Beneš Eduárd, a hamiskártyás

Profán körmenet II. (szita, lino)Csótó LászlóNem volt barátom, csak ismerősöm. Az alatt a húsz év alatt, amíg Csehszlovákiában éltem, háromszor találkoztam vele. Először a Hradzsinban, hivatali szobájában, amikor még csak külügyminiszter volt. Másodszor mint miniszterelnökkel a beregszászi Úrikaszinó termében egy nagy társasvacsorán. Amikor harmadszor találkoztam vele, akkor már államelnök volt, Masaryk újdonsült utódja. A P.E.N. Club tartotta nemzetközi kongresszusát Prágában, és Beneš a P.E.N. Club tagjait gardenpartyn látta vendégül a Hradzsin kertjében.

Nehéz ítéletet mondani róla. Külső megjelenésre pontosan olyan volt, mint egy vidéki takarékpénztár ideges pénztárosa. Alacsony és jelentéktelen, szinte mindenkire fel kellett néznie, de ebbe a felfelé tekintésbe annyi gőgöt és öntudatot tudott beletenni, hogy az ember szinte megijedt. Elég sokáig volt kereskedelmi iskolai tanár, és a tanárokban a növendékekkel szemben rendszerint kifejlődő cezaromániát magával vitte a nagypolitikába – nem is mondok nagyot –: a világtörténelembe. Ügyes volt és okos, de nem volt nagy, mint például Masaryk. Világtörténelmi alak lett, világtörténelmi méretek nélkül. E tekintetben ma sem állna társtalanul.

Amikor a Prágai Magyar Hírlapot a prágai rendőrség betiltotta egy Benešt sértő vezércikke miatt („Lemaradt utas“ volt a címe, Szvatkó Pali írta, ragyogóan), a belső munkatársakat kenyértelenség fenyegette. Ezért Szvatkó Pali, aki akkor főszerkesztő volt, és Darvas János, a mostani kitűnő színész, Darvas Iván apja, elmentek Benešhez kihallgatásra. Beneš túláradó kedvességgel fogadta őket. Csak akkor komorult el, mikor előadták, hogy mi járatban vannak. Őszinte megdöbbenés volt az arcán.

– Betiltották a Prágai Magyar Hírlapot?... Az nem lehet!

Odaszaladt a fogashoz, a télikabátja belső zsebéből a Prágai Magyar Hírlap egyik számát húzta elő, és azt lobogtatta a két magyar felé.

– Uraim, ma utazom Párizsba, a népszövetségi ülésre, és sohase megyek Párizsba az önök lapja nélkül. Ugye csodálkoznak?

Hát igen, a két magyar újságíró csodálkozott. Beneš abban az időben a Népszövetség elnöke volt, a hatalom tetőpontján állott. Beneš folytatta:

– Ha bármelyik kormány támadja Csehszlovákia kisebbségi politikáját, akkor én kényelmesen előveszem a Prágai Magyar Hírlapot, s csak ennyit mondok: Uraim, nálunk a magyarok így írhatnak!

Ezzel a telefonhoz ment, gyorsan és erélyesen parancsot adott a rendőrfőnöknek, és a Prágai Magyar Hírlap másnap újra megjelenhetett.

Ezt az esetet pontosan így mondta el nekem külön-külön Szvatkó Pali is, Darvas János is. Ma már mind a ketten, mind a hárman halottak. Úgy érzem, fel kellett jegyeznem.

***

Mióta eszemet tudom, mindig nyugodt, kiegyensúlyozott, izgalmaktól mentes polgári élet után vágytam. Nem voltak nagyra törő ambícióim, nem vágytam gazdagság után. A pénz csak azért érdekelt, mert szükségem volt rá. A vihart nem kedveltem, se kívül a világban, se belül az életemben. Ha néha némi sikert értem el, akár a műszaki életben, akár az irodalomban, sohasem igyekeztem kihasználni azt, nem építettem tornyot a megnyert alapokra. Amit végeztem, azt játékosan, fél kézről tettem, soha semmit teljes odaadással, képességeim vagy erőim teljes és tartós felhasználásával. Palotai Boris mondta egyszer rólam: Ez az ember mindent meg tud csinálni, amit akar, és mindent jobban, mint mi. Szerencse, hogy semmit sem akar.

Menthetetlenül nyárspolgárnak születtem. Apám gazdag, sok pénzt kereső, de szenvedélyes és indulatos ember volt. Csendőrt pofozott, és házat vett neki, hogy kiengesztelje. Ötvenéves se volt, mire elégette szenvedélyes lelke. Én az ő kezét örököltem, és a fejét, de anyám szelíd, józan, magát védelmező, de senkit se bántó lelkét kaptam azokhoz útravalónak.

Már tizenhárom esztendeje dolgoztam mint mérnök Beregszászban, amikor beütött a gazdasági válság. A tizenhárom év alatt sohasem igyekeztem többet keresni, mint amenynyire szükségem volt. Ha egy híd felépítését felvállaltam, nem vállaltam addig egy másodikat, amíg az elsővel el nem készültem. Kényelmesen csináltam, alaposan és könynyedén. Fabódét építtettem a híd mellé a folyó partjára, s ott laktam, amíg a híd épült. Családom is odajött, ha szép volt a nyár, fürödtünk a vízben, a gyermekek úszkáltak és barátságot kötöttek a munkásokkal. Ugyanazzal a munkásgárdával mentem egyik hídtól a másikhoz, egyik évről a másikra, és mondhatnám, hogy családi együttes született ebből az évekig tartó munkából. A felettes hatóságok is felfigyeltek erre a szokatlan életmódra, és egyre nehezebb és egyre több mérnöki gondosságot igénylő feladatokat bíztak rám, mondván, hogy én ott vagyok, együtt élek a munkával, és így ők nyugodtan aludhatnak, nem lesz baj.

Ma sem tudom, hogy bölcs voltam-e vagy bolond, de nem bánom, hogy így volt. Szép volt. Nyárspolgári élet volt. Az, amire vágytam.

Akkor ütött be a gazdasági válság. Elfogyott a munkám.

Ungváron jártam. A Kormányzóság folyosóján ődöngtem, próbáltam valami megbízatást kapni, amikor megszólított Millautz, a közmunkák főnöke. Nagy, óriás ember volt, nálam fejjel magasabb. Jólelkű, széles érdeklődésű.

– Nem volna kedve elvállalni egy angol hídépítő cég főmérnöki állását?

A szemébe nevettem.

– Tréfál, tanácsos úr?...

Elkomorodott, nem értette a szándékomat, azt hitte, nevetséges számomra az ajánlata.

– Sajnos, munka nincs.

Újra nevettem.

– De az Isten szerelmére, egy ilyen állás az, amire a legjobban vágyom.

Megenyhült a tekintete, átölelte a vállamat, és bevitt a szobájába.

– Utazzon azonnal Kassára és jelentkezzen Rychlovszky igazgatónál azzal, hogy a Mérnöki Kamara ungvári osztálya magát ajánlja az állásra. Magyarázatképpen még hozzáfűzte:

– A cég ugyanis a Kamarához fordult, és minket kért, hogy ajánljunk neki valakit, megfelelő embert.

Megköszöntem, hogy rám gondolt. Erősen hálát éreztem iránta, mert hiszen Millautz cseh ember volt, én pedig magyar. Boldog izgalommal utaztam Kassára.

Az irodában ünnepi csend és hűvös áprilisi levegő volt. Bejelentettek az igazgatónak, aki mindjárt fogadott. Magas, sovány, hetvenesztendős úr volt, hófehér haja, hófehér körszakálla. Kezével intett, hogy foglaljak helyet, és ahogy a kezével intett, szemem a kezére meredt. Vastag, rövid, tömpe ujjai voltak. Nagy kéz, aránytalanul vastag és rövid ujjak, és a végük széles, egyenes vonalban végződött. Nem voltak hegyesedő ujjak, hanem otromba rudak. Németül szólt:

– Szóval, Millautz küldte hozzám?

– Igen.

– Beszél csehül?

– Keveset.

– Németül?

– Jól.

– A nevét jól ismerem, örülök, hogy önt ajánlotta a Kamara.

Meghajtottam a fejemet. Ezzel köszöntem meg az elismerését. Egy csomó levelet emelt ki az egyik iratkosárból.

– Ön a huszonegyedik pályázó...

Gondolkozott, két szörnyű kezét egymáshoz dörzsölte.

– Mikor tudja elfoglalni az állást?

– Bármikor.

Megint gondolkozott.

– No, jó... levélben fogom kiértesíteni, de máris számítson arra, hogy május elsején kell esetleg elfoglalnia az állást. – Aztán mintha meggondolta volna magát. – De természetesen, ezt ne vegye úgy, mintha már végleges lenne a döntésem.

Én újra a kezére néztem, és nem vettem véglegesnek a döntést. Hazautaztam.

Harmadnap autó állt meg a házam előtt, és az öreg kormányzósági sofőr jött be az irodámba azzal, hogy Millautz vár rám az autóban. Kimentem, és ahogy üdvözöltem, egyetlen szót szólt csak:

– Nézze... – és egy levelet tartott elibém.

Rychlovszky levele a Kamarához. Szép szavakkal megköszönte a Kamara szívességét és azt, hogy olyan kiváló mérnököt ajánlott, mint én vagyok, de sajnos nem alkalmazhat engem, mert magyar vagyok. Egy angol cég Csehszlovákiában nem alkalmazhat egy magyar helyettest igazgatói pozícióban.

Elolvastam és elsápadtam.

– Hát, mit szól ehhez? – kérdezte Millautz.

– Semmit.

Hirtelen indulatba jött.

– Szó se róla! Itt a levél, tartsa meg magának, és ne hagyja magát.

Intett Mestriknek, hogy indulhat, nekem jóságosan veregette meg a kezemet.

– Maga majd megtalálja a módját, hogy kell becsületre tanítani azt a vén szamarat. Bízom magában, és nem féltem.

Szép okos szeme még akkor is viszszamosolygott, amikor Mestrik már a másodikra kapcsolt.

Megvallom, mindég enyhe megértéssel néztem az emberi aljasságot. Magamban már régóta felépítettem egy biológiai életszemléletet, és megtanítottam magamat arra, hogy az embereket minden erényükkel és hibájukkal együtt ezen a biológiai életszemléleten keresztül nézzem. A fogamzás pillanatában beteljesült az ember életsorsa, amit csiszolgatni lehet, de megváltoztatni nem. Erényeinket és hibáinkat a fogamzás pillanatában kaptuk: aki jó, okos és becsületes, az nyerőszámot húzott. Aki rossz, ostoba és becstelen, annak nem húzták ki a számát. Vagy talán megfordítva. Lehet, hogy keresztényietlen és pokolra való ez a hitem, de ezen még ez a fenyegető tudat sem tudott változtatni. Sőt. Ahogy múlnak az évek fölöttem, egyre mélyebben gyökerezett bennem ez a hit. Én az embereket szerettem, ha az erényeik vagy hibáik nem tetszőek voltak is. Védekeztem ellenük, ha szükségesnek láttam. De haragudni vagy gyűlölni?... Nem, ezt az érzést nem ismertem soha. Szerettem vagy utáltam. Vonzódtam vagy védekeztem.

Rychlovszkyval szemben védekeztem. Ha valamilyen nagy és fontos cselekedet előtt álltam, olyankor bementem a hálószobámba, végigfeküdtem a díványon, és gondolkodtam. Rendszeresen, aprólékosan, megfeszített aggyal. Átvettem a magam helyzetét, a magam erőit és lehetőségeit. Az ellenfél helyzetét, erőit és lehetőségeit. Aztán döntöttem és elindultam. Ha nagyon akartam valamit, félúton nem álltam meg.

Most nagyon akartam. Feleségem volt és két gyermekem. Igényeim voltak az élettel szemben és kötelességtudat a hozzám kapcsolt életekkel szemben. Ők azt hitték, hogy a nagy vagyon mindent elbír, én tudtam, hogy nem, de titkoltam előttük, mert csak a jót szerettem közölni azokkal, akiket szerettem. A roszszakat megtartottam magamnak.

Döntöttem.

Még aznap Prágába utaztam. Először életemben. Volt a gimnáziumban egy szőke, magyar-ruszin padtársam, aki Masaryk elnök titkárja lett. Egyenesen hozzá mentem fel a Hradzsinba, Párkányi Ivánhoz.

A Hradzsin elnöki szárnyában, a fényes titkári szoba fényes íróasztalán idegesen táncoltak barátom finom, vékony titkárujjai, amikor elmondtam neki az esetemet.

– Na és most mit lehet tenni? – kérdezte ő.

– Gyerünk be az öreghez – feleltem én.

Az „öreg“ Masaryk volt.

Barátom szemöldöke a homlokára futott.

– Az elnök úr beteg... de meg szó sem lehetne arról, hogy ezzel az üggyel hozzámenjünk. Magáncégek ügyeibe nem avatkozik bele az elnök úr.

– Ez nem magánügy... csak annak látszik. Ez egy nemzetiség ügye. Itt ez a levél, ez súlyos bizonyíték.

Feléje lobogtattam a levelet.

Barátom szemöldöke lassan kezdett a rendes helyére visszacsúszni.

– Jó lenne tán, ha leülnél ide, és írnál egy beadványt az elnök úrhoz, és csatolnád e levelet. ĺrhatod magyarul, én majd lefordítom.

Nevettem.

– Túl hosszú út. Addig betöltik mással az állást.

Barátom két kezét széjjeltárta maga előtt.

– Mást nem tudok tanácsolni... sajnálom.

Hirtelen felálltam a székről.

– Te, Náci... (így hívtuk az iskolában)

– Mi?

– Beneš itthon van?

– Igen.

Beneš volt akkor a külügyminiszter.

– Gyere be velem Benešhez.

Barátom arca rémült lett.

– Hová gondolsz?

– Jössz velem?

– Nem.

– Szervusz. Én megyek.

Barátom felállt.

– Várj, legalább megmutatom, merre van a szobája.

Velem jött, szinte lopakodva. Karon fogott és úgy vezetett a Hradzsin öreg folyosóján a külügyminiszteri szárny felé. Amikor a forduló szeglethez értünk, rámutatott egy nagy szárnyas ajtóra, majd odáig jött velem és kinyitotta. Mint akit bűnön kaptak, sietve búcsúzott tőlem.

Hatalmas előszobába léptem, egyetlen óriási perzsaszőnyeg takarta a padlót. Az ajtónálló látta, hogy a barátom kísért, ezért barátságosan és szívesen fogadott. Lesegítette a kabátomat. Kérdezte, mit akarok. Leültetett azzal, hogy várjak, mert a lengyel követ van bent a miniszter úrnál.

Egyedül vártam a nagy előszobában, azért történhetett aztán, hogy amikor Beneš kikísérte a lengyel követet, egyszerre hozzám jött, és lélek nélküli minisztermosollyal kérdezte, hogy vele akarok-e beszélni. Igen, vele.

Bementünk a szobájába. Kicsi kis ember volt Beneš, vörös arcú. Alulról nézett fel rám, de úgy tudott nézni, mintha felülről nézne. A kistermetű emberek ösztönös törekvése volt a testi kiegyenlítésre.

Neki is elmondtam az esetet. Szótlanul hallgatta végig, szótlan volt akkor is, amikor a Rychlovszky-féle levelet a kezében tartotta. Sokára szólalt meg. Németül.

– Mit tehetek én ebben az ügyben?

Rám nézett. Mosolyogtam, úgy, ahogy akkor szoktam, ha valakit meg akarok nyerni magamnak.

– Mindent.

És elmondtam neki, szakadatlan, megállás nélkül, hogy mit tehet. ĺrjon vagy táviratozzon a cseh követségnek Londonba, hogy ezek beszéljenek az útépítő cég londoni igazgatójával, és mondják el neki, hogy Csehszlovákiában igazi demokrácia van, ahol a nemzetiségeknek éppen annyi joguk van, mint a cseheknek, ennélfogva semmi akadálya sincs annak, hogy engem Kassán alkalmazzanak.

Elmondtam és megálltam és vártam.

Beneš felnevetett, hangosan és emberi módon.

– Tudja mit, mérnök úr, közel tizenhét éve vagyok külügyminiszter, de még ilyen kéréssel nem jött senki hozzám.

Meghajtottam a fejemet.

– Örülök, hogy én vagyok az első.

Beneš felállt és mosolyogva belém karolt.

– Jöjjön velem.

ĺgy haladtunk át a nagy előszobán, melynek távolabbi sarkából nyílott a személyi titkár szobája. Kinyitotta az ajtót, és betolt engem a nyíláson. Ő kívül maradt az ajtón, úgy szólt be a titkárhoz:

– Pane Kučera, intézze el a mérnök úr kívánságát. ĺrjon a londoniaknak.

Meg akartam köszönni Benešnek a szívességét, de akkor már eltűnt az ajtóból.

Újra elmondtam mindent. Azt is, amit Londonba kell megírnia. Kučera érdeklődő figyelemmel hallgatta végig. A Rychlovszky-féle levelet is figyelemmel elolvasta, aztán felállt és búcsúzóra nyújtotta a kezét.

– Menjen nyugodtan haza, mérnök úr, el lesz az ügy intézve.

Nem álltam fel és nem fogadtam el a búcsúzó kezet. Még mindég mosolyogva, szinte tréfálkozó hangon mondtam.

– Titkár úr, én ezer kilométer távolságból utaztam ide, és boldog vagyok, hogy most itt ülhetek az ön íróasztala előtt. Addig nem is állok fel, amíg az ügyem el nincs intézve.

Kučera is mosolygott. Úgy látszik, a világ ügyeit mosolyokkal intézik. Hol ilyennel, hol olyannal. Visszaült a székébe, a házi telefon után nyúlt, és amikor a megnyomott gomb felelt, beleszólt:

– Elment már a mai futár Londonba?

– ...

– Zedwicz megy?

– ...

– Kapcsolják Zedwiczet ...igen ...Zedwicz?...

Kučera röviden tájékoztatta Zedwiczet az ügyről, és közölte vele Beneš kívánságát, hogy a kereskedelmi ügyvivő keresse az érintkezést azonnal az útépítő cég londoni főnökével, és mondja meg neki, hogy a miniszter úrnak semmi kifogása sincsen az én alkalmazásom ellen, ha egyébként megfelelő ember vagyok neki.

Amikor befejezte a telefonálást, felállt.

– Meg van elégedve, mérnök úr?

– Most már meg vagyok elégedve – nevettem.

Az előszoba ajtajáig kísért és a folyosón búcsúzkodott. A kezemet fogta, amíg mondta:

– Szerencséje volt, hogy ezt a szokatlan utat választotta. A miniszter úr szereti a szokatlan utakat...

Még aznap éjjel hazautaztam, nem láttam Prágából egyebet, mint a Hradzsint és a Václavské náměstít. Negyednapra táviratot kaptam Londonból: „Jelentkezzék kassai irodánkban. Nicholson.“

Jelentkeztem. Rychlovszky zord arccal fogadott.

– Mire való volt ez az utazgatás?! – és kinyitotta az ajtót: – Herr Krauss!

Herr Krauss megjelent az ajtóban.

– Hozza be a mérnök úrhoz intézett levelünket.

Herr Krauss hozta is, és elibém tette. Az volt benne, hogy hat hónapi próbaidőre alkalmaz. Rychlovszky szörnyű keze a szakállát simogatta, műfogai külön mozogtak, amikor a szája mozgott.

– No látja... teljesen felesleges volt belekeverni a minisztériumot és a londoni központot.

Csöndesen és szerényen szólaltam meg.

– Sajnálom nagyon..., de úgy láttam, hogy szükséges valamit tennem.

Rychlovszky felhorkant. Csúnyán és közönségesen tudott átváltani egyik hangnemből a másikba.

– Mi alapon mondhat ilyet?

Ránéztem az ujjaira, és megéreztem a jövőt. Tudtam, hogy erre az emberre soha az életben nem számíthatok. Engem is elöntött az indulat, de csak belül. Az arcomon nyoma sem volt ennek. Legalábbis úgy éreztem.

Elibe tettem az ő saját levelét, amit a Kamarának írt.

– Ezért...

Kezébe vette és elsápadt. Aztán hirtelen indulattal összetépte. Újra kiszólt az ajtón:

– Herr Krauss!

Herr Krauss újra megjelent.

– Mutassa meg a mérnök úr íróasztalát...

Egy év múlva nyugdíjazta Rychlovszkyt a londoni Head Office, és én lettem az utóda.

***

Tisztában vagyok a nyomtatott betű jelentőségével és az írástudók roppant felelősségével, ezért mielőtt folytatnám Benešről szóló feljegyzéseimet, egy kis kitérőt csinálok azok kedvéért, akik az ördögről csak annyit akarnak tudni, hogy fekete.

Nincsenek történetírói ambícióim. E feljegyzések legelején megírtam, hogy ítéleteket tőlem ne várjanak, mert csupán az egyéni véleményem az, amit mindenkor mindenkiről ki mertem és ki is fogok mondani. Ha nem így volna, nem lenne semmi értelme ennek az írásnak. De az ítéletmondók gőgjéig még nem süllyedtem le, és remélem, nem is fogok.

Véleményem szerint a huszadik században Beneš Eduárdnál kártékonyabb ellensége a magyar és cseh nemzetnek nem volt. Azt a tényt, hogy nekünk, magyaroknak és cseheknek otthonunkat el kellett hagynunk, és egy-két ócska kofferrel kényszerültünk sátrat verni, ki Ausztráliában, ki egyebütt a nagyvilágban – fokozatosan vissza tudnám vezetni Beneš Eduárd személyéhez.

Ez nem ítélet; ez tény.

Viszont ez a tény nem változtat azon, hogy Benešt én milyennek láttam: ravasz kis vigécnek, aki a történelmi méreteket annak köszönhette, hogy szerencsés pillanatban szegődött Masaryk mellé kiszolgáló mindenesnek. Amikor aztán a Masaryk személyes nagysága Benešt a hatalom csúcsára emelte, akkor a kis vigéc megvadult a hatalomtól: megölette egyetlen komoly vetélytársát, Štefánik tábornokot, és elkezdte azt a kártyapartit, amely húsz évig tartott, és amely a hamiskártyás Beneš tökéletes lebukásával végződött.

Amikor Szvatkó Paliék elmentek hozzá, és ő azonnal feloldotta a Prágai Magyar Hírlap betiltását, nem történt más, mint hogy a hamiskártyás a kabátja zsebéből húzott elő egy hamis kártyát. És amikor én mentem hozzá, a különbség csak annyi volt, hogy én kényszerítettem őt a hamis kártyalap letételére akkor, amikor kezébe adtam Rychlovszkynak a Cseh Mérnöki Kamarához intézett levelét.

Akik ezt nem így értik, azok számára én sohasem akartam írni.