Azt szeretem a színházban, amit az életben is

A Szír Színművészeti Főiskolán játszottuk a Siráj című előadásunkat. Az iskola egyik professzora hívott meg, hogy tartsak egy workshopot is a színész és dramaturg szakos hallgatóknak. Azt kérte, hogy a Siráj kapcsán magáról Csehovról szóljon a kurzus, realista színjátszásról, ennek az európai hagyományairól, hiszen az arab világ számára, bár nagyon felkészültek és tudnak erről, ez mindenféleképpen új és más. Az előadást elemeztük a műhely húsz résztvevőjével. Azután arról a fajta színjátszásról beszélgettünk, amelyet ebben az előadásban kerestünk. Az egyszerűségről, az eszköztelenségről. Filmfelvételeket mutattam nekik a Krétakör előadásaiból, és megvitattuk a látottakat. Előjöttek társadalmi kérdések is: mi van Magyarországon, például. Szóba került Európa, a színház helyzete. Gyakorlatokat és beszélgetéseket is folytattunk.

Miképp fogadta az ottani közönség a Sirájt?

Nagyon féltünk attól, hogyan reagálnak rá egy másik kultúrkörben. Amikor például Dél-Koreában játszottuk az előadást, fegyelmezett csöndben végigülték a nézők. Damaszkuszban a szírek rengeteget röhögtek, annyira vették a humorát. Nemcsak azt, amit tettünk hozzá, hanem a szöveget magát is. Egy arab szöveget olvastak, de hál’ istennek annyira jól sikerült a fordítás, hogy megértették Csehov humorát. Számomra ez volt a legnagyobb ajándék.

Ha valaki belenéz a Krétakör Színház honlapján a Térkép menüpontba, egymás után jelennek meg azok a városok, amelyekben a Krétakör Színház eddig játszott. Mi a titok? Mi kell ahhoz, hogy bárhol a világon ugyanúgy értsék az előadásaikat, mint Budapesten?

Nem tudom pontosan, mi az, ami miatt az előadásaink érthetőek. Nagyon sok színház utazik, össze lehet vetni, hogy mi ebben a sajátos. Az biztos, hogy az előadásaink humorát, iróniáját, közvetlenségét mindenhol nagyon díjazzák. Azt is, ami az előadásokból, színészekből árad, és azt is, ahogy a közönségtalálkozókon próbálunk az érdeklődőkkel kapcsolatot keresni. Ha kialakul ez a kapcsolat, akkor nem térünk ki előle, igyekszünk mindig valahogy kommunikálni. Ez az emberek érdeklődését, bárhol voltunk is, fölcsillantotta. Ennél mélyebben tényleg nem láthatok bele. Azok a fesztiválszervezők, fesztiváligazgatók tudnák megmondani, miért hívtak meg, akiknél eddig jártunk. Legelső külföldi utunk Párizsba vezetett. Bertolt Brechtnek az általam rendezett Baál című darabját az Odeon Színház fődramaturgja hívta meg Párizsba. Ez volt az első komoly külföldi útja ennek a társaságnak. A fődramaturg később is kitartott mellettünk, amikor egy másik színház igazgatója lett, minden évben kért tőlünk valamit Párizsba. Azt mondta, számára nagyon fontos maga a társulati lét és a mikroközösségben való hit. Nem pusztán a Krétakör: az összes ilyen kezdeményezést próbálja oda?gyűjteni a színházába. Azt gondolja, a mai Európában erre nagy szükség van. Hogy a nézők lássák ezt a fajta közösségi létet. Merthogy egyébként nemigen beszélhetünk közösségi létről, de ezeken az előadásokon ez is megélhető. Vagyis az ő esetében filozófia rejtőzik amögött, hogy miért ilyen típusú színházakat tart fontosnak, és azok a nézők, akik oda járnak, veszik és értik ezeket a jelzéseket. Párizsban visszajáró nézőink vannak. Nem olyan sokan, de ha Párizsban kiírják, hogy jön a Krétakör Színház, az pár ezer ember számára jelent valamit, tehát eljönnek és megnézik.

Egy szabadulóművész feljegyzései című, tavaly megjelent könyvében olvastam, hogy a fiatalok még be mernek ülni kísérleti dolgokra, mert még nem sznobok. A sznobok nem járnak a Krétakör előadásaira?

Dehogynem. Járnak. Azonkívül megítélés kérdése, ki a sznob. Ezzel összefüggésben jó volna, ha a közönség folyamatosan kommunikálna a színházzal, amelyet szeret. Csak azért nem megyek oda, mert azt mondták, hogy jó. Elmegyek, mert érdekel, és így kialakítom, elmondom vagy leírom a véleményemet. Tehát valóban fenntartok egy kapcsolatot, érteni próbálom. Azért van a honlapunkon üzenőfal, ahol én is rendszeresen megpróbálok kommunikálni, hogy magáról a véleményezésről is beszéljünk. Hogy ne értsük félre egymást. Így kikerülhető a sznob helyzet. Hogy nem azért járunk oda, mert mások is oda járnak. Hanem azért járunk oda, mert van valamiféle kapcsolódásunk. A fiatalok abban az élethelyzetben vannak, hogy muszáj kísérletezniük, hiszen nem lehet biztosra menni. Az a vállalkozói létforma, amely felé egyébként a világ tart, már elmossa ezeket a korhatárokat. Hatvan- és hetvenévesen is kísérletezni kell az életében. A színháznak a vállalkozásait kéne, hogy felmutassa. Az embereknek meg kihívást kellene találniuk ezekben a vállalkozásokban. Azt szeretem a színházban, amit az életben is. Nem érzem nyomasztónak, hogy döntéseket kell hoznom az életemben, és vállalkoznom kell, és időnként képes vagyok élvezni, próbálom benne örömömet lelni. És ezt az örömöt keresem a színházban is.

Hogyan jött létre a Krétakör Színház mostani körútja tájainkon?

Tóth Gábor látta a Hamlet.ws egyik előadását a Marczibányi téren, ő jött azzal az ötlettel, milyen jó lenne Szlovákiában is tartani néhány előadást. Mi eleve kerestük ezt a helyzetet. Korábban jártunk Sepsiszentgyörgyben a Siráj és a Hamlet.ws előadásokkal, s azt kértük, hogy a helyi magyar iskolában játszhassunk. Jött vagy háromszáz gyerek, és nagyon nagy élmény volt mindannyiunk számára. Azt tapasztaltuk, hogy Sepsiszentgyörgyön van ugyan színház, de konkrétan ebbe az iskolába még nem mentek el. Most Komáromban is volt olyan helyzet, mert szemben van a középiskolával a színház, hogy a komáromi színészek eljöttek megnézni az előadást, s mintha ráébredtek volna, hogy talán ők is átjöhettek volna ide játszani. Nem a büszkeség mondatja velem, hogy na, mi kellettünk ide, hogy megmutassuk. Remélem, ezt úgy gondolják majd tovább, hogy akkor ide jönnek ők is, és csinálnak ilyen előadást. Szóval, Tóth Gáboré az ötlet, mi pedig csak azt kértük, legyen megszervezve, tudjunk hol aludni, legyen benzinköltség, étel. A többi a Krétakör Színház költségvetéséből származott, mert azt mondtuk, így közhasznúvá válik a dolog. Mi fizetést kapunk, hogy ezt a színházat csináljuk. A büdzsénk felét az állam adja, ennek a dolognak bele kellett férnie.

Azt írja az Egy szabadulóművész feljegyzéseiben, hogy Csehov és Shakespeare is nevelte, tanította.

A Siráj és a Hamlet egymásra reflektáló két darab. Csehovnál lenyűgözött, hogy egy ember ezeket a zseniális színműveket majdhogynem hobbiból írta, hiszen ő orvos volt. Volt egy orvos, aki embereket gyógyított falun, és igazából nem is szeretett színházba járni, a Sirályt is valami fészerben mutatták meg neki Sztanyiszlavszkijék. Úgy írt, hogy mindent felhasznált, ami körülötte történt. Teljesen személyes történetek ezek. Az ember emberért felelős gondolkodását érzem és értem Csehovban. Az utazásaiban, a leveleiben, az írásaiban. Abban, hogy elment Szibériába megnézni, milyen körülmények között tartják fogva a politikai foglyokat. Közben Moszkvában nem mutogatta magát, mint egy sztár. Maradt faluhelyen, gyógyította tovább az embereket. Csehovnak az egész lényéből árad valami mélyen emberi. Shakespeare-ből mindenekelőtt a színház mélyreható ismerete volt számomra érdekes. Ő nagyon jól tudta, mi a színház, mit jelent az, hogy emberek emberek előtt beszélgetnek, hogyan lehet a közönség számára élvezetes történetet elmesélni. Mindkettőjüktől nagyon sok szakmai dolgot is tanultam. Csehov számomra egy ember története, Shakespeare pedig az a zseni, aki mélyen értette ezt a műfajt. És az is lenyűgöz, hogy mindezt pénzért tette. Azt mondta, ebből élek, egy kicsit úgy, mint Mozart. Ezen a turnén kipróbáltuk, hogy abból a pénzből ettünk, ittunk, tankoltunk, amit a nézők az előadás végén adtak. Nem terveztük, így alakult. Meglepett bennünket, hogy egyszer csak elkezdtek pénzt adni az emberek. Ezúttal megtörtént az, ami Shakespeare-rel, hogy volt egy közös kassza, és abból gazdálkodott a társulat.

Ennek a Hamletnek a végén nincs „Jó éjt, királyfi.” Pilinszky János Egy életen keresztül című versének soraival ér véget az előadás.

Azzal, hogy gyermekkorunkban meg kellene halnunk. Azért került oda, mert a Hamlet.ws az én személyes történetemben a gyermekkorról szól. Mert ott alakul ki, vagy ott romlik el valami. Pontosan tudom, mert sok problémám volt magammal, és ezt muszáj volt végiggondolnom. Volt egy gyermekkori élményem, amely nagyon hatott rám, és az anyámmal való viszonyomra. Ebből következett a közösséghez való vágyódásom, majd a színház is. Ez számomra nagyon fontos kérdés, ezt járom körbe. Ha nagyon szentimentális volnék, akkor azt mondanám, hogy tényleg csodálom a gyerekeket. Mert még mindig ugyanazok a gyerekek vagyunk, csak nem merjük elhinni, hogy merhetnénk annyira szabadok lenni, mint a gyermekek. Amikor az előadás végén gyilkolászás van, a halállal játszunk, és a nézők megengedik nekünk, hogy tömegmészárlást hajtsunk végre az osztályteremben, halomra lövünk diákokat, tanárokat, majd mindannyian tele pofával röhögünk a halálon. Sajnos már Európában is megesett, hogy diákok bemennek, és lelövik az osztálytársaikat vagy a tanáraikat. Mi egy ilyen világban merünk nevetni a halálon. Azt kérdeztem meg Shakespeare által inspirálva, hogy kell-e nektek a halál. Kell? Hát akkor a végén mindenki haljon meg a színpadon. Akkor játsszunk ezzel egy nagyot. És itt jön be Pilinszkynek a szövege, hogy merjünk nevetni, merjünk ismét gyerekek lenni. Úgy gondolom, hogy a legutolsó pillanatban nem lesz büntetés. Ha van büntetés, akkor azzal az ember magát sújtja, hogy annyi mindent tehetett volna még, de nem ismerte fel. Miközben gyermekkorában olyan világosan látta.