Belső mesék

Nem szeretem a nagyvárosokat. Fábinán Nóra kötete azonban arról mensél nekem, hogy lehet megszeretni egyébként nem szerethető metropoliszokat. Van ugyanis bennük valami, amit nincs módunk mindjárt megérezni, megérteni egy állomásra történő befutáskor, vagy egy szoba lefoglalásánál, vagy amikor afelől érdeklődünk, hogy jó-e ebben a betonrengetegben élni, (szoba)társra találni.

Fábián Nóra városát tehát lehet szeretni és nem szeretni, de a könyvét mindenféleképp jó birtokunkban tudni idegen városok utunkba kerülésekor, az ott történő találkozásokhoz való egyfajta tapasztalat tuningjaként, az esszencia megértéséhez, megízleléséhez. Megtanulni „a semmihez képest hozzárendelni azt, amit az otthonról gondolni szoktunk.” (33.)

És akkor momentán jöjjenek, jöhetnek a momentumok. Rögtönzött anzikszok, amelyeket megkaphatunk mástól, csak időnként meg kell fordítani a lapot, itt majdnem százszor, de ezt idővel észre sem veszi az olvasó. Távolról érkezik, de a nagyon közelről szól.

Valaki feladta őket. Mi is feladhattuk volna.

A mesék sajátja, entitása az, hogy a reális világot benépesítő szereplői jellegzetes, egyedi jellemek és típusok. Ezek a hősök állnak szemben, általában valószerűtlen, előre nem látható eseményekkel és történésekkel. Nincs ez itt sem másképp. A cím megállja a helyét.

Megkapóan rajzolódik ki az az induktív folyamat, a belsőből kiindulva, hogy lakható be mégis paradox mód a mindig idegen. Ahogy egymás kiismerése, mint a mesék próbatételei adják mellénk a segítőket, akik persze nem a hagyományos értelemben azok, csak talán elkezdjük érteni őket, és ezáltal már nem egyedül nem értjük azt, ami körülvesz és meghatározni szeretne minket. Mint egy stratégiai játék paneljei, szabályai. Miután begyűjtöd ezt meg azt, megismered őt, megfejted a titkát, már rögtön kisajátítottál egy részt, amit aztán megélhetsz, amit művelhetsz. És akár, mint mindent, ahogy azt már csak szokás, természetesen meg is szokhatsz.

Persze mindez a türelmes elérés kérdése. Tünékeny helyzetek mozgatják, aztán nem is tudjuk miért, hogy lesz reflexünk a rezdülés maga: „Ismerősnek tűnő mozdulatok ragadták meg […] amikor volt bátorsága hozzá, és a tekintet is ugyanaz: egyidejűleg kedvesen félénk és elszánt.” (195.)

Meseszerű lehet annak az illúziója is, ahogy máshol, szórakozottan döbbenünk rá az otthoni (itteni?) pillanatokra, nem tudjuk, hogy mikor épp mi ragadja meg a figyelmünket, pszichikumunk mire reagál. Mit nem hisz el idegen városokban, városoknak, mit tulajdonít a számunkra ismert helyek emlékképéhez az új közegben, az új díszletek közti terepen. Mi marad, marad-e eltörölhetetlen baleset.

Egy új világban nehéz mit kezdeni az idővel. Vagy túl jelen van, vagy alig érzékelhető. Elveszik a kirakatok nézelődése, a nyelvészeti problémák elemezgetése és a könyvtárak látogatása közt.

Innen kell megrajzolni, meghatározni a határ menti városkából mentett lényünket. Legyen ez a feladat. Amolyan legkisebb-királyfis, sárkányos, boszorkányos.

ĺgy talán a széttört idő egy kósza, elkallódott darabkája óvatosan, mint egy puzzle-darab visszacsusszanhat az eszményi helyére, hogy aztán boldogan élhessünk, saját szobánkban, amíg csak…

El nem kezdjük épp olvasni egy kisvárosban egy nagyváros meséit.

Mizser Attila