Cannes-ban is elismerik, negyedszer hívták vissza

Somogyi Tibor felvételeA februári budapesti szemlén fődíjjal, a legjobb zene valamint a külföldi kritikusok díjával jutalmazott alkotást május 20-án láthatja a francia közönség, népes magyar filmküldöttség részvételével.

Hogyan fogadta a hírt, hogy a mustra szigorú ítészei meghajoltak a Delta előtt, s beválogatták a versenybe?

Meglepődtem. Nagyon meglepődtem, mert nem erre számítottunk. Azt hittük, hogy a csúcs, amelyet elérhet Cannes-ban a film, az lesz, hogy bekerül az Un certain regard (Egy bizonyos tekintet) nevű szekcióba. Ennél többet nem mertünk remélni. Ehhez képest a főprogramba, vagyis a játékfilmek versenyébe kerültünk. Ez nagyon nagy elismerés számunkra.

Csak mert ritkán szerepel magyar film a versenyben?

Egyrészt. Másrészt pedig később szokott ez bekövetkezni egy alkotó életében. Nem is gondoltam rá, hogy velem ez most megtörténhet.

De hiszen az itthoni szemle után tudnia kellett, hogy milyen erős visszhangot váltott ki a film a szakma külföldi képviselői körében. Hogy Cannes mellett Karlovy Vary és Moszkva is küzdeni fog érte.

Cannes a legkiemeltebb fesztiválja Európának. Jól felfogott érdekében azt hiszi az ember, hogy az a legjobb hely, ahol elindíthatja a filmjét. Természetesen Velencének és Berlinnek is megvan a rangja, a többi A-kategóriás fesztivál azonban inkább csemegékkel szolgál. Karlovy Vary is. A versenyprogramba ott nem a legerősebb filmek kerülnek. Karlovy Vary azért jó fesztivál, mert a mellékszekciókban ott rengeteg filmet meg lehet nézni Velencéből, Berlinből és Cannes-ból. A versenyfilmek kategóriája azonban nem annyira ütős. Az én véleményem az, hogy Cannes-ban vannak a legjobb alkotások. Ott szerepelni nagyon megtisztelő.

Akkor nem mindegy, hogy a versenyben vagy egy másik szekcióban vetítik a filmet?

Nem, nem mindegy.

De Cannes után több A-kategóriás fesztiválon már nem versenyezhet.

Lássunk tisztán: ennél többet ez a film nem tud elérni, mint hogy versenybe került. Természetesen adódhat szerencse, hogy díjat nyer, szerintem nem fog. Nem is az a feladata. Kis film, szerény film, e mögött nem áll irgalmatlan pénz, s tulajdonképpen még abban sem vagyok biztos, hogy segítene, ha díjat nyerne. Akkora médiaérdeklődés övezi ugyanis a Deltát, főként külföldi, hogy az előre feljogosít arra az örömre, hogy ezt a filmet tényleg mindenütt ismerni fogják. Szét fogják szedni, minden szaklap írni fog róla. Ennél többet pedig nem kívánhat egy film. Mind a promóció szempontjából, mind a film minőségét tekintve nagyon jó helyen indul Cannes-ban. Ettől függetlenül ott lehet Karlovy Varyban is. Információs vetítésben. A francia forgalmazónk azt mondta, hogy két angol nyelvű kópia helyett négy vándorol majd a világban fesztiválról fesztiválra. A cannes-i versenyben szerepelt alkotásokat ugyanis mindenütt be akarják mutatni, mert azt az utat, esztétikát képviseli, amelyet ez évre kijelölt a mustra. Ezt minden valamire való fesztivál a magáénak szeretné tudni, és egész egyszerűen meg akarja mutatni a saját közönségének, hogy beszéljen róla.

Előző filmje, a Johanna után, amelyet ugyancsak bemutattak Cannes-ban, gondolom, nem kellett az előzsűrizés procedúráján végigmennie a filmnek.

Igen, egyből a főzsűri nézte. És nem telefonáltak azonnal, ami nagyon jót jelentett. Nem mondták rögtön, hogy „nem”. Ha ugyanis egy filmet nem akarnak, akkor aznap vagy másnap jelzik, hogy „köszönjük szépen, láttuk, nem kérjük”. Ha jól tudom, hat plusz egy főből áll a zsűri, és van egy grémium. Ezerhétszáz filmből választanak ki a versenybe tizenkilencet. A szempontokat, amelyek alapján döntenek, nem ismerem. Nyilván egy csomó dolog van, amiről mi nem is tudunk. A nemzetközi sajtó mindenesetre úgy ír a filmről, mint az idei cannes-i mezőny egyetlen kelet-európai alkotásáról.

Ez teher is, vagy pusztán öröm?

Mindenképpen öröm, hiszen kelet-európai vagyok. Kötődöm az itteni hagyományokhoz, nagyon fontos minden, a saját kelet-európaiságom ugyanúgy, mint az a keletiség, ami a Deltából árad. Nagyon sok minden jön keletről. Az irodalomban és a zenében is. A nyugati világ sokszor felszívja a keleti tapasztalatokat, tehát mind az ázsiai, mind a kelet-európai filmgyártás nagyon jó helyzetben van, mert figyelnek rá. És meg is érdemli ezt a figyelmet, hiszen mindig különlegesebb munkákat rak le az asztalra, mint a nyugat-európai filmesek zöme. Az ilyenfajta elvárásoknak természetesen nem könnyű megfelelni. Tehát teher is, hogy nincs még egy idevalósi film a versenyben. Még egy árva orosz művet sem tudtak beválogatni. A Deltában mind a színészek, mind a kamerakezelés, sőt bizonyos értelemben még a helyszínek is bőven rendelkeznek azokkal a hagyományokkal, amelyek felismerhetően kelet-európai munkává teszik. Elsősorban az arcokra gondolok. Lajkó Félix vagy Tóth Orsi arcán a kelet-európai hagyományokból táplálkozunk.

Nekem Andrej Mihalkov Koncsalovszkij Szibériádája jutott eszembe a Delta kapcsán. Az orosz filmiskola legszebb tradícióit fedeztem fel bizonyos jelenetekben vagy abban, ahogy az operatőr a tájat fényképezte.

Számomra Elem Klimov volt a sorvezető. Például kamerakezelésben. Erdélyi Mátyással, a Delta operatőrével nagyon sok filmet megnéztünk, mielőtt elkezdtük volna a forgatást. Pontosan megbeszéltük, milyen lesz a film képi világa, stílusa. Külön figyeltünk arra, hogy minden olyan legyen, hogy azt akár 1950-ben is megcsinálhatták volna. Nem akartuk, hogy itt bármi is egy új kor termékeként hasson, ezért a lehető legegyszerűbb módon dolgoztuk fel a történetet. Klimovot néztünk és korai magyar filmeket, főleg Szőts Istvánt, régi Jancsó-filmeket. Ott is ugyanezek a kamerakezelések a meghatározóak. És persze Tarr Béla, aki nagyon fontos alkotó számomra. Ő sem akárhogy vesz fel egy jelenetet, ezt azért hangsúlyoznám.

Össze is súgtak sokan a háta mögött, hogy Tarr Bélának nagyon sok köze van ahhoz, hogy a Delta bekerült a cannes-i versenybe, mivel tavaly az ő alkotása, A londoni férfi szerepelt ugyanott, s ezzel mégis csak ajtót nyitott ön előtt.

A butaság ebben csak annyi, hogy Tarr Béla készít olyan filmeket, amelyek által tapasztalatokat szerezhet az ember egy valódi mű létrehozásához. Hogy ez előtt a tudás előtt a magyar filmesek kilencvenkilenc százaléka behunyja a szemét, az inkább szégyen a saját munkáikra nézve. Ettől függetlenül erős kétségeim vannak, hogy Tarr Béla politikai súlya segítette volna a Deltát a cannes-i versenyprogramba. Nagyon remélem, hogy a film önmagát juttatta be. A Szabadság, szerelem iszonyatosan kínos tavalyi elutasítása bizonyítja, hogy semmiféle nyomást nem lehet gyakorolni Cannes-ra. A magyar kultúrdiplomácia hatalmas baklövése volt ez. A mostani meghívás annak is szól, hogy Cannes-nak ízlése van és tudja, mit akar támogatni. Ez egyértelmű üzenet Magyarországnak, hogy nekik ilyenfajta szerzői filmek kellenek, és nem a hármas alá teljesítő, amerikai filmeket utánzó, szupergagyi produkciók. Tarr Béla létezése, jelenléte nagyon nagy dolog. Bartók Béla, Ligeti György, Kurtágh György – sorolhatnám még a neveket, akiket a magyarok nem igazán szeretnek. Ez a mi szégyenünk, senki másé. Mondták nekem egyébként azt is, hogy a Delta nem juthat be Cannes-ba, mert tavaly ott volt A londoni férfi. Akkor most ki erősít kit? Én őszintén azt gondolom: ha valaki eléri a Cannes által elvárt színvonalat, akkor meghívják.

Olvastam: a hazai szemlét követően „belenyúlt” még a filmbe. Sokat változtatott rajta?

Inkább csak rövidítettem, de nem hiszem, hogy észrevehetően. És a végén kicseréltem a zenét. Jogi problémák miatt. Nem tudtuk megvásárolni. Ezen ott módosítanom kellett, s talán ez a legkardinálisabb különbség. Gounod Szent Cecília miséjének a 3. tételéből lehetett hallani egy részt, ehelyett lett hoszszas keresgélés után Schubert A halál és a lányka 2. tételének eleje. Vágások, képek kiestek, de komplett jelenet nem. Öt-hat perccel lett rövidebb a film, mint a szemlén.

Ez a negyedik alkalom, hogy Cannes-ban vetítik a filmjét. Először 2003-ban hívták meg A 78-as Szent Johannája című rövidfilmmel a fesztivál fiatal tehetségeket támogató Résidence programjába. Azt hogyan élte meg?

Emlékszem, egy szállodában volt a vetítés, és nagyon jó barátokra tettem szert. Azért volt jó, hogy meghívták a filmet, mert utána el tudtuk adni annyi helyre, hogy a befolyó összegből kifizethettük a stábot.

2004. A Kis Apokrif No. 2-t a rendezői vizsgafilmeket bemutató Cinéfondation szekció hívta meg.

Ez volt a diplomamunkám. Jó visszajelzéseket kaptam erre is. És köze volt ahhoz, hogy ösztöndíjjal több mint fél évet tölthettem Párizsban. Telt ház előtt vetítették, de egy rövidfilm sosem tud olyan helyzetbe kerülni, mint egy nagyjátékfilm.

2005. A Johanna világpremierje Cannes-ban, az Egy bizonyos tekintet elnevezésű hivatalos programban.

Az volt az áttörés. Nagy sikere volt a fesztiválon, ki merem mondani. Hogy miben mérjük a sikert Cannes-ban? Fontos megjegyezni: az egy igazi majomcirkusz. Rengeteg a hülye, és rengeteg a jó fej. Mindenből rengeteg van. 35-40 ezer ember csak a szakmából. A sikert azonban az mutatja meg, hogy mi történik a filmmel a fesztivál után. A vetítéseken nem disztingválnak az emberek. Ha valami nem tetszik nekik, felállnak és kimennek. De hogy a Johannát tizenhét országba eladtuk moziforgalmazásra, az egyértelmű cannes-i siker. Sehol másutt nem tudott volna úgy megjelenni, hogy ennyi helyre eladjuk, az biztos. Sikere volt, és a sajtó is jól írt róla. A forgalmazó pedig sok esetben úgy dönt, hogy elolvassa a Hollywood Reportert vagy a Varietyt, és azt mondja. „Erről jókat írnak, akkor megveszem.”

Úgy tudom, népes csapat kíséri el a fesztiválra.

Jön a film operatőre, Erdélyi Mátyás, Ágh Márton díszlettervező, Jancsó Dávid vágó és természetesen a színészek: Tóth Orsi, Lajkó Félix, Monori Lili, Gáspár Sándor. Ezek az emberek kis összegért dolgoztak, mégis kitartottak mellettem. Hajlandók voltak töredék pénzért mellettem állni, hogy Bertók Lajos halála után elölről kezdhessük a filmet. Annak komoly erkölcsi tartalma van, hogy ott lesznek a kinti vetítésen.

Tóth Orsi A 78-as Szent Johannájával és a Johannával is ott volt már Cannes-ban. Ez lesz a harmadik ottani meghajlása. Ennyiszer eddig csak Törőcsik Mari szerepelt Cannes-ban.

Nekem nagyon jó érzés lenne, ha Orsi másokkal is forgatna, nem csak velem.

Nyilatkozta is róla, hogy: „Ha nem ide születik, már nagyon komoly sztár lenne. Érzem, hogy ő nem a magyar férfiak szexidolja, mert nem az a bögyös-faros típus, de egyébként vakságnak tartom, hogy leginkább én használom őt, hiszen hihetetlen, amit ő tud. És nem miattam tudja ezt, hanem ezt ő tudja, és én megköszönöm neki.”

Igen, sokan azt gondolják, ez az én eredményem Orsival, ezt én értem el. Közben pont fordítva igaz. Valósággal világít a vásznon, és nem csak nálam. Most láttam őt egy iráni film nyers-vágott változatában. Abban is szuper. Ő tényleg nagy formátumú színésznő. Nagyon sajnálom, hogy nem forgat folyamatosan.

Komoly mezőnyben indul a Delta. Nagy nevek küzdenek majd a mustra fődíjáért, az Arany Pálmáért. Új filmjükkel jelentkeznek a Dardenne-fivérek.

Jók nagyon.

Jön Clint Eastwood.

Ő is nagy hagyomány

Az örmény származású kanadai rendező, Atom Egoyan.

Mindent láttam tőle.

Steven Soderbergh.

Tőle is.

Walter Salles.

Persze.

Wim Wenders.

Őket látja az ember. Mindenkit meg kellene nézni a versenyből. Nagyon nagy öröm, igazi büszkeség velük együtt lenni, egy szekcióban.

Woody Allen új alkotását, a Vicky Cristina Barcelonát versenyen kívül vetítik.

Abból a filmből a legjobban Scarlett Johansson izgat.

És Spielberg, a negyedik Indiana Jonesszal?

Az is érdekel. Édesanyám nagyon szereti Harrison Fordot. Egyébként én is.

És mi lesz Cannes után? Mihez nyúl előbb? Új filmre vagy új színházi rendezésre készül?

Mindent parkolópályára raktam. Elkezdtem egy filmhez színészeket válogatni, miközben írom a forgatókönyvet, de ebben az évben már nem akarok rendezni. A Deltával teszek még néhány kört a világban, a Frankenstein-tervet elvisszük a nyitrai fesztiválra is, de úgy igazából inkább pihenni vágyom. Nagyon fárasztó két–három napokra elutazni úgy, hogy itt hagyod a családot. Persze vihetem őket is, ha akarom, de két kisgyerekkel utazni nem könnyű. Voltunk pár helyen családostul is. Minden városban megismerni a legjobb parkokat nem ugyanaz, mint beülni a legjobb kocsmákba. Cannes után mindenesetre szeretnék egy kicsit elvonulni. Egyvalami azonban ismét bebizonyosodott előttem: ami itthon rossz, az külföldön jó. A Delta ugyanis nagyon megosztotta az itthoni kritikusokat. De a nézőket, úgy érzem, nem csaptuk be. Ők szeretik a filmet. Ennél nagyobb siker pedig nem is kell nekem.