Ballisztikus rakétával lövik ki Budapest szívében

Féner Tamás felvételeA rakéta Angliában, hajtóműve Kanadában készült, a szabadulóművész a rakéta üvegkupolájába zárva várja majd a visszaszámlálást. Onnan kell kiszabadulnia pillanatok alatt.

Állítólag ez lesz élete eddigi legveszélyesebb produkciója.

Csak tudnám, miért kell ez nekem...?

Valami biztosan motiválja. Talán a pénz, talán a siker, vagy egyszerűen csak nem tud nyugodtan ülni a fenekén.

Szerintem a komplexusom levetkőzése. Az elnyomott impulzusok, amelyeket még a gyerekkoromból őrzök. Ezek szép lassan gyűltek és gyűltek, és most évente kirobbannak. Nem mondtam ki ugyanis azokat a válaszokat, amelyekkel meg kellett volna illetnem a hozzám méltatlan szituációkat.

Zárkózott gyerek lehetett.

Nem akartam konfliktusokba kerülni, ezért inkább hallgattam. Nem volt ebben gyávaság a részemről. Egyszerűen nem gondoltam méltó partnernek azokat, akik megbántottak, inkább igyekeztem örökre elfelejteni őket. Azok az indulatok viszont, amelyek akkor elindultak, szép lassan egyre nagyobb és egyre szúrósabb tüskévé alakultak át bennem, és tíz-tizenöt éve őrült produkciókba sodornak.

De ha ezt mind tisztán látja...

... lehet, hogy épp a válaszok elől menekülök. Nagy szabadulás a tények és a válaszok elől. Igen. Úgy látszik, nem merem teljes mértékben megismerni magamat, ezért belefogok valami monumentálisba, ami alaposan leterhel, lásd a tavalyi vagy a tavalyelőtti produkciót, s akkor nincs időm mással foglalkozni.

Tehát vannak dolgok, amelyekkel nem akar szembenézni.

Mi a jobb? Nem lenni ennyire érzékenynek és boldognak lenni, vagy jó antennákkal mindenben hibát találni?

Antennák? Inkább bilincsek, nem?

Most is van a kocsimban három.

Egy lebilincselő egyéniségnél ez egyáltalán nem meglepő.

Két magyar, egy újabb és egy régebbi, valamint egy spanyol gyártmány.

Melyik a legjobb?

Attól függ, milyen feladatra kell használni. Ha egy egyszerűbb akcióról van szó, akkor a spanyolt veszem elő, ha komolyabbról, akkor az új, magyar bilincset. Az a legjobb. Nagyon elégedett vagyok vele. Ami pedig a lebilincselő egyéniséget illeti: ha belenézek a tükörbe, mindig meglepődöm, hogy Úristen, én így nézek ki? Nem vagyok magammal kibékülve, miért is lennék? Sokszor egy életunt fickó néz rám a tükörből. Meg aztán túl szélsőséges vagyok. Vagy hideg, vagy meleg. A langyosat nem ismerem. Nem szeretem a kompromisszumokat.

Ez mind jól jön ahhoz, amit képvisel.

A radikalizmus nem mindig célravezető. Bizonyos emberi kapcsolatokat nem támogat, s olyankor nem is ismerek magamra. Hirtelen döntök, és hirtelen szakítok – örökre. Elég egy apró impulzus vagy egy pici kis disszonancia.

Most épp egy komoly szakítás után csipegeti össze magát.

Hat és fél év nem rövid idő egy ember életében. Jó barátságban maradtunk, ma is már vagy hatszor beszéltünk, csak el kellett fogadnom a döntését. Egy olyan ember, mint én, aki éjjel-nappal valami őrületen munkálkodik, tényleg nem lehet megfelelő társ, hiszen saját magára sincs elég ideje. Befogadtam most egy kóbor cicát. Reggel és este megetetem, de egész nap egyedül van.

És most, ilyen lelkiállapotban készül élete legveszélyesebb produkciójára.

Igen, ez jó marketingfogás. Hogy ez lesz a legveszélyesebb. Mindig, mindegyik „a legveszélyesebb”, hiszen újra és újra szeretném túlszárnyalni magam. Ez most azért lesz nagyon veszélyes, mert egy csomó minden az én számításomon kívül, tőlem függetlenül fog történni. Tavaly, a betonkockában a magam ura voltam, úgy kapirgáltam ki magam nyolc méter mélyen, a Duna fenekén, ahogy akartam és tudtam. Most egy külföldi stáb üzemelteti a rakétát, megépítették úgy, ahogy én szerettem volna, és most érzem azt, hogy egy kicsit olyan amerikai stílusba kezd átmenni az egész. Hogy kezdek megalomániás lenni. Mert mi lehet még ennél is nagyobb mutatvány? Itt van egy majdnem tizenhárom méter hosszú rakéta, egy csomó pénzbe került! Ennél bonyolultabb produkciót jelenleg el sem tudnék képzelni. Pedig biztosan lesz. Nem hagyom abba.

Vehetett volna nyilván mást is. Például egy nyaralót Malibu szigetén.

Új autót szeretettem volna, csak meggyőztek, hogy ez a rakéta jobban gyorsul, és olcsóbb is egy kicsit.

Ha túléli a produkciót, ezzel fog közlekedni?

A célt mindig meg lehet választani, csak a landolással vannak gondok. Ha például a Parlamentbe mennék látogatóba valamelyik miniszterhez, a parkolás nem lenne egyszerű. A köztársasági őrezred nem az engedékenységéről híres.

Látogatóba a Parlamentbe?

Ha engedélyeket kell begyűjtenem a produkcióhoz.

Ennél a mostaninál egy ezrelék hiba maga a biztos halál.

Vegyük csak a rakétakilövés dőlésszögét. Mennyire fontos! Ha csak egy kicsit is ferdén állna a rakéta a kilövőtornyon, már akkor is végzetes baleset származhatna. Ráadásul időben kell kiszabadulnom, hogy ne maradjak benne. Nagy kísérlet ez. Végül is Magyarország első rakétakilövését láthatják majd a nézők. Ilyen sem volt még nálunk soha. És tényleg ott leszek az űrkapszulában. Onnantól kezdve, hogy megindul a visszaszámlálás, nem lehet megállítani. És vagy ki tudok jönni, amíg a rakéta a földön van, s akkor nélkülem megy fel, vagy velem együtt indul el, akkor viszont ki kell ugranom ejtőernyővel, még mielőtt felrobban. Fent tehát ebben az esetben hatványozódik a feladat bonyolultsága.Mi lenne a jobb? Még lent a földön kikászálódni belőle, hogy...

... túlélni az egészet és másnap úgy ébredni, hogy minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és elmehetek nyaralni valakivel, akiről jelen pillanatban még azt sem tudom, hogy létezik.

És ha ugrani kell?

Akkor ugrani fogok. Nem tudom, mi lesz. Ha sikerül időben kinyitni azt a csavart szerkezetet, amely majd fogva tart, akkor még a földön kiszabadulok, de ha nem fog menni, akkor repülök.

Egy évig készült a produkcióra. Izguljak én egyáltalán?

A legtöbbet a saját biztonságomon spóroltam. Máshol nem lehetett. Én nem vagyok normális! Inkább erősebb hang és fénytechnikát rendeltem a helyszínre, minthogy biztonságosabb rakétát csináltattam volna. A cipésznek, mint tudjuk, lyukas a cipője. Az ejtőernyőm is olcsó darab lesz. Nem viccelek!

Akkor már ugrásból is jeles?

Annyira, hogy tegnap meggondoltam magamat. Felmentünk háromezer méter magasra, és amikor már szedelőzködni kellett volna, leparancsoltam a pilótát a földre. Pedig be voltam öltözve, ott volt a stáb, mindenki ugrott, csak én nem. Rettenetes érzés volt a megfutamodás. Lenéztem és megijedtem. Iszonyú tériszonyom van.

Ez is olyan jól hangzik. Rakétába ülni tériszonnyal.

Hívjam a pilótát? Meg lehet kérdezni.

Tavaly nagy áttörés, idén a nagy megfutamodás.

Az nem történhet meg. Csak félek az ugrástól.

Szkafander is lesz.

Latexréteg a testemen, azon meg a szkafander.

Gumiruha?

Inkább olyan viaszszerű. Rám öntik melegen, és a testemen fog megszilárdulni.

Izgalmas történet.

A szkafanderre jön majd egy mentőmellény, ha netán vízbe csapódom...

Szárnyak nem lesznek?

De igen! A következő produkciómban, amikor Ikarusznak öltözöm.

A latex miatt kellett a lézeres szőrtelenítés?

Igen. Hogy a végén fájdalom nélkül tudjam letépni magamról a gumiruhát. Ezt is egy éve csinálom. Hat kezelésen vagyok már túl, mire eljön a produkció napja, teljesen szőrtelen leszek.

Habtestű.

De életem végéig! A szkafander külsején lesznek a bilincsek, azokat csavarozzák majd rá egy keretre.

Hatvanegyben, amikor fellőtték Gagarint, még nem élt. De amikor Neil Armstrong kilépett a Holdra...

... akkor már igen. Arra is emlékszem, mit mondott: „Daddy Joe, go!” Joe apuka, hajrá! Senki nem tudta, mit jelent. Tizenöt-húsz évvel később megkérdezték tőle, és itt kanyarodnék vissza az elnyomott gyerekkori élményre... Neil Armstrongék társasházban laktak, és egy nap átrepült a labda a szomszédba, és ő átmászott érte a kerítésen. És meglátta, hogy Joe bácsi épp a magáévá akarja tenni a bejárónőt. Mire a hölgy: „Tudod, mikor leszek a tiéd, Joe bácsi? Ha majd a szomszéd gyerek a Holdra lép.” És ő ezt megjegyezte, s amikor felment, Joe bácsi már nem élt, de emlékezett rá. Azt mondta: „Joe bácsi, most jött el a te időd! Fent vagyok a Holdon.” Ennyit a gyerekkori impulzusokról!

De annyi mindenből kiszabadult már!

Én is erre gondoltam. Megvolt a beton, a tűz, a víz, a jég, az autó, a helikopter... most jött el a rakéta ideje. Ezt nem hagyhattam ki. Ha nem lőnének ki, már akkor is boldog lennék, mert van egy rakétám.

Most, hogy már csak napok választják el a mutatványtól, pokol az élete?

Ezeket a napokat gyűlölöm a legjobban. A legjobb meg az a két hónap, ami a produkció után következik. Akkor nem érdekel semmi. Most viszont félek. A vérprofi amerikaiak, akik milliókat költenek erre, mekkorákat tévednek?! Én meg huszonhat évesen tákoltatok egy rakétát egy London melletti űrtechnikai cégnél, belebilincseltetem magam, és kilőnek a város közepén. Közben ahány nap, annyi repülőszerencsétlenség. Hát, kell ez nekem? De már nincs kiút, nyakig vagyok ebben a történetben. Lehet, hogy túl sem élem. Alig várom, hogy már kint feküdjek egy távoli tengerparton és kényeztessenek. Hogy finomakat egyek, igyak, szeretkezzek és aludjak. Pedig lehet, hogy a végén akkora mínuszba kerülök, hogy nem is lesz kedvem elutazni.

Tizenegy másodperc alatt kétezer méter magasságig száll a rakéta, ott fog...

... ki ne mondjuk! Remélem, a jó Istenig nem érek el, csak Szent Péterig vagy Gábrielig. Szeretnék még élni egy kicsit.

Mennyit fogy ilyenkor, az utolsó napokban?

Sokat. Márciustól augusztusig egyre kevesebbet eszem, az utolsó napokban már csak narancslé minden mennyiségben és könnyű vacsora. Reggeli, ebéd kihagyva. Fogyok is rendesen. Szeptember, október, november hízó hónapok. Az a jólét ideje. Szép lassan visszaszedem, amit leadtam. Ilyenkor azonban már nemcsak enni, hanem kommunikálni sem tudok rendesen. Régen nem volt mit veszítenem. Most kezd egy élet kialakulni mögöttem. Régen mindent egy lapra tettem fel, ma már nem. Veszítsem el azt, amit szeretek? Nem vagyok bolond.

Csak vakmerő.

Egy szabadulóművésznek azonban nem tesz jót a gondolkodás, a filozofálgatás. Belementél? Csináld! Vállald be! De okulva a sok tapasztalatból, az ember megváltozik egy idő után. Azt szeretném, ha minden produkciónak lenne egy belső indíttatása, metaforikus üzenete, motívuma.

A mostanié?

A kilövellés. Nem! Közelebb hozni egymáshoz az embereket. Jó, mindenkinek szíve joga eldönteni, merre áll, melyik oldalra, de a mai politikai helyzetben az emberek ötven százaléka erre tart, ötven meg arra. Ez pedig egy politikamentes rendezvény, ahol egymás mellett, őszintén lehet drukkolni egy produkció sikeréért.