Beszélgetések jóravaló emberekkel

Mivel olyan személyiségekről van szó, akiket már a sajtóból is ismerünk (például a Fehér Holló díjjal kitüntetett Zuzana Melicherčíková, aki miután felhívta a figyelmet munkahelyén, a Komenský Egyetem jogi karán  burjánzó felvételi korrupcióra, a McDonald's-ban végezte eladólént, vagy a Rózsahegyi Katolikus Egyetem azóta elhunyt rektora, Tadeusz Zasepa, akit az egyházi elöljárók „mondattak le”, miután egyes alkalmazottak kiemelt jutalmazása ellen emelt szót), az interjúk nem meglepők, igazán új információkat sem tartalmaznak. Inkább csak azt a szomorú szállóigét bizonyítják, hogy „Szlovákiában ez már csak így van”. Ha csak erről szólnának, szomorú olvasnivaló volna a könyv, de az interjúkból, szerencsére az is kiderül, hogy így vagy úgy, de minden meghurcolt, félreállított ember képes volt újrakezdeni az életét, és ami a legfontosabb: nem bánta meg, hogy nem hallgatott. Ma, amikor egyre inkább elhatalmasodik rajtunk az apátia és meggyőződésünkké válik, hogy úgyis a hatalmasok döntenek, ezek  nagyon fontos tanúságtételek. Leginkább ezért érdemes idővel visszatérni az akaratukon kívül lett hősökhöz akkor, amikor már nincsenek reflektorfényben.  Van jövőnk szolidaritás nélkül? A könyvben megjelent interjúkat többen készítették, a profi újságíró Andrej Bántól kezdve bloggereken keresztül egészen egy diáklányig, ezért a színvonal hullámzó, az olvasónak időnként hiányérzete van, mert bizonyos kérdéseket még biztosan feltett volna. Máskor viszont olyasmit is megtud, amit eddig még sehol nem olvashatott – ami ismert személyiségekről lévén szó, nem kis dolog. Krčméry professzor például arról is beszél – épp Andrej Bánnak – miért vonzotta a szerzetesi élet, vagy hogyan vett részt a hetvenes évek elején Wojtyla érsek, a későbbi II. János Pál  pápa miséjén egy tátrai erdészházban.  Ő hívta fel a szerzők figyelmét a kötet egyik legérdekesebb interjúalanyára, a magyar metodista lelkész Iványi Gáborra. Krčméry a hegyeshalmi menekülttáborban találkozott vele, amint egy reggelen a latrinákat tisztította. „Egyszer csak előbukkant a ködből egy impozáns alak, kétméteres, hatalmas férfi, ősz hajjal, hosszú szakállal. A latrinákhoz ment és csendben tisztította azokat. Nem mertem megkérdezni tőle, ki ő, nehogy azt mondja: Vagyok, aki vagyok.”  Iványi Gábor a vele készült interjúban nemcsak azt mondja el, miért vállalta ezt a munkát, és mit gondol a migránsokról, hanem arról is beszél, hogy mindannyian felelősek vagyunk közös dolgainkért. „A legszegényebbek helyzete, a szólásszabadság, az alapvető emberi jogok szavatolása – ezek azok a témák,  amelyekben nem pártszimpátiák, hanem  emberi tisztesség alapján válnak szét az útjaink” – vallja. A metodista lelkész szokatlan nyíltsággal beszél arról is, hogy Európa akkor követett el hibát, amikor nem tudott különbséget tenni az üldöztetés előtt menekülő és a gazdasági okokból szerencsét próbáló migránsok között. Elmondása szerint az előbbieket minden elképzelhető módon segíteni kell, utóbbiaknak pedig a tudomására hozni, hogy bár az elképzelésük legitim, nem előbbre való, mint a puszta életüket mentők érdeke. Az Európa keresztény mivoltát firtató kérdésre egy újabb kérdéssel válaszol, amelyet valamennyien feltehetnénk magunknak. „Vajon van-e jogunk egyáltalán keresztényeknek, Krisztus-követőknek vallani magunkat, van-e jövőnk szolidaritás, szeretet és jócselekedetek gyakorlása nélkül?” Saját kérésére távozzon A mindenki számára ismert nevek mellett – Miroslav Vlk bíboros, aki arról is beszél, miért állt ki Bezák érsek mellett, vagy az örök optimista Anton Srholec – az újdonság erejével hat az orosz Andrej Zubov professzor, akit azért rúgtak ki a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetéből, mert egy újságcikkben bírálta az oroszok krími invázióját. A cikk megjelenését követő napon felszólították, hogy „saját kérésére távozzon”, és miután erre nem volt hajlandó, súlyos erkölcsi vétségre való hivatkozással mondtak fel neki. A könyv többi szereplője közül ugyan kirí, mert semmiféle szlovákiai vonatkozása, kapcsolata nincs, a szerkesztő magyarázattal sem szolgál, miért esett rá a választás, de az interjú érdekes, önmagában is megállja a helyét.  Az orosz professzor azt mondja, egy nem szabad országban is szabad ember marad, mert az, aki lemond a szabadságáról, az emberi méltóságáról is lemond. „Nem szabad félni. Sokan félnek, és a félelmük még az előző, totalitárius rendszer által megtört generációk félelmében gyökerezik, de épp ez a félelem teszi lehetővé olyan embereknek, mint Putyin és a környezete, hogy büntetlenül árthassanak a nemzetünknek és Oroszországnak.” A beszélgetés legérdekesebb része, amikor Zubov gyakorló pravoszláv hívőként arról beszél, mennyire kiszolgálják a kormányt az egyház jelenlegi vezetői.  Palachot temette A tizenkét jóravaló ember között ott van még Zuzana Wienk, a szlovákiai Fair Play Szövetség alapítója, Jana Teleki, a gúnyvers miatt meghurcolt szlovák újságíró vagy Jakub Schwarz Trojan, a Charta 77-et aláíró cseh evangélikus lelkész, aki annak idején Jan Palachot temette. A politikai gesztuson túl a tragédia emberi és vallási oldalát is közelebb hozza az olvasóhoz, amikor arról beszél, hogy lelkészként el kellett döntenie, öngyilkosságot követett-e el az elhunyt. „Az a kétségbeesés és tanácstalanság jele lett volna, de ezt a lehetőséget ebben az esetben elvetettem. Átgondolt cselekedetről, tanúságtételről, kiáltásról volt szó, arra irányuló kísérletről, hogy összefogjon bennünket a konszolidálódó hatalom ellen. Így értelmeztem a cselekedetét, és ennek szellemében prédikáltam. Elutasítottam, hogy kétségbeesésében követett volna el öngyilkosságot, úgy értelmeztem a tettét, mint a remény gesztusát, mint egy vészjelzést, valami olyasmit, aminek az a célja, hogy felriassza a nemzetet” – emlékezik a ma 90 éves lelkész.  A könyv utószavát Iveta Radičová írta, ebben az erkölcsi értékek, a civil kurázsi, a kulturált politizálás és az állami intézmények megbízhatóságának fontosságát hangsúlyozza. Érdemes a szlovákiai magyar olvasóknak is kézbe venniük a könyvet, hogy lássák, nem olyan rossz hely ez, ahol élünk. Amíg vannak emberek, akik nemcsak akkor szólalnak meg, amikor őket éri sérelem, hanem másokért is szót emelnek, addig nincs minden veszve.