„Azt várom, hogy a Silver még nagyobb ajtót nyit”

Pablo Urbányi: „Aki emigrál, egyfajta pörgésben él”Magyarul eddig csak néhány műve jelent meg. A Nap Kiadó gondozásában nemrég látott napvilágot az emigráció metaforájaként számon tartott regénye, a Silver, amelyet az idei budapesti, 75. Ünnepi Könyvhéten mutatnak be az író jelenlétében. Reméljük, hazatérése irodalmi hazatérésnek is számít majd.

Hétéves koráig Ipolyságon élt. Hogyan emlékszik erre az időszakra?

Akkortól, amikor az első bombák leestek a városra, hétéves koromig mindenre emlékszem. Például a németekre, amikor visszaszaladtak, és felrobbantották a hidat. Aztán jöttek az oroszok, álltak a kapuban, enni kértek. Mindent, amit adtunk nekik, meg kellett kóstolnunk, mert féltek, hogy megmérgezzük őket. A háború előtti emlékeim nagyon homályosak. Apám állítólag partizán volt, ezért egy időre eltűnt, és amikor visszajött, az oroszok mint kapitalistát bebörtönözték. Abban az időben kezdtem felfedezni a várost, a ruszki katonák vittek ide-oda. Nem tudom mindig felidézni az arcokat és a neveket. Kétszer visszamentem, először 83-ban, és örültem, hogy Ipolyság nem nagyon változott. De amikor a Kálváriáról megláttam a gátak közé szorított Ipolyt, őszintén mondom, majdnem sírva fakadtam.

Édesapja üzeme mennyire él az emlékezetében?

Emlékszem, mert én voltam ott a lógós. Apám egy kis textilüzlettel kezdte, aztán megnyitotta a gyárat, ha jól tudom, valamilyen társsal együtt. Homályosak az emlékek, noha később anyám frissítette bennem azokat. Mindig misztérium, hogy mi igaz, mi álom, mi az eredeti emlék. Nekem néha maguk az emlékek olyanok, mint az álmok. A játékgyár nagyon jól ment, de a németek elvitték az összes vasat és motort, a ruszkik meg leszereltek mindent, ami fa, mert koporsókat csináltak a halottaknak. Amit pontosan fel tudok idézni: volt egy kollektív temetés. Azokat a katonákat temették, akik az apám gyárában használt festékeket megitták. Apámat – aki emiatt börtönben is volt – azzal vádolták, hogy megmérgezte a katonákat. Aztán kisült, ők mérgezték meg saját magukat.

Édesapját az oroszok másért is börtönbe zárták.

Apám inkább baloldali ember volt, meg kellett lógnia a háborúból. Amikor visszajött, azt mondta, partizánként tevékenykedett. Azt hiszem, elkísért valami angol ejtőernyőst, amiért az oroszok mint kollaboránst letartóztatták, holott az angolok a szövetségesüknek számítottak. Akkor rögtön kiengedték. Egy másik esetben azért zárták be az oroszok, mert szerintük gazdag ember volt. Abban az időben száz munkás volt a gyárban, kihallgatták őket, mondanak-e valamit az apám ellen. Szerencsére, senki sem mondott semmit, és kiengedték.

Az elmondottakból nagyjából érthető, miért kellett emigrálniuk. Mégis, mi volt a közvetlen kiváltó ok?

Apámtól elvették a gyárat. Csehszlovákiában még koalíciós kormány volt, de a határokat lezárták. Édesapám ellenezte a magyarok kitelepítését, de amikor elvették tőle a gyárat, mindent a nulláról kellett volna kezdenie. Mit csinálhatott? Ha jól emlékszem, olyan útlevéllel, azzal az indokkal jöttünk ki Bécsbe, hogy anyámnak – tuberkolózis miatt – tengerparti levegőre van szüksége. Olaszországba kerültünk. Brazília, Argentína, Ausztrália és Kanada felé mehettünk, ezek az országok tartották nyitva határaikat a menekültek előtt. Apám Argentínát választotta. Azt mondta, az angol nyelv nem tetszik neki, mert a feltámadott halottak beszélnek majd úgy, mint az angolok. Meg volt egy sláger akkoriban, hogy „Argentínában csókra vár a lány...”, és ott spanyolul beszélnek, ami szebb nyelv, oda mentünk hát. Emlékszem, volt egy lista, hogy mit vihetnek át a határon: gyűrűk, anyám karkötője. Amikor Argentínába értek, mindent eladtak. Apám munkát is talált. Az ország akkoriban gyarapodott, mert a háború után jött be az arany. Idővel újra játékokat kezdett gyártani, keresett egy kis pénzt, kibérelhetett egy kis házat, ahol megengedték neki, hogy üzemet hozzon létre. Amikor már elég jól működött, leégett. Apámnak nem volt biztosítása, mindent újra kellett kezdenie, de könnyebben ment, mert ismerték a piacon.

Argentínában hogyan illeszkedett be?

Valóságos paradicsom volt az az ország, a befogadás természetesnek számított. Szervezetlenebb volt, mint Kanadában, mert bár a kikötőben a himnusszal fogadtak, de aztán azt mondták, Isten veled, menj tovább.

Édesanyja megszokta az országot?

Ő nem dolgozott, csak az apámnak segített az üzemben. Sohasem tanult meg jól spanyolul. Egyszer a buszon a sofőr azt kiabálta, „Curva, curva!”, ami spanyolul kanyart jelent. Valaki le akart szállni, annak szólt. Anyám ott ült, és azt hitte, a sofőr őt ócsárolja. Rossz spanyoltudásával veszekedni kezdett vele, nyugtatgatnom kellett. Amikor Kanadába kerültem, és olyan helyzetben voltam, hogy tudtam volna neki fizetni egy utat haza, Ipolyságra, nem akart visszamenni. Azt mondta, fiam, ha meglátom Ipolyságot, összeroppanok és meghalok.

Nem akart visszanézni...

Nem, és apám sem. Sajnos, ő depresszióba esett, hetvenéves korában meghalt. Anyám nyolcvanöt évig élt. Normális volt az életünk, de Argentínában egyre komolyabb lett a helyzet. Mondták, Perón sokat lopott, pedig inkább a környezete tett így. Igaz, Argentínában ez hagyomány.

Hogyan élte meg ezeket a változásokat?

Inkább baloldali a világnézetem, ha még van valami érvénye, értéke e szónak a globalizáció korában. Párttag nem voltam, harcolni nem mentem, de inkább a centrumhoz tartozónak és baloldalinak vallottam magamat. A baloldallal szembeni legnagyobb bírálatom az, hogy amikor diktatúrába vált, meszűnik a kritika, és ahol megszűnik a kritika, ott minden lehet.

magyar közösséggel milyen volt a kapcsolata?

Argentínában két nagy magyar emigráció volt. Az egyik, az 1920 utáni baloldali, a másik, az 1945 utáni pedig azoké, akik meglógtak. Az előbbi inkább ragaszkodott a magyarságához, az unokák is tudtak magyarul. A másik csoportban rengeteg volt a katonatiszt, évente összejöttek, kidíszítették egymást, idővel vagy tíz generális volt köztük. A díszvacsora után felálltak, majd várták tovább, hogy összeomoljon a kommunizmus. Mondhatni, egyfajta delíriumban éltek.

Milyen iskolákat végzett?

Elvégeztem az alapfokot és a gimnáziumot, aztán négy-öt pályával is próbálkoztam, de mindet otthagytam, mert hívott az írás.

Ez a szép- vagy az újságírást jelentette?

A szépirodalmat. Az újságírás azután jött, mert az a lap, amelybe írtam, az Opinión „sztárújságnak” számított, engem pedig már akkor vettek fel, amikor két könyvem megjelent. A tulajdonos a legjobb újságírókat foglalkoztatta, jól fizetett. Kellett a pénz, mert a feleségem tanult, és már volt két gyermekünk. Az argentíniai angol családból származó nejemet 18 éves koromban ismertem meg, a gimnázium utolsó évében. Amikor összeházasodtunk, nyitottam egy bárt, majd jó pénzért eladtam, így a feleségem befejezhette a tanulmányait, és én is nyertem időt az írásra. Aztán jött az infláció, elfolyt a pénzünk, és én a laphoz mentem dolgozni.

Aztán jött a diktatúra, 1977-ben Kanadába emigráltak.

Egy csomó újságíró kollégám eltűnt: titokban vagy nyíltan, az utcán ölték meg őket. A mi lapunkat baloldalinak tekintették. Próbáltam biztosítani magamat, de amikor a lap tulajdonosa börtönbe került, jelentkeztem a kanadai nagykövetségen, és három hónapon belül kint voltunk.

Miért pont Kanada?

Egyrészt a feleségem angol származása miatt, másrészt mert az ő gyógyszerészeti doktorátusa Kanadában megélhetési szempontból nagyon fontos volt. Szerencsére, én is rögtön kaptam egyetemi állást, nyelvet kezdtem tanítani.

Említette, hogy mindig hajtotta valami az írás felé. Az, hogy harminchárom évesen, 1972-ben jelent meg az első elbeszéléskötete, a Forradalmárok éjszakája, elég hosszú útkeresést sejtet. Vagy másról van szó?

Tizenkét-tizenhárom éves koromban kezdtem írni. Egyszer megbüntettek az iskolában, mert írtam, ahelyett, hogy a tanárra figyeltem volna. Később is írtam, de nem tudtam: ahhoz, hogy befejezzek egy kötetet, le kell ülni és dolgozni kell, mint egy kőművesnek. Rengeteg kéziratot eldobtam, mert szégyelltem, és apám is mondta, nincs tehetséged, orvosnak kellene lenned. Három évig orvosi egyetemre jártam, két évig pedig fizika- és matematikatanárnak készültem. Nem tudom, mit csináltam volna, ha orvos lettem volna, mert Kanadában akként is mindent a nulláról kellett volna kezdenem. Lehet, azért teszi fel ezt a kérdést, mert ma inkább a fiatalok írnak. Szerintem ez tévedés. Figyelje meg, a történelemben bizonyos szempontból a kor adta meg a megérést a nagy, komoly művekhez.

A költészet inkább tehetség és formai bravúr kérdése, míg a próza – a tálentum mellett – a folyamatos csiszolódásé és érlelődésé?

Ez régi vita. Gyakran felmerül, hogy a vershez, a muzsikához, az íráshoz kell-e intelligencia, vagy természetesen jön az emberből, amikor megérik benne valami. Pablo Neruda 18 éves korában írta az első nagy verseit. Ő is ravasz pali volt, de a szépíráshoz kell a gondolkodás. Szerintem a vers és a muzsika inkább intuitív dolog, ami nem jelenti azt, hogy nem mutat, nem mond valamit, tehát – vigyázzunk! –nem a verset degradálom. A szépíráshoz szerintem érettebbnek kell lenni, mert nemcsak írást adsz át, hanem intelligenciával is kell dolgoznod. Vegyük például a Pacsirtát: nagyon egyszerű könyv, de óriási intelligenciát látok mögötte. Egy szép vers is mond valamit, de nem tudom, hogy aki írta, tudta-e, mit csinál pontosan. A véleményem egyébként az, hogy egyetlen művész sem tudja pontosan, mit csinál. Azt hiszi, a legnagyobb könyvet írja a világon – mindenkinek ezt kell gondolnia! –, de lehet, hogy a legrosszabb lesz. Itt van például Cervantes tévedése: azt hitte, a Don Quijotéval könnyű kis valamit ír, aztán nagy könyv született, amit senki sem bír elolvasni.

Azt mondja, a szépírónak érnie kell. Ha visszatekint eddigi műveire, melyek azok, amelyeket érettnek lát, ha egyáltalán lehet ehhez így közelíteni?

Különböző dolgokat írtam. Az első elbeszéléskötetemet, a Forradalmárok éjszakáját nem tagadom le, de nem adnám ki újra, vagy ha igen, átírnám. A másodikat, az Egy revolver Mack-nek című detektívregény-paródiát már átírtam, amikor franciául adták ki. Abban is megjelenik az a humor, amelyet sohasem keresek, de jön magától. Azt mondják, érdekes, mert az ilyen történetek nem tűrik a humort. Szerintem ez nem igaz, mert egy csomó jó regény van teli humorral. Nem tudom, hogy a Mindenről egy keveset, semmiről sem sokat című könyvemet kiadják-e még egyszer, de azt is átnézném. A Seholt is talán lerövidíteném egy kicsit, de kiadnám. Az akadémiai világról szól, a fölösleges elméletekről és vitákról, a kutatásokról, meg olyan marhaságokról, amelyekből az akadémikusok élnek. Ám nem találok olyan művet, amely szubsztanciális. A Nap Kiadónál megjelent Silvert komolyabb könyvnek tartom. Metafora az emigrációról, a hiányról, az elveszésről-elvesztésről, az elhagyásról. A téma nem egy konkrét emberé, ezért gondolom azt, hogy a könyv egy metafora. Ezt a könyvet nagyon szeretem. Nem mondom, hogy a legjobb. A Napnyugta tragédia, a kritikusok szerint furcsa, nem mindennapi fekete humorral. Nem tudom. Nem is nagyon szeretek beszélni a könyveimről, mert az író – mint már említettem – igazából sohasem tudja, pontosan mit ír. Mond valamit a könyvéről, de aki olvassa, mást olvas. A legutóbb megjelent rövid könyvem a jövőről szól, kigúnyolja egy kicsit az Európai Uniót, mert ott eléggé nagy, csúnya, igazságtalan dolgok mennek végbe. Látom, hogy nem az igazság, hanem valami tekervényes felé megyünk. Egy spanyol lapban olvastam, hogy a spanyolok nagyon mérgesek, amiért Szlovákiába jönnek az autógyárak. Hogy fogják ezeket a kérdéseket megoldani? Nem tudom, mi lesz. A közgazdászok a próféták, de amit a próféták mondanak, az sosincs úgy, mindig az ellenkezője történik.

A Silverről azt mondta, általánosabban szól az emberi sorsról. Mit ért ez alatt?

Azt, hogy a sorsok változásáról szól. Egy német kritikus mondta, hogy ez a könyv az egyik legjobb metafora az emigrációról, a helyváltozásról. Silvert kihozták Afrikából, ő nem akart menni. Amikor választok, sosem vagyok biztos abban, hogy valóban választok-e vagy csak sodornak az események.

Az ember, akinek nincs kezében a sorsa?

Pontosan. Silvernek egyáltalán nincs kezében a sorsa. A modern világban a választási lehetőség, az autonómia napról napra kisebb. Mindig utakat jelölnek ki: te ezt és ezt csinálod.

Silvert belülről, az ő belső monológján keresztül szemléli és mutatja be, vagy inkább kívülről, figuraként?

Silver elmondja a történetét valakinek, aki azt leírja. Silver nem egy angyal, hanem érdekes, emberi figura.

Az emigráció metaforája. Sok író nem szereti a kérdést, de életrajzi elemek is beépülnek a Silverbe?

Az írók valóban nem szeretik az ilyen kérdéseket, mert nem tudnak olyan könyvet írni, hogy valami életrajzi elem ne legyen benne. Az ugyanis tapasztalatot, életet jelent, s ha valamit nem éltél meg, hogyan tudnál róla beszélni. Ez nem egyszerű dolog. A Silverben sok olyasmi van, amit én nem éltem át, maga a főszereplő félember, de az, hogy vannak benne személyes vonásaim, természetes. Egy francia egzisztencialista mondta, hogy az író, amikor regényében egy kertről ír, sokszor azt sem tudja – mert elfelejtette –, hogy a kertet tíz évvel ezelőtt már látta.

Ha visszanéz, hol érezte magát otthon?

Nehéz megmondani. Mikor elmész egy helyről, különféle távolságok nőnek. Nem csak a földrajziak, a lelkiek is. A mai ipolysági magyarok mentalitása már nem ugyanaz, mint az enyém. Ugyanez van velem Argentínában is: azokkal, akikkel még kapcsolatom volt, egy nyelvet beszélünk, de a húsz évvel fiatalabbakkal már nem. Aki emigrál, egyfajta pörgésben él. Azt hiszem, egy írónak azért kell utaznia és pöregnie a világon, hogy ne szoruljon, tapadjon oda valahová, hogy tágulhasson a látóhatára.

A művei mennyire vannak otthon magyar nyelvterületen?

Az első, a Realizmus című novellámat 1988-ban jelentették meg. Aztán az Élet és Irodalomban elég rendszeresen jelentek meg írások, interjú is készült velem. A hagyaték (válogatás elbeszélésekből – K. Á. megj.) című kötet 1992-ben látott napvilágot. Dobos Éva, aki a Silvert is fordította, többször próbálkozott a műveim megjelentetésével, de különféle okoknál fogva sosem sikerült. Nem én nem akartam, nem kérték tőlem, hogy több könyvem jelenjen meg magyarul is.

Ezt hogyan éli, élte meg?

Sajnálom.

A Silver magyar kiadásától mit vár?

Az ember nem mindig választhatja meg, hová megy. Az illúzió nagyon könnyen nő. Metaforával szólva azt várom, hogy a Silver még nagyobb ajtót nyit számomra a magyarok felé.s