Céline a szélen

Amikor a pozsonyi Kalligram Kiadó Louis-Ferdinand Céline második regényének kiadásába fogott, milyen előzményekkel indult a könyv története? Milyen múltfeltáró expedíciók vezetnek a klasszikusok felfedezéséhez?

Minden „felfedezés”-történet más. Ha jól emlékszem, először Grendel Lajossal beszélgettünk Céline-ről és Cortazárról, hogy milyen nagy írók és mennyire nincsenek jelen a magyar irodalmi köztudatban. Hamar kiderült, hogy ők az igazgatónknak, Szigeti Lászlónak is a fontos írói közé tartoznak, de közben Cortazár (újra)kiadását más kiadó már elkezdte, így – mondhatni – az ajtó nyitva állt… Ám az egész Szávai János emberi nagyságán múlott, aki már nemigen vállal fordítást, Céline-nel mégis kivételt tett: annyira szívügyének tekinti műveinek magyarországi jelenlétét!

Céline Halál hitelbe című regénye feltehetőleg „üres térbe” lép, mert amennyire tudható, a magyar recepcióban nem tapadt meg Céline neve és jelentősége. Az Utazás az éjszaka mélyére hetvenes évekbeli megjelenését sem kísérte jelentős visszhang. A fentiek okairól mit tudhatunk?

Úgy tudom, hogy az Utazás az éjszaka mélyére 1977-ben szamizdat példányszámban jelent meg az akkori Magvetőnél. Egyrészt nagy dolog volt, hogy egyáltalán megjelent egy „politikailag gyanús szerző nagyregénye”, másrészt meghatározta a hazai recepcióját: Louis-Ferdinand Céline mindmáig ismeretlen szerző maradt, még az irodalmárok is alig ismerik, legfeljebb annyit tudnak róla, hogy gyanús alak volt, egy echte náci, aki börtönben is ült, és akit nem érdemes olvasni… Vagy igen, de ez nem lett megvitatva…

Ezzel szemben a nyugat-európai Céline-történet hogyan alakult?

Hosszú és sokszálú történet, amiről csak hatalmas leegyszerűsítéssel lehet egy ilyen rövid interjúban beszélni. A leglényegesebb különbség: a Lajtától nyugatra hosszú ideje nem kérdés, hogy Céline műveit hozzáférhetővé kell tenni a nagyközönség számára is, ahogy ez meg is történt, ma már szinte minden világnyelven olvasható, rajonganak érte és/vagy viszolyognak tőle, vitatják és értelmezik, ahogy kell. Franciaországban a Gallimard adja ki, ennyi talán elég is erről…

Céline mintha az olyan alakokkal volna rokon, mint pl. Cioran, még a fizimiskájuk is hasonló. Életutálatuk és politikai „karrierjük” meg egyenesen összecseng…

Rettenetes pofa volt, az biztos. Hát nem a gimnazistalányok álma, hogy ilyen hányavetien mondjam, ami persze Céline-től nem lenne idegen. De éppen erről is szól ez a történet, hogy nála az írói és az emberi nagyság nem esik egybe. Ami a magyar irodalomértés nagy tehertétele – lényegében a romantika óta –, hogy nagy és jelentős írót nem tudunk elképzelni gyönge jellemmel. Ezért folyton mentegetjük vagy letakarjuk íróink emberi hibáit, esetleg a hibákat stilizáljuk erénnyé. Nos, Louis-Ferdinand Céline-t nem kell mentegetni, emberileg és politikailag rettenetesen eltévedt, antiszemita pamfleteket írt, náci kollaboráns volt stb. És mégis nagy író volt – ezt kellene megértenie és megvitatnia a magyar kultúrának. Úgy értem, hogy nem kellene feltétlenül egyetértenünk: van, akinek tetszene, és van, akinek a hátán is föláll a szőr tőle. Egyvalami nem megy: a közöny, az oda-nem-figyelés, a kettős mérce, a politikailag korrekt legyintés!

Szerinted mikortól problematizálódik élesen politika-etika-művészet, az egymást erősítő, illetve hiteltelenítő aspektusok kérdése. Céline esete mit reprezentál?

Talán jobb, ha nem keresünk tanulságokat! Vagyis nincs közös tanulság, hiszen ha csak a harmincas évek legjelentősebb íróit, szellemeit nézzük a világirodalomban vagy itthon, akkor éppen azt tapasztaljuk, hogy politikailag és morálisan is mennyire szélsőséges választások, döntések jellemezték őket, akár jobb-, akár baloldaliak voltak. Ennél talán csak az ellenszenvesebb és hamisabb, ha mentegetni próbáljuk őket emberi gyöngeségeik miatt, mintegy „tűzből mentve a hegedűt”. Röviden: a Halál hitelbe megjelenése óta eltelt hetven év, és ez alighanem elég idő ahhoz, hogy felnőttként olvassuk ezt a művet.

„Nem a valóságot festi…, hanem a valóság által kiválasztott hallucinációt, s ez teszi érdekessé” – írja Céline-ről Gide. Mi Céline-ben az igazán céline-i?

A hangja. Az a rekedtes, mélyen kétségbeesett írói hang és tekintet, amelyik nem kímél sem istent, sem embert. ĺgy önmagát sem, hiszen az elbeszélő magát is ugyanazzal a kíméletlen élességgel nézi, mint a világot, és egy pillanatig sem hiszi, hogy ő különb lenne a Deákné vásznánál… Ilyen magyar író pedig nincs! (litera.hu)