom, igazából az örülne, aki csak tervezte olvasni.) Még szerencse, hogy nekem már mindegy, és felőlem már azt követnek el az írók, amit akarnak, különösen a múltban, továbbá amikor még nem voltak írók. Persze, vigasztalan és vigasztalhatatlan olvasóként nekem Ungváry Rudolf is hasztalan menti, ami menthető — A fegyveres SS már csak hab a tortán címmel az Élet és Irodalomban emlékeztet arra (erről se tudtam), hogy Grasst a kemény kiképzés nagyon megviselte, ezért bosszúból rendszeresen belevizelt felettes tisztjei kávéjába.

Figyelem magam, vajon állást tudok-e foglalni ebben a kínos helyzetben. Mert — gondold meg —, milyen ember is az író? Jobb nem tudni. Alkalmasint kiállhatatlan, beképzelt, öntelt. Büdös, például. Vagy pénzt kér kölcsön, ha találkozol vele. Míg ha nem ismered, csak a könyveit, akármilyennek gondolhatod, ha egyáltalán gondolni vágysz rá. Másrészt ez a kávéba vizelés: mélyen humánus dolog. Gondold meg, hogy csak az ember vizel a kávéba.

Csanda Gábor