Bejegyzések a hídőr naplójába

Bár Eva és Philippe már első találkozásunkkor szót ejtettek arról, hogy nagyon rokonszenvesek számukra az itt élő emberek, mert barátságosak, lazák, nyitottak, odafigyelnek egymásra, tehát van idejük – sokkal inkább, mint azt ők a svájci hétköznapokban tapasztalják az ottaniak kapcsolataiban, e sorok íróját nagyon elszomorította az, hogy a múlt heti nyilvános találkozón a városi tévéstábon és a legközelebbi barátokon, ismerősökön kívül senki sem vett részt. Ám az este így is jó hangulatúra sikeredett, s a házigazdák további terveivel is megismerkedhettünk. Mint elmondták, számukra egyáltalán nem zavaró az a nagyvonalúság, ahogy mi itt az idővel bánunk, hiszen otthon őket épp ez stresszeli, viszont azt furcsállják, ha ebből kifolyólag valaki megbízhatatlan, nem végzi el a beígért szolgáltatást, egyáltalán: ha az adott szó, megállapodás nem akkor és nem úgy teljesül be, amikorra azt megígérték. Két külön világ, s ez megszokás kérdése is – mondták el az Új Szónak. Ezalatt a három hónap alatt azt is észrevették: nálunk általában nem a munkabírással, netán a szaktudással van gond, de eleve a hozzáállással, vagy a „miért épp így sikerült”-re adott válaszok tarthatatlanságával. Na meg a szervezéssel. Eva és Philippe egy svájci és párkányi iskolát hoz öszsze, egy az internetre is felkerülő képzőművészeti projekt keretében, a gyerekek fotókat és rajzokat készítenek lakhelyükről, régiójukról, megörökítik a számukra legérdekesebb és legfontosabb dolgokat, majd ezeket cserélik ki kölcsönösen, a világhálón keresztül. A projektet már ezen a héten beindítják Párkányban és novembertől az interneten is láthatjuk majd a folyamatosan bővülő anyagot, többek közt a www.interpixel.com címen is. Tehát afféle virtuális képhíd épül Svájc és Párkány között. Philippe és Eva immár otthon érzik magukat Párkányban, az üzletekkel, vendéglőkkel is meg vannak elégedve, dicsérték a Szt. Flórián pizzáját, kedvenc helyük a Green pub, az Argos, bár Philippe hozzáteszi: sok vendéglőben szintén a munkaszervezés és a kiszolgálás hagy maga után kívánnivalót, jócskán várakozhat a vendég, amíg a pincér minden egyes további rendelést azonnal be kell, hogy üssön a pénztárgépbe. Nem a vendégnek kéne azért várni, mert a tulaj esetleg nem bízik meg az alkalmazottaiban. Gyakran ütköztek abba a válaszba is: nem lehet, most épp nincs sajnos. Aztán kiderült, hogy lehet, mert például könyvvásárláskor mégiscsak megvolt a keresett cím – tán jobban oda kéne figyelni, mit tartunk raktáron, mit kínálunk a vásárlóknak, netán csak három lépéssel többet kell megtenni a polc felé. Ez is csak hozzáállás kérdése. Ha a Duna szennyezettségén csodálkoztak, reakcióként maximum azt kapták: nem az én hatásköröm. Meg kéne szoknunk, s vérünkké kéne, hogy váljon: a környezetünk állapota igenis közügy, a világ nem ér véget a kerítésünknél. A svájci fiatalok az esztergomi Prímás-sziget állapotán is csodálkoznak, nem értik, hogy ezt a szép helyet miért szennyezik, teszik tönkre folyamatosan. A párkányi utcák tisztaságával elégedettek, de ugyancsak furcsállják, hogy itt bárki, bárhol nekiáll vizelni, eldobja a szemetet, s néhány vendéglő vécéje, különösen a női toalettek állapota siralmas. Philippe azt sem érti, hogy az építkezési törmeléket az esztergomi oldalon miért kell épp a Duna-partra hordani, s azt sem, Ebedpusztán miért van az a hatalmas szemétdomb? Számukra az is érthetetlen és teljességgel idegen, ha véletlenül nemzetiségi, nyelvi konfliktus tanúi lesznek, mert bár ismerik Szlovákia és Magyarország történelmét, az agresszivitást, a sértődöttséget, a türelmetlenséget és a másság kizárását nem tartják értelmes, tehát emberi magatartásnak. Sőt, inkább kicsinyesnek és fárasztónak. Itt és most nem sorolhatunk fel több bejegyzést a hídőr-naplóból, de azt megjegyezzük: a két svájci fiatal nem kioktatni akar és nem a mindentudás pózában tetszelegni. Párkányt és a régiót nagyon is emberléptékű, fejlődőképes, szerethető tájnak tartják, s az itteni embereket a találékonyságuk, humoruk miatt is tisztelik, ám véleményük segít abban, hogy jobbak lehessünk, legalább megpróbáljunk jobbak lenni. Szerintük a kisvárosiasság nem zárja ki a korszerűséget, s bár most ez a trend, például a nagy áruházláncok terjeszkedését nem tartják szerencsésnek. Mint elmondták, a nagyok kiszorítják a kicsiket, megszüntetve ezzel a sokszínűséget is, szegényítve a klasszikus városi kultúrát, előbb-utóbb szűkítve a fogyasztó, vásárló választási lehetőségeit. Svájcban ők ezt mintegy harminc évvel ezelőtt élték meg, de mára inkább ezek negatív hatása vált kézzelfoghatóvá. Nos, ismét egy olyan felvetés, amiről érdemes velük elbeszélgetni. Lesz még erre alkalom, hiszen Eva és Philippe december végén utazik vissza Svájcba, a városi múzeumban pedig ismét találkozhatunk velük, a művészeti pályázat lezárásakor. A fiatalok körében máris sok új barátot szereztek, a Duna mindkét partján.